Megszólaltatás

Kőváry E. Péter: Sarusi Magyarországa
Kőváry E. Péter: Sarusi és a Hanyattúszás
Körmendi Lajos: Csaba élő írója
Hevesi Mónár József: Égbekiáltó gondolatok
Laczkó András: Sarusi Mihály iskolái
Kovács János: „Van mire vigyáznunk”
Farkas Judit: Tiszta betű
Gyemendi Réka: Békéscsaba jön elő álmában
https://www.beol.hu/helyi-kozelet/2023/05/minden-konyvnel-uj-notara-gyujt-a-marai-dijas-sarusi-mihaly
Vajda Anna Noémi: Máraid

Kőváry E. Péter

Sarusi Magyarországa

Mondják: a városból annyi a tiéd, amennyit bejársz belőle. Nem lehet ez másként az országgal sem. Bámulatkeltő az az erőteljes elevenség, lendület és előrenyomulás, amellyel friss Gáll István-díjas prózaírónk, a 45 éves békéscsabai Sarusi Mihály igyekszik birtokba venni Magyarországot. Érdekes térkép hálózódik a megfigyelő elé, aki nyomon követi: miképp „írja be” a Kárpát-medencét könyveivel, városról városra terjeszkedőn. Hol új átkelőket fedezve föl, hol új csapást vágva a régen homokba fúlt, gazfelvert országúton, máskor meg hidat építve, hogy az odaát bolyongó névtelen százezrek, a lélekfaló évszázadok titokzatos ködén átvergődve sorakozhassanak elénk.

Kisiratostól Debrecenig

Sarusi Mihály ugyan Békéscsabán született, ám mégsem ez a viharsarki mezőváros, hanem egy általa balladaivá emelt arad-csanádi falu vált „saját Magyarországa” közepévé. Az író erről így vall:
– Ebben a ma is színmagyar faluban született apám, s ide magam is hazajárok. Hazajöttél? – kérdik tőlem Kisiratoson, amikor otthon járok. Vonzódásomnak csak egyik oka lehet, hogy Kisiratoson minden második ember szegről-végről rokonom. E falu népe minden ellenkező irányú igyekezet ellenére ma is hagyományos közösségben él, afféle közösségben, amilyenben a magamfajta ember igen jól érzi magát. E paraszti közösség ihletett a Magyar Krisztus megírására, s az itteni népnyelvi, néprajzi, történeti gyűjtésemet igyekszem írói falurajzban is feldolgozni – ha a jóisten megsegít, az ezredfordulóra elkészülök vele.
– Az életrajz születési helye rovatában, azonban mégiscsak Békéscsabát kell írni!
– Persze, nem csak Iratoson, Csabán is otthon vagyok. Itt születtem. E jellegzetesen kétnemzetiségű, a világháború utáni kitelepülés miatt egyre kevésbé szlovák, s egyre inkább magyar városhoz való kötődésem erősségét tán mutatja, hogy tíz éve a Csabánál jóval fejlettebb Veszprémből hazajöttem. Bár a hazajövetelem fő oka az volt, hogy a Magyar Krisztus megírásához szükséges ismereteket a helyszínen, az országhatár túlsó oldalán összegyűjthessem. Csaba természetesen rengeteget adott nekem – bizonyság rá Áchim-kisregényem, Körös-parti beszély-füzérem, s jó néhány kisebb-nagyobb írásom –, ezeregy emlék köt ehhez a városhoz, ám visszatelepülésemhez egy bizonyos „fölfedezés” is hozzájárult még. Ez pedig nem egyéb, mint annak a tudomásul vétele, hogy a legjellegzetesebb magyar település az a kisváros, az Alföldön a mezőváros, amelyben az ember a tanyától a falun át a városias, alkalmanként nagyvárosias központig (a településeken ezt hívja a nép okkal-joggal városnak) mindent megtalál. E sokszínű településfajtánál vonzóbb számomra nincsen.
– Veszprém egy későbbi állomása ennek az egyéni honfoglalásnak. Békéscsaba után először még Debrecen következik...
– Levelezőn érettségiztem, fodrászsegédként jelentkeztem a debreceni tanítóképzőbe, s 1969-ben rendes hallgatóként végeztem ott népművelés-könyvtár szakon. Nem akármilyen három év volt. A váltás, a beilleszkedés, már-már összeroppantott. A csabai hölgyfodrász műhelyből az értelmiségképző debreceni főiskolára kerülni – talán túl nagy volt az ugrás, legalábbis egy olyan érzékeny fiúnak, mint amilyen én voltam. A rengeteg tanulás és sok-sok szellemi izgalom, a számtalan új hatás eredményezhette, hogy ezekben az években rendre születtek azok a költeményeim és elbeszéléseim, amelyek tíz-húsz év késéssel, de utóbb csak megjelentek (e korszakomból való például a Pázsit, amely az 1983-as Körképben is megjelent). Három nagyon fontos év ez, amit végig olvastam, végig írtam, no és végig csavarogtam. Három nehéz, de szabad diákév volt!

Kirabolták Szarajevóban

– Apropó csavargás. A kalandozások kora. Hírlik, hogy Sarusinak is megvan a maga Augsburgja!
– Debreceni diákként vágtam neki annak az útnak, ami ma is tart, s amelyen évről évre születtek Vagabundkorzó című csavargóregényem újabb fejezetei. 1970-ben, miután a Békés Megyei Népújság gyakornokaként környezetem nem kis meglepetésére a Maharthoz matróznak pályáztam, hajósinasságom megkezdése előtt nekivágtam stoppal, gyalogszerrel Jugoszláviának. Becsavarogtam az országot, ám hazafelé tartván Szarajevóban, egy liget bokrai alatti vagabundszálláson kiraboltak. Elvesztettem az útlevelemet is, s e „2. szarajevói merénylet” következményeként lecsuktak: Szabadkán, vagy két hetet töltöttem mindenféle elesett emberek között a börtönben. Rendkívül tanultságos délvidéki csavargásomról szól a Vagabundkorzó tán legizgalmasabb fejezete –, 1990-ben a Jászkunság közli.
– A fővárossal tehát már a matróz ismerkedett meg.
– Pest-Budára legelőször nem matrózként kerültem, mert itt voltam fél évig katona, mindaddig, míg egy szép napon kereket nem oldottam. E szökésem jutalma némi Fő utcai „elvonókúra” két hétre való tömlöc volt. Természetesen nem a Dunára, hanem a világtengerekre vágytam, ám matrózként mindössze az akkor még ivásra is alkalmas Duna-vize dereglyézésére kaptam lehetőséget. Fél év múltán sebesen hazajöttem Csabára. Korábban érettségi után egy kerek napig kazánfűtő voltam a Gammában, utóbb pedig – éppen tíz éve – a Mozgó Világ legendás szerkesztősége vonzott abba a városba, amelyből most a gépkocsik bűze zavar újra és újra „vidékre” – legalábbis jobb levegőre.
– A vizek után ismét a rév: Veszprém...
– Miután a Mahart megszabadult tőlem, fél évig Csabán a szülői házban írtam – éhező művészként, havi kétszázat költhetve magamra – az első, az Áchimról szóló kisregényemet, A kaporszakállú nádvágót. Miután bevégeztem művemet, kenyérkereset után néztem – közben nem értem rá, elfoglalt a regényírás (az írásnak ilyen sajátosságai vannak!) –, s egyedül a Veszprémi Napló fogadott jó szívvel. Meg is tartott Veszprém majdnem tíz évre. Itt szerettem meg azt a kislányt, aki a párom lett, gyermekeket szült nekem, s akivel osztozhatok jóban rosszban. Veszprém a szerelem mellé barátokat, kenyeret, otthont is adott. No és somlai és csopaki ízeket-színeket. Ez a város és ez a táj, a bakonyi-balatoni ember is megengedte, hogy belészeressek. Íróként tovább léphettem: újabb kisregények születtek (ezekből három az idén jelent meg Árva ima című kötetemben). Majd megírtam – Veszprémtől búcsúzva, Csabára készülve? – A csabai Szajnán című elbeszélés-sorozatomat, amelyet 1981-ben első könyvemként vehetett kézbe az olvasó.
– Megszólaltak a szülőföld szirénhangjai?
– 1979-ben hazahívtak Csabára az MTI-be, s én jöttem. Jöttem, hogy kéznyújtásnyira legyek attól a világtól, amelynek a megfogalmazására, fölmutatására újra és újra nekiveselkedem. Kisiratosról már annyi mindent összegyűjtöttem, hogy földolgozása egy életre dolgot ad. Az ELTE már kiadta kisiratosi helynévgyűjteményem, elkészült a ragadványnévtáram, s egyre jobban elmerülök paraszt kántor bátyám temetési énekeinek az elemzésében. Közben befejeztem újabb regényemet, Eszterberke a címe, a törökkel szembeni népi ellenállást megörökítő dobozi és szalontai népmondák nyomán íródott. S gyűjtöm az adatokat, következő nagyregényemhez amely az alföldi magyar paraszt kolhozélményét, a falu tönkretételét, a szabad tett és szabad gondolat „láncra veretésének” elmúlt ötven évét igyekszik majd felmutatni.
– Ennyi volna hát az ország: Sarusi Magyarországa?
– Csavargásaimmal és írásaimmal módszeresen vettem s veszem életfogytig birtokba azt a földet, ahol a magyarság él. A szerémi huszita bibliafordítók, a kommunizmus ellen szegénylegény sorba kényszerített székely fiúk, a Vörös Hadseregbe beálló máramarosszigeti asszony, az esseghvári szállodaipari művek vezérigazgatója, az utolsó parasztvezér, a csabai Áchim segítségével tehettem kísérleteket e birtokba vételre. S ha megengedi a sors, folytatom az Adriától a Dnyeszter-partig (Fiumétől Csöbörcsökig) e regényesnek nem feltétlenül mondható fölfedező útjaimat.

Jó mestert választott

– Végezetül: ösztönei hajtották csak felfedezni, hont foglalni az írót, avagy kész tervvel, iránytűvel a kezében indult útnak?
– Természetesen az iskolai tanulmányaim során megismertek hatottak rám először és igen mélyen, ám az, hogy merre megyek, mit és hogyan írok, később dőlt el. A legnagyobb és máig érzékelhető hatást Cela Méhkasa tette rám. Sokan sokáig kételkedtek abban, hogy 25 éve jó mestert választottam. Talán most a Nobel-díj leszereli valamelyest ellenzőimet – a sznobokat bizonyára. A film is alakította szemléletemet – Jancsótól, Fellinitől és Kaneto Shindótól tanultam, hogy valamit néven nevezése nélkül ki lehet fejezni – szavak helyett mozdulattal, zenével, képpel. Mindenesetre a lélektani regény lelkes hívei sok örömöt valóban nem lelnek munkáimban. Bizonyára azért, mert engem nem az izgat, hogy a hősöm mit gondolhat, mit gondolhatna, mit gondolhatna ha... Inkább az, mely mozdulatai leplezik le azt, ami benne lejátszódik.

Népszabadság, 1990. január 11. 9.
Egy vidéki tudósító naplójából. B.csaba, 2009. 182-184.

Kőváry E. Péter

Sarusi és a Hanyattúszás

A Gáll István-, Füst Milán- és Darvas József-díjas csabai író már megint meglepett bennünket. A csabai Szajnán sajátos antipikareszkké teljesedő beszédfüzére, az ettől teljesen különböző, nagy ívű faluregénye, óriás parasztballadája, a Magyar Krisztus, majd a megint másféle munkáskarrier-szatírája, a Fönn a Jeruzsálemhegyen s a vendégszövegekből összeötvözött, ragasztott Áchim-kollázsportréja után az idei könyvhétre a Zrínyi Könyvkiadónál egy teljesen szokatlan elbeszéléskötettel lépett elő. A Hanyattúszással.
A hanyattúszásnak itt természetesen fontos jelképi értelme van, mert miként a címadó írás mesélője fogalmaz a könyvben: az ember előrefelé halad, ám közben szemét nem tudja levenni a múltról. Életükre, hányattatásaikra, a frontra, vérre, háborúra, a fogságra, kitelepítésre, elhurcolásra visszaemlékezők „úsznak hanyatt” ebben a kötetben, együtt az íróval, aki annyi publikáció után most először maga is beáll az általa megszólaltatott (még inkább meghallgatott!) monológmondók közé, és szülőföldje, szülőhelye iránti szép vonzalmáról, útra bocsájtó nagycsaládja iránti hűségéről tanúskodó (árulkodó?) népi legendáriummal foglalja keretbe mások, a többiek múltidézőjét. Ez utóbbi személyességet végképp nem szokhattuk meg az eddig „rejtőzködőnek” ismert tollforgatótól.
– Mi ez a sokféleség? Játék az olvasóval? Örök kísérletezés? Tiltakozás a „saját hang”, mint kötelezően meglelendő esztétikai kategória ellen?
– Valóban, minden könyvem más, emiatt nincs olyan olvasótáborom, amelyet valamennyi munkám érdekel. Akinek a csabai szlovákokkal azonosuló írásaim tetszenek, nem biztos, hogy az aradi-csanádi parasztsorsot megrajzoló családregényem is vonzó; aki kollázsaimat értékeli, valószínűleg elutasítja nem éppen avantgárd gyökerű, avítt népi dokumentarista kemény realizmusomat. Gáll István mondta A csabai Szajnán után, egészen más modorú írásom olvastán: „Ha egyszer rátaláltál valamire, miért ejted?”. Miért keresek újra és újra valami mást? Egy rádiós irodalmár, Filippinyi Éva mondotta volt rólam, hogy próteuszi alkat vagyok. S valóban: könyvről könyvre másnak mutatom magam... Bizonyára ez lehet a mentségem.
– A két idézetből kitetszik: az írótársak, a kritikusok olvasták-olvassák Sarusit. De olvassák-e az olvasók?
– Az emberek ma szépirodalmat alig olvasnak, nem csak az én könyveim porosodnak a kereskedések polcain – nemzedékem nálam elismertebb tagjai is kedvükre méregethetik eladhatatlan műveiket. Ponyvát kellene írnom, bűnügyi, kitalációs, nemi eltévelyedéssel teli, véráztatta, szennyel-mocsokkal teli dolgokat, politikai rémtörténeteket... Nem megy. Azért vannak olvasóim, pontosabban: minden könyvemnek megvan a maga olvasótábora; igaz, könyvenként másokból verbuválódik ez a kisded sereg. Minden könyvvel másokhoz akarok szólni? Nem. Minden könyvemmel mást akarok megírni, s ehhez mindig más hang kínálkozik. A ledorongoló (például a Pozsonyból szlovákul írt pocskondiázó névtelen) vagy a mennybe emelő (falujában tőlem tiszta betűt váró somlói parasztasszonytól kapott) levelek azért arra utalnak, hogy mindezek ellenére olvassák a könyveimet.
– Kisded seregek. Nem lehangoló ez?
– Nem az olvasók igényeinek a kielégítése késztet arra, hogy újra és újra tollat ragadjak, sokkal inkább a világ (elsősorban a magyar világ) fölfedezésének a vágya sarkall. A Hanyattúszást huszonöt éve írom – akkoriban kezdtem eme dolgaimat megfogalmazni, amikor még szigorúan tilos volt a legutóbbi háborúról, szibériai lágerélményről, megszállásról, kitelepítésről őszintén szólni. Ezeket az írásaimat egy jobbára ismeretlen világ fölmutatásának kényszere szülte – annak a közelmúltnak az ábrázolása, amelyről a történettudomány s a tankönyvirodalom se nagyon tudott. Apáink háborús meséit megírni akkoriban életveszélyes volt.
– Nem is ment a könyvek által a világ elébb. Hiszen ami nem jelent, nem jelenhetett meg, az nem is hathatott.
– Igaz. Mire ezek a dolgaim napvilágra kerülnek, mindenről nyíltan lehet beszélni, a világ közben előrébb ment – valóban kevéssé az irodalom által. De hát ez a lényegen nem változtat: az ember teszi a dolgát. Legföljebb újabban nem kell elrejtenem az illetéktelen illetékesek elől „társadalomellenes” munkácskáimat. Sőt a katonai kiadó jelenteti meg a könyvhétre nemrégiben még felforgatónak minősülő beszélyeim gyűjteményét.
– Ha nincs ez a három T szülte kényszerű késés, talán Sarusi neve is ott szerepelne a kritikusok által rendszeresen emlegetett nemzedékbeli toplistán, amelyet Esterházy, Nádas, Temesi, Grendel alkot?
– Az én nemzedéki listám élén Balázs József áll, a továbbiak pedig: Végel László, Gion Nándor, Tar Sándor, Körmendi Lajos; de egy-kettő az előbbi listáról is idevehető. Sőt megtoldom Krasznahorkai Lászlóval. Meglehet, más iskola újabb listát állíthat e kettő mellé. Engem pedig bizonyára azért nem találni sehol, mert egyik irányzat sem tud magához emelni – szerencsétlenségemre ez a szerencsém? Valamire való esztéta-műítész hamar megalkotja a maga rendszerét, s kellete korán megjósolja, milyen lesz az új irodalom. Amit én művelek, azt senki sem jövendölte meg, s mivel nem igazolok senkit, listára sem kerülhetek. Mondom, jól megvagyok e nélkül is. S ígérem, tovább „bujkálok”. Új regényem, az Eszterberke, a török korról szóló valamiféle kópéregény, amin pedig most dolgozom, a Kazal, az elmúlt fél évszázad alföldi világát igyekszik megragadni kollázskísérleteim realista kiteljesítésével.

Népszabadság, 1990. jún. 6. 9.
Egy vidéki tudósító naplójából, Bcsaba, 2009. 184-186.

Körmendi Lajos

Csaba élő írója

A magyar irodalmi életben korzózik egy vagabund, járja a maga útját, s első kötetének megjelenése óta már kazalnyi beszélyt, regényt és egyéb könyvet írt: A csabai Szajnán (beszélyfüzér, 1981), Pázsit (elbeszélések, 1983), A kaporszakállú nádvágó (kisregény, 1985), Magyar Krisztus (regény, 1986), Fönn a Jeruzsálemhegyen (regény, 1987), Kisiratos helynevei (tanulmány, 1987), Árva ima (kisregények, 1989), Hanyattúszás (elbeszélések, 1990), Ugatoló (költemények, 1991), Kazal (regény, 1991), Kisiratos ragadványnevei (tanulmány, 1992), Vagabundkorzó I-III. (csavargókönyv, 1993), Eszterberke (regény, 1993), Decebál Gyulán (kisregény, 1995), Csuba Ferke (kisregény, 1997), Szökőélet (vallomás, 1997), Írni, Csabán (széptanulmány, 1998), Az Aranykapca álma (kisrege, 1999). Szerkesztette a Jászkunságot, Békéscsabán a Keresztény Napot, miközben a viharsarki eseményekről tudósítja az MTI-t. Eddigi munkásságát több díjjal ismerték el: Darvas József-díj (1986), Füst Milán-jutalom (1987), Gáll István-díj (1989), Greve-díj (1994), Petőfi Sándor Sajtószabadság-díj (1995). Az idén, március 15-én pedig átvehette Sarusi Mihály a József Attila-díjat is. Ez adta beszélgetésünk apropóját.

- "Bújjál ki te kurtucz betyár" - írod egyik versedben. Most vedd komolyan az önfelszólítást: ki ez a betyár Kurtucz Miska? Milyen ősöktől való, honnan jött, milyen élményeket hozott magával és milyeneket szerzett?

- A SZÖKŐÉLET című vallomásomban félezer magyar oldalon igyekszem válaszolni erre a kérdésre s az a válaszom sem túl kielégítő. Teljes ez sem lesz, legföljebb rövidebb.
A "kurtucz betyár"-ral arra utalok, hogy az egyik mácsai ősöm valószínűleg Rákóczi szétzavart talpasainak egyikeként a Kurucz álnév mögé bújva igyekezett magát ebben az aradi faluban meghúzni s vált "más nemzetiségűvé s más vallásúvá" az 1700-as évek elején még magyar kálvinista, később elrománosodó faluban.
Őseim közt csak és kizárólag parasztokat találsz: a földért, a kenyérért, az életért bármire kész későbbi kisgazdákat és napszámosokat, akiknek (mindamellett) egyaránt a legtöbbet jelentette a családhoz, a szülőföldhöz, a kereszténységhez és a magyarsághoz való kötődés. Mely "távoli múltban" a lehető legtermészetesebb volt a más fajtájú (más nemzetiségű, más vallású, vagy éppen máshonnan való) ember tisztelete.
Az az ötven év, amelyet együtt éltünk át, együtt igyekeztünk, ha egyáltalán lehetséges, emberhez mégiscsak méltó módon elviselni, túlélni, mindezek ellenkezőjére oktatott volna. Hogy gyűlöld, akinek náladnál többje van, jelentsd föl, aki másképp gondolja, vedd fölszabadító-számba a megszállódat, haverodnak a jó anyádra leánykorában rátörő szovjet-vöröskatonát, keresztapádnak a nagyatyád földjét elkommunizálót, tejtestvérednek az írásaidat megrostáló könyvvizsgáló "elvtársat és elvtársnét"...
Őszintén szólva nem volt könnyű! Az ESZTERBERKE egyik főhőse, a török hódítót nyakra-főre átverni igyekvő sarkadi-szalontai hajdú, Csavarga Miska állt előttem. A szegény ember "ahogy lehet" sok ezeréves példája.

- Milyen belső motivációk hatására jutott el a fodrászsegéd Kurtucz Mihály az íróságig, a Sarusi Mihályságig?

- A tanulás- és a tudásvágy, a világ megismerésének, fölfedezésének a láza, meg persze a korán jött könyvszeretet, az írás, az irodalom tisztelete, majd szerelme tehette ezt velem.
Mesélőkedvű ’19-es, Rákosiékat szívből utáló magyar-szlovák vöröskatona szomszéd és "erdélyi menekült" édesapa, az aradi-csanádi iratosi puszta legendáiról mindent tudó (Kis Sarusi) nagymama, a magas irodalom szépségeire rávezető drága édesanya, parasztkántor, "tehát" verseket is faragó nagybácsi után az egész véletlenül Féja Géza szellemi irányításával működő csabai könyvtár megannyi kincse térített ebbe az irányba.
Előbb (földrajzi) fölfedezőnek, majd régésznek, utóbb filozófusnak készültem... női fodrászként. Hogy író lett belőlem? Ehhez biztosan hozzájárult az is, hogy hamar kiderült, szóbeli kifejező-készségem meg sem közelíti íráskészségemet. Hogy ma is jellemző rám: egy délelőtti kérdésre (ha olyanok a légköri viszonyok) esetleg csak másnap reggel jut eszembe a legmegfelelőbb válasz. Így aztán sem tudós tanárrá, sem pappá, sem politikussá nem válhattam... Hogy az Írás egyre jobban lenyűgözzön.

- Ha jól tudom, először verseket írtál. A lírával kapcsolatban azt írod, hogy "a költés: valóban táltos egy dolog”. Így született az Ugatoló?

- Igen, a költés, úgy tapasztalom, valóban valamelyes révülés, a költemény a táltoséhoz hasonló (változó mélységű) révületbe esés eredménye. Persze csak az igazi versírás (Balassiétól Adyéig, valamennyire a maiaké), mert a most divatos szövegelésszerű versszövegek szerkesztése más ügy, ezekben a költészetnek nyoma sem marad.
Az UGATOLO költeményei kiszakadtak belőlem, elbeszéléseimet-regényeimet viszont tudatos előkészületek után „költöttem”. Nem én találtam ki: a költői mű megalkotásában az ösztönösség sokkal nagyobb szerepet kap, mint elbeszélés, regény írásakor. Ha szerencséd van, versírás közben (akár a táltos önkívületbe esésekor) a legbensőbb tudatalattiból-tudatfölöttiből merítesz, ha pedig némi tehetséggel is megvert az Isten, ő vezeti a tollad.
Ha Balassit olvasol, Petőfit, Aranyt, József Attilát, Illyést, mi más jutna eszedbe?... A fűrészporgyáros (és "kakakeverő") "posztmoderneknél" ez a veszély nem fenyeget.

- A Szökőélet című könyvedben közölsz egy amolyan szellemi világfát. Esetleg hatásokra is utalsz ezzel?

- Világfámra azok kerültek föl, akiknek az írásai megfogtak, magukkal ragadtak s ezzel nyilván valamennyire hatottak is rám. De akiktől a legtöbbet tanultam, illetve akiknek a módszereit valamennyire követem (leszámítva a népköltést, amelyet életfám csúcsára helyeztem), elrejtve, nem a fa tetején kaptak helyet - aszerint, kit hova sorolok a teljesítménye alapján. Hogy csak a legfontosabb "írói osztályfőnökeimre" utaljak: Cela, Babel, Andrić, Móricz. És hát, bármily kellemetlen (mert ezzel túl nagyot mondok), egy bizonyos Homérosz nevű úr.

- Prózaíróként ismernek: "fölkapott a mese táltoslova s úgy magával ragadt, hogy máig a hátán nyargalok" - írod. Mesélni jó? Lehet mesélni még ma is?

- Mást sem érdemes, mint mesélni! Anélkül az egész semmit sem ér, gondolom. Meg azt, hogy: e nélkül elbeszélő-művészet sincsen.
Ha ma valaki még történeteket ad elő, azt mondják a szakértők, "anekdotizál". Tehát múlt századi (meg nyilván árvalányhajas, ne adj Isten soviniszta). Mintha századvégünk legnagyobb elbeszélő-irodalma, a dél-amerikai alapja nem a mese lenne! Melynek előadása, nyelve, szerkesztési módszere, szemlélete áll össze - mindig másképp - egy-egy (igazán nagy) író művészetévé.
Vagy, már elnézést kérek, de Hrabal mese nélkül elképzelhető? Persze, a nyelve, különleges szemlélete teszi azzá, ami, de mintha e prágai történetek még történetek lennének! Amelyeket hallgatni is, olvasni is: igazi élvezet.
Anélkül az egész, az én számomra, magánügy. Amelyből persze adott esetben (főleg mifelénk) elég jól meg lehet élni.

- Kinek írnak ma az írók? Kinek írsz te?

- Azoknak írnék, akik szeretik azokat a könyveket, amelyekből a világról valami újat, igazat, izgalmasat, fontosat tudhatnak meg. Mert engem is csak az a történet izgat, amely valami számomra is ismeretlen világ titkaiba avat be... a történethez leginkább illő nyelv, meseszövés segítségével.
Azt kérdezheted, hol vannak ezek az olvasók?' Mert az én könyveim is alig fogynak.
Akiknek írok, azoknak nincs pénzük könyvet vásárolni. Az a "réteg", amelyből kikerülnek, elég széles: havi (fejenkénti, azaz családtagonkénti) tiszta harmincezer alatti jövedelemből él a csonka-országi társadalom 90 százaléka. Ebből a pénzből pedig kenyérre, gázra még úgy-ahogy futja, ruhára már alig, könyvre meg csak kivételesen. Sajnos latin-amerikanizálódó közép-európai társadalmunkban így természetes.

- Mint a középnemzedékből oly sokan, a Mozgó Világnál indultál, itt jelent meg A kutyakántor című kisregényed. Műhelynek érezted a hetvenes évek végének, a nyolcvanas évek elejének ezt a folyóiratát?

- Annyira igen, amennyire hölgyfodrászként a csabai Andrássy úti üzletet, értelmiségi-jelöltként a debreceni kollégiumot, könyvtárosként a Kis-Körös-parti könyvesházat, újságíróként a veszprémi Naplót! Ez volt akkor az egyetlen irodalmi szerkesztőség, amelyben nem (kedves, vagy éppen kiutálni való) vendégként, hanem közülük valóként, valóban munkatársként fogadtak. Alexa Károly és társasága, épp úgy, mint a lap, igen sokat jelentett nekem. Végre egy hely, ahol otthon érezhette magát abban a furcsa, némi rothadás- és puskaporszagot már árasztó korszakban a hozzánk hasonló író-szegénylegény. Egy közösség, melyben helyem lehet: végre egy szabad csapat, mely nem egyszemélyes.
Megmondom őszintén, valójában igen meglepő volt. Annál inkább, hogy (épp 20 esztendeje) ők indítottak el a pályán... egész véletlenül a máig legjobb kisregényemmel.
Valamennyire otthon, később, még Juhász Ferenc Új Írásánál, Hatvani Dániel Napórájánál, és közös ismerősünk Jászkunságánál éreztem magam.

- "Elbeszéléssel nem bajlódtam, azonnal kisregény írásába fogtam" írod. Jó néhány kisregényt írtál, ezek jó része azonban évtizedes késéssel jelent meg, Az Aranykapca álma például az idei könyvhétre. Miért?

- A ’70-es években öt kisregényt írtam, 1975-ből való, amely közülük most utolsóként megjelent. A késés (késleltetés, elhallgatás?) tehát majdnem negyedszázados. Ha megmondom őszintén, hogy Az Aranykapca álmát - "és bandáját", tehát a többi kisregémet is - megírásakor mint jobboldali szörnyszüleményt utasította vissza ugyanaz a szakértő-gárda, amely most baloldali sületlenségnek fogná föl, ha egyáltalán a kezébe kerülne (nagyon vigyáz arra, hogy ez ne következzék be), majdnem mindent elárulok. Mert ezekben a körökben ma is jobboldali, meg baloldali írókról s irodalomról beszélnek. Honnan tudnák szegények, hogy (föltehetőleg nem véletlenül) kedvenceim közül kettő, Cela és Hemingway a spanyol polgárháborúban egymás ellen harcolt; hogy mifelénk másképp mérik az írást.
Magyarán: esztétikai és politikai oka egyaránt volt korábbi teljes elutasításomnak. Akkori "népi avantgárd" modorom éppen annyira utálatos lehetett, mint mai hol naturalista, hol ponyvahangulatú, hol dokumentarista, hol meg valamiféle akármicsoda "realizmusom"… egyugyanazon műítészeti szakirodalomnak.

- A csabai Szajnán című könyveddel indulásod megkésett volt ugyan, de sikeres. Hogy fogadta "íróvá avatásodat" a környezeted, a város?

- A kocsmabeli tót ivócimborák magukhoz öleltek, végre valaki komolyan veszi, mi több, szereti őket! Egy soromat nem olvasták, de írtak e könyvemről annyit, hogy a leglényege hozzájuk is eljusson. Hogy azonosultam velük. A komcsik a fogukat szívták, a reformszocialisták együtt örültek velem, a magyar és a szlovák soviniszta káromkodott; a népiek egy része tovább gyanakodott, a "posztmodern"-re készülődő pestbulai svihákság (ahogy utóbb hallom) csak fanyalgott, elutasítása teljes lehetett.
Akkoriban volt, hogy így mutattak be: "Egy élő író!" Többek bosszúságára élő író lettem. Remélem, maradok - az ő bosszantásukra is - még jó darabig.

- Íróí módszered szerint egy-egy kiválasztott témában levéltári kutatásokat folytatsz, helyszíni gyűjtéseket végzel, búvárlod az irodalomtörténetet, a néprajzot, a történelmet, a nyelvtörténetet... Ezzel az a célod, hogy megalapozz egy-egy megírandó könyvet, esetleg tudományos mű létrehozása, mint például két nyelvészeti munkád esetében?

- Ha egy történet (a délvidéki magyar huszitáké, Áchimé, a csanádi-aradi parasztságé, a román kommün ellen lázadó székely fiúké, a pufajkások elől évekre kazalba temetkező forradalmáré, a török hódoltság paraszthőseié, meg a többi) megfog és megírására késztet, a lehető legteljesebb kutatásba kezdek. Hogy a hőseim mintájául választott emberek életét, nyelvét, gondolkodását, szokásait, minden rezdülésüket értve alakítsam aztán már teljesen szabadon... a magam írói történetét és nyelvét, amely rendre más, mint az eredeti.
E módszer kialakulásához talán az is hozzájárult, hogy mi "veszett el bennem." Mert, bár van nyelvészeti, néprajzi, irodalomtörténeti s honismereti dolgozatom (adja a Jóisten, hogy egyszer kötetbe álljon kisiratosi írói falurajzom!), tudóssá már nem válhatok. Földrajzi fölfedezés helyett pedig ott a Vagabundkorzómat megalapozó csavargás a földrészeken átívelő magyar világban.

- Életművedben kiemelkedő jelentősége van a nyelvnek. Prózáid hol a husziták, hol a székelyek, hol a csabai tótok nyelvén szólalnak meg - többek között. Mi mindent bízol a nyelvre?

- Mindent; meg a meseszövésre, a történet, a beszély szerkezetére.
Elég hamar megtanultam, hogy valamennyi művészetnek a maga nyelvén kell megszólalnia, a saját lehetőségeiből kell merítenie. Lehet keverni, de minek... a rózsát a tulipánnal, pláne nem kecskét a havasi gyopárral. Az írásé mi más lehet, mint az írott és beszélt, egyrészt érthető, másrészt mégiscsak eredeti rendbe szerkeszthető nyelv.
Hogy ez mennyire nem ilyen egyszerű, illetve nem egyértelmű, bizonyság rá, hogy akad (tegnapelőtti, magát vadonatújnak beállító) irodalmi irály, amelynek egyik művelője, mondjuk, az emberi beszéd, nyelv, írás helyett az üstdob hangzásvilágából merít, és csak püföli, veri, kalapálja (a közönséghez tartozó egyedek dobhártyájára fittyet hányva) a karóval a biciklikerékre feszített bőrt. S közben arra tart igényt, hogy közbevetett indiánordításaival egyetemben mutatványát szépirodalmi remekműként értékeljük és értelmezzük.
"Mindenképpen másság kell!"-világunkban bizonyára ósdi dolognak tetszik, amire vállalkoztam: minél jobban megismerni azt a nyelvet, amelyből építkezik (néhány ezer esztendeje) az embernek nevezett valami (egyesek szerint állat, mások szerint is majomleszármazott) által létrehozott csoda, az irodalom. Mondom, nem kőkockákból, mint a piramisépítész, s nem is ebihalfejekből, mint a hülyegyerek.
És természetesen a leggazdagabb nyelvi rétegekhez fordultam: a tájnyelvek és a régi magyar nyelv teljességéhez. Mindig aszerint, mire van szükség, mit kíván az írás. S van-e nagyobb öröm, mint amikor magyar ember létedre a szomszéd a maga más anyanyelvén szólít meg, mert azt hiszi, a fajtájáról szólva a fajtájából való író vagy. Vagy amikor a tudós, végigolvasva a valamelyik mai tájnyelvünk, avagy az évszázadokkal korábbi magyar nyelv elemeit használó munkádban egy szem hibát nem talál? Amikor a csudaszép szögedi nyelvet beszélő aradi unokatestvér észreveszi, hogy egy mondatot tőle kölcsönöztem?
Emiatt lehet, hogy ha valaki kijavít, megköszönöm. Mert akkor legközelebb még pontosabb lehetek.
Pontosság, teljesség; szép álom, nem?

- Bebizonyítottad, hogy még most is lehet nagyregényt írni. A Magyar Krisztus hét nemzedék életét jeleníti meg. A hatalmas vállalkozás sikert aratott. Nem érzed úgy, hogy ekkor kellett volna neked ítélni a József Attila-díjat, amit csak az idén, csaknem másfél évtized múlva kaptál meg?

- Nem, mert azt is hamar megtanultam: a valamirevaló (a közéleti és irodalmi kurzusokra rá sem hederítő) írást ritkán fogadja osztatlan elismerés. Hogy ne mondjam, mielőtt nekiláttam, a Szabad Nép Népszabadság-folyamának adott számában egy nagymenő ifjú irodalmár arról értekezett, miért lehetetlen ma (akkor, 1970-valahányban) nagyregényt írni, miért követhe-tetlen Móricz. Meglehet, bosszankodásom végeredménye aradi-csanádi parasztregényem. Gondolod, véletlen, ha ma ugyanezen poszt-ilyen-amolyan akárki szakkönyvet írva, szerkesztve, kiadva megfeledkezik azokról a művekről, amelyek eleven cáfolatai balítéleteinek? Mondjuk Balázs József, Gion Nándor regényeit értéküknek megfelelő helyre tette az irodalomtörténet? Hol vannak hozzájuk képest azok a divatfigurák, akik valóban teljes életművükkel igazolják a nagyregény-írás lehetetlenségét?
Persze az irodalmi élet gyakran meglehetősen kontár hangadói tehetnek a legkevésbé a Magyar Krisztus megszületéséről. Amikor a Budai Várban az Országos Levéltár kutatótermében kerestem a kétszáz évvel ezelőtti aradi-csanádi parasztélet adatait, egy kötelezően kitöltendő kérdőív egyik sora az iránt érdeklődött, ki bízott meg e munkával. Némi fejtörés után, gyávaságomat leküzdve a színtiszta igazat róttam a papírosra: Kisiratos népe. Mert ezt éreztem, valami (valaki?) ezt súgta, minden ebbe az irányba mutatott: családom falujának, apám valamennyi testvérének és fölmenőjének tartozom ezzel a regénnyel! Hogy az emberemlékezet óta nemzedékről nemzedékre megnyomorított, ám újra és újra talpra állni igyekvő aradi-csanádi magyar parasztvilág (a regénybeli Nagyfalu sorsa) ér annyit, mint például Andrić Visegradja.
Iratoson többen szívják a fogukat, van, aki azt ígérte, hogy kiveri a fogam. Mert (nem egészen véletlenül) magukra vették a dolgot. Pedig a regénybeli Nagyfalu nem Kisiratos! Hogy onnan való a történetek s az alakok jó része, az igaz, de semmi sem azonos azzal, ami az ötletet adta. Mert hogy munkám nem fénykép, a nyersanyaggal (lehetőség szerint) teljesen szabadon bántam. "A nép" viszont, mely, úgy éreztem, megrendelte tőlem, hogy magára ismert, nem föltétlenül örült. Hisz lelepleztem!
Ez máig bánt. Mert közben megtapasztaltam: csak azért volt olyan őszinte hozzám ez a nép, mert azt hitte, nekem mesélve, nekem vallva, panaszait fülembe suttogva, előttem őbölyögve... magamagának tárulkozik ki! Egyik nénémnek, bátyámnak, sógornak, komának, szomszédnak eszébe nem jutott volna, hogy mindaz, amit elárul magáról, fajtájáról, világáról, egyszer őt "beáruló", "leleplező" könyvben kerül az idegenek (a falu határán túli világ) elé.
Azóta nehezebb a dolgom. Ha (édes testvérem Aradban-Csanádban) előttem mesébe fog, "igaz történetbe" kerekítené, mit tett vele ez a szép új világ, szavát feledi, egyiket másikba őti, ha észbe kap, hogy én is ott vagyok.
Emiatt még igaz lesz, hogy megismételhetetlen, mi több, folytathatatlan. A két évszázadot átfogó, nyolc fejezetre tervezett regény utolsó részét az új évezred elején kellene megírnom. Gyűjtök, gyűjtögetek hozzá; s majd meglátjuk.
Az viszont, hogy mikor milyen díjat kap az ember... S mikor milyet nem?! Köszönök minden jó szót; nem vitás, a sok értetlenkedés után jólesik minden értő szó.
Értő és jó... Látod, ebből van kevés, ebből lehetne több!

- Prózádat nevezték már expresszívnek, népi avantgárdnak is. Bármilyen címkével illessük, egy biztos: egész nemzedékedben az egyik legkarakteresebb hang a tied, egy sajátos közösségi beszédmódot alakítottál ki.

- Domokos Mátyás emleget istenkísértést a MAGYAR KRISZTUS kapcsán. Valóban, majdnem az, hogy írásaim jó részében "maga a nép" szól. Nem magam okoskodom, nem is hőseim jönnek rá valamire, a közösség áll az olvasó elé s csak mondja, nyöszörgi, panaszolja és dicsekszi, siratja s neveti... a saját sorsát.
Mestereim, Cela (a "Méhkas"-ával) és Andrić ("Híd a Drinán"-jóval) meg a többiek - is magyarázatot adhatnak, hogy jutottam ehhez a "beszédmódhoz". De legalább ennyire befolyásolt az a helyzet, amely arra volt jellemző s jellemző ma is, ahogy "hallgatom népem"... Mesélőm (a Fekete-Körös völgyében, Nemesmiliticsen, Raguzában, Léván, Almádiban, New Yorkban, Huszton, bármerre a Magyar Világban!) csak mondja, én meg... igyekszem jól megjegyezni! Minden szavát; minden jellegzetes fordulatát; a legapróbb igazságot; a legförtelmesebb hazugságot, mely őt s népét sújtja. Hogy minél pontosabban visszaadhassam.

- Milyen szerepe van az indulatnak könyveid írásakor?

- Épp elég. Mert a dolog mindig valahogy így kezdődik: megtetszik egy történet, beleszeretek valakinek az igazságába, fölráz egy valamikor valakin megesett igazságtalanság, lángra lobbant egy elfeledett szabadságharc, lenyűgöz valami eddig ismeretlen szépség...
Ha indulaton ezt érted. Mert amúgy a dühből csak hírlapírói munkára futja, ettől pedig, hál’ Isten, eddig többnyire megmenekültem. Mondjuk azért is, mert míg az ember, könyvet írván, dolga végére ér, akkor is lehiggad, ha elsőre azért ragadott tollat, hogy lekapja ezt, vagy azt a címeres gazembert a tíz körméről.

- Prózáid egyik fontos motívuma a vita, hol önmagaddal, de inkább másokkal. Ez sajátos feszültséget ad írásaidnak.

- Az élet alaphelyzete miatt lehet annyi szópárbaj, veszekedés-viaskodás, szóváltás, összecsapás, szerencsére javarészben csak szóbeli kard-ki-kard, vagy éppen jobbra-balra vagdosó "szócséplés" az írásaimban. Ellentétes érdekű népek fiai, különböző hitelveket valló felekezetek hívei, nők s férfiak, haszonkeresők és értékelvűek, ifjak s vének, jók, rosszak, rútak és szépek, egyenesek és görbék, sárgák és feketék, megveszekedett gyilkosok és örök áldozati bárányok, szóval a legkülönfélébb, csak némi jóindulattal és erőfeszítéssel összehangolható mineműségek kényszerülnek Földünkön - Nagyfalunkban, Csabán, Esseghvártt, vagy Bergengóciában - együtt élni.
Ha pedig így van, mit tehet a magamfajta krónikás? Pláne ha maga is (néha túlzottan is) belehelyezkedik valamelyik ilyen vagy amolyan alak lelkivilágába. A végén persze úgy tűnhet: Sarusi, mint az egyszeri első világháborús baka, akkor is lő, amikor már tölteni is elfelejt.

- Afféle modern garabonciásként becsavarogtad a fél világot. Ebből lett a Vagabundkorzó, amit egy helyen csavargóregének nevezel. Ebből a regéből három kötet már megjelent, de azóta újabbak íródtak. Hány kötet lesz még?

- A negyedik, az ötödik és a hatodik kötet kész, megpályáztuk a kiadásukat. A befejező könyvnek gondolt hetedik pedig, ha úgy sikerül, ahogy elterveztem, valamikor életem alkonyán, az utolsó nagy csavargás és zarándoklat után láthat napvilágot. Ha egyáltalán megérem, ha lesz erőm és időm befejezni. Mert az utolsó vagabundkorzó-kötetbe már csak az kerülhet, ami nagyon fontos az eddigiekből kimaradt: esetleges ausztráliai, latin-amerikai, szentföldi, adná Isten távol-keleti, kizárt, hogy antarktiszi, talán némi további honi, "Kárpát-medence eurorégió"-i, magyarán nagymagyarországi magyarságkutató portyám leírása.
Azt gondolhatod, nagyot markolok, de hát az eddigi bóklászásaimhoz is tenger pénz kellett volna, mégis mindig olcsón megúsztam. Hol a főiskola, hol az írószövetség, vagy épp a szerkesztőségem küldött (engedett az ő kontójára) a világ négy sarka közül valamelyikbe. Ha meg eszükbe nem jutottam volna (rajtuk kívül a többieknek sem), kiálltam az országútra kocsit állítani, fölültem a vonatra, amely valahol csak megállt, ahol ha más nem, egy jó szagú szénakazal már várt... A lovas kocsin utazásnál, meg a kutyagolásnál jobbat tudsz-e?... Kár, hogy néha a zsandár nem értette, mit keres az ő drága szülőföldjén ez a "csángó Mihu"?!
Van, aki legjobb munkámnak tartja e könyvfolyamot; ha őszinte vagyok, bevallom, szerintem sem akármilyen írás a VAGABUNDKORZÓ. Hol börtönnapló, hol riport, hol útleírás, hol zarándokkönyv, hol csavargóének, hol elbeszélő költemény; mindig maga a változó világ (s változó magam).

- A Hanyattúszásról írod: "az ember előrefelé halad, ám közben a szemét nem tudja levenni a múltról, elhagyott szülőföldről, elszakított és tönkrevert otthonról. Mindarról, amit magunk mögött hagytunk". Ha így az ezredforduló táján visszanézel, milyennek látod a kort, amelyben éltél, éltünk, s mit szándékozol még feltétlenül megírni ebből?

- A bihari rokonaim által Hattyúúszásnak értett HANYATTÚSZAS írásai abból az addig semmiféle honi szak- és szépirodalmi műben nem szereplő, elhallgatott, letagadott "igaz történet"-műfajból merítenek, amelyekben népünk (legalábbis a maga körében) világháborúról, megszállásról, kolhozosításról, lágerról vall. Az elhallgatók persze hogy hallgatnak (mint a sír, valamint a csuka) e rettenetes bűnökről.
A hátúszással azért vigyázni kell! Valamikori úszópalántaként s mai gyakorló (heti egy-kétszeri uszodai és körösi) hanyattúszóként jól tudom: ha háttal előre haladva néha nem nézel a célba vett medencevég, illetve a túlsó part felé, összeütközöl valakivel, ráúszol a kötélre vagy egy vízibiciklire, a végén pedig alaposan bevered a kezed. Élni sem nagyon lehet úgy, hogy csakis a múlttal foglalkozol; de biztos, hogy nehezebb úgy élni, úgy előrehaladni, hogy nem tudod, honnan, milyen körülmények közül, milyen alapról indulsz. A bármiféle önkényuralmak legfőbb törekvése, hogy a múltból csak arról tudj, ami a hatalmukat igazolja.
Az (igen jellemző módon a Balkánon) utolsókat rúgó huszadik század sokunknak a förtelem évszázada volt, az Osztályt, a Fajt és a Pénzt az oltárra emelő aljanépség eluralkodásának kora. S nekünk mindezek ellenére kellett s valamennyire lehetett is boldogulnunk! Mert e rettenetes (mellesleg a magyarságot miszlikbe aprító) század egyik tanulsága - van-e ennél régibb s igazabb mese? -, hogy nincs olyan mély bugyor, melyből ne emelhetné ki az embert a hit, hogy mégis érdemes élni.
Erről lesz még néhány szavam, ha a Sors kegyes lesz hozzám. Erről fog szólni most készülő könyvem is, amely a Fekete-Körös-völgy magyarságának e századi élethalálharcát szeretné fölmutatni.

- Lehet még történelmi regényt írni, bizonyítottad az Eszterberkével. Még mindig izgat a történelem, s ha igen, melyik korszak?

- Az ESZTERBERKÉt azért írtam, mert a szovjet hódoltságban élő alattvalóként, fölszabadulást alig remélve magával ragadott a török hódítással hol erővel, hol ésszel szembeszálló, a közelmúltig mondákban fölemlegetett békési-bihari népi hősök helytállása. Példát mutatnak ők mindmáig a magyarságnak. Hogy ne feledkezzünk meg róluk, számos okot ad rá szemünk előtt születő huszonegyedik századunk, amely, nem akarok vészmadár lenni, de ígér némi kellemetlenséget a hozzánk hasonló (nem százmilliós) népeknek.
Ha lenne rá időm, a teljes (tízezer éves?) magyar múltat végigpásztáznám. Ez azonban lehetetlenség, úgyhogy maradok "Zaránd"-nál, "Csöbörcsök"-nél, "Iratos"-nál.

- Rózsa Sándor is egy kazal mélyén lapult az 1848-49-es szabadságharc leverése után, akárcsak Kazal című regényed hőse. Vannak még ilyen megíratlan "kazlaink"?

- Ilyen "kazal-rengeteg" az orrunk előtt születik a történelmi Dél-Magyarországon, Délvidéken, s van némi "kazal-veszély" a Kárpátok alatt mindenütt, úgyhogy nemcsak a távoli meg a közeli múlt, a jelen is termi, s ahogy elnézem, teremni fogja, sajnos, ki tudja meddig a jövő is. Ameddig él e nép?
A megnyomorítottakért szót emelő akárkire épp elégszer várt "kazal", hova bújt volna 1957 rémuralma elől 1956 embere! Ki-ki a maga kazlába. S vajon nem valamiféle "szellemi kazal" vár-e mindenkire, akinek nem tetszik, hogy míg az elmúlt majd’ fél évszázadban a Párt döntötte el, mi igaz, mely újságcikk és könyv jelenhet meg, egyáltalán mi történt s mi nem, ma ugyanezt Pénz őfőméltósága, Mammon őcsászársága, Lóvé-Isten őmagassága tegye?

- Nem érzed úgy, hogy vidéki íróként - képletesen szólva - te is egy "kazal" mélyén élsz, távol az irodalmi élettől, a különféle csoportoktól, eseményektől?

- Nem veszed melldöngetésnek, hisz te is vidéki író vagy: igen jól érzem magam "távol az irodalmi élettől, a különféle csoportoktól, eseményektől", hisz efféle környezetben születtek (mondjuk) Madách és Tolsztoj művei is. Úgyhogy nem ezen múlik, sokkal inkább a tehetségünkön. Meg persze azon a tágabb környezeten, amelynek kell, vagy nem kell a munkánk.
Az a kazal, amelybe bújtam (bocsánat, ha túl nagyot mondok): az a nép, amelynek tizenötmilliójából tizenhárommillió a mienkéhez hasonló körülmények közt próbál életben maradni. Földalattiból lett metró, egy szomszéd nép Duna-hídjainkra aggatott zászlai, Királyi Vártatanítás, Budapesti Világkiállítás-leállítás nélkül, kényszerűségből elsősorban a maga sáros kisvilágába kapaszkodva.

- Egy időben, 1989-91-ig, szerkesztetted a Jászkunság című folyóiratot. Nem kéne egy folyóirat? Egy csapat? Egy műhely?

- Közös ismerősünk, K. L. főszerkesztőségekor a szolnoki irodalmi lap segédszerkesztőjeként igyekeztem abban közreműködni, hogy igazi folyóirat szülessen a Tisza-parton. Debreceni főiskolásként a Kelet ’67 szerkesztésében segédkeztem, igazi szerkesztője pedig csak a csabai Keresztény Napnak lehettem. A fél évszázad után az ország első megyei keresztény havi lapjaként megszülető folyóirat körül egy pillanat alatt igazi műhely alakult ki. Egy évet éltünk, talán azért csak ennyit, mert túl komolyan vettük a lap felekezetfölöttiségét.
Hogyne kellene egy lap, egy műhely! Valahol elkotyogtam: hadnyi egyszemélyes szabad csapat vérzik Pozsonytól Kézdivásárhelyig. De hát ha az igen jól szervezett, kőkemény hadrendben álló ellentábor arra tanít (nem eredmény nélkül) bennünket, hogy a szekértáborba állás maga a bűn?...

- Milyennek látod a magyarság jövőjét, s mit tehet megmaradásunkért, jobbulásunkért az irodalom?

- Nemrég valaki azt mondta (azok közül a politikusok közül valaki, akiknek szurkolok), hogy a XX. század a magyarság sikertörténete. Mert ennyire bízik népünk boldogulásában, hogy annyi megpróbáltatás ellenére talpon vagyunk, a nyugati közösség tagjaként van jövőnk.
Hogyne, nagyon bízom a magyarságban! Ahogy (mellesleg) reménykedem abban is, hogy hozzánk hasonlóan ép, egészséges nemzet marad a szlovák, a ruszin, a román, a horvát, a szlovén, az osztrák, s hogy ép elméjüket visszanyerik szerb testvéreink. De hogy Trianon, a két világ- és országégés, a többszöri megszállás, forradalmaink vérbe fojtása, Kun Béla, Szálasi Ferenc, Rákosi Mátyás és Kádár János Magyarországa mit tett velünk, arról azért (fékevesztett örömünkben, hogy végük, béke poraikra!) kár megfeledkezni.
A földön nem négykézláb járva, nem is a föld felett röpködve, az áldott anyaföldet két lábbal tapodva, a mennyet két kézzel tapogatva, ezerszer leteperve, de hitünket megőrizve csak arra gondolhatok: meg kell maradnunk. Hogy az emberiség e drága (magyar) csapata a maga nyelvén, a maga tapasztalatainak átadásával, a maga kincseivel, értékeinek fölmutatásával, egyszerre keleti s nyugati hagyományainak megújításával, az egyetemesbe illesztésével (ahogy, a maga módján, minden más nép is) egyedülálló feladatra képes.
Föladni? Soha.
Az igazi irodalom erre tanít. A többi...? Engem legalábbis nem érdekel.

Bárka, 1999/3. 8-18. http://koros-maros.bmk.hu/jadox/images/barka_1999_3.pdf
K. & S. szabad csapat, Karcag, 2006. 20-35.

Hevesi Mónár József

Égbekiáltó gondolatok

Sarusi Mihály; Kurtucz (Békéscsaba,1944.ápr.7.): író, költő, újságíró. 1968-ban Darvas József-díjat, 1987-ben Füst Milán-jutalmat és a Szépirodalmi Kiadó nívódíját,1989-ben Gáll István-díjat, utóbb Greve és József Attila-díjat kapott. Tudatosan ápolja romániai magyar (és román) gyökereit, helytörténeti tanulmányban (Kisiratos helynevei, Kisiratos ragadványnevei), igaz történetben (Fekete-Zaránd), vagy akár magánkiadású versben (Ugatoló). Évekig az MTI békéscsabai tudósítója. Jelenleg Balatonalmádiban él.

Csak semmi szülőföldesdi, intett le fiatal, egyébként tehetséges és bevallottan antitranszilvanista barátom. Csép Sándor egy egész tanulmányt szentelt a téma kibeszélésének, a Jelenben. Sarusi Mihály könyveket írt ezekről a (magyarság)tudat mélyrétegeiben továbbélő témákról. Ennyire fontos ez Neked? Nekünk?

A Dunántúlon élő erdélyi gyökerű alföldi vagyok – szoktam mondani. A családom apai ága Csanád, Arad, Zaránd vármegyében élt és él; édesanyámé Békésben, a feleségem pedig apai ágon Bihar megyei… Hogyne kötődnék ehhez a tájhoz, amelyet Trianonban annyi felé szabdaltak, s bár mindez az Alföldhöz tartozik, keleti része Erdélyhez, illetve vele együtt Romániához csatoltatott. Szétszabdalhatták a hazánkat, bennünket – eddig még – nem sikerült. Maradtunk azok, aminek szült bennünket az anyánk, s nevelt az a közösség, amelyhez akkor is tartozunk, ha (mint engem is) az élet távolabbi tájra szólít. Ízig-vérig alföldi maradtam, írásaim jó része ma is ezt a világot mutatja föl – hogy ugyanilyen szeretettel forduljak mondjuk a balatoni világ felé!
Hogy mindez kinek érdekes? Gondolom annak, akinek fontos mindaz, amiért élnie érdemes a magunkfajtának. Akinek fontos a haza, a család, a szülőföld, a fajtája, anyanyelve, az emberség. Nekem mindenképpen…

Honnan ez a ma már aligha divatos elkötelezettség?

Az aradiak által kiadott Szalbek-Iratos című munkámban megírtam: az a szeretet köt ehhez a földhöz – ahhoz, amelyen Arad és Kisiratos is fekszik -, amelyet családomtól kaptam. Apámtól, anyámtól, nagyszüleimtől, apám, anyám testvéreitől és gyermekeiktől, unokatestvéreimtől… Soroljam őket? Talán mutatja, mennyire vagyok otthon Kisiratoson: valószínűleg nincs egyetlen iratosi, aki ne lenne vérrokonom, testvéreim, bátyáim, nénéim hozzátartozója, tehát sógorom, ángyom… Másod-, harmad-, ki tudja hanyad-unokatestvér, vagy annak a szegről-végről rokona! S ha magamfajta ember annyi szeretetet kap a falunyi családjától, amennyit én kaptam s kapok, hogyne igyekezne „visszaadni”… írásaiban.
Meg persze áthat az a szellem, amelyet a Balassi, Csokonai, Petőfi, Ady, Móricz, József Attila, Sütő féle tollforgatóktól tanultam. Mely elkötelezettség szent dolgok iránt ma nem divatos? A gyökértelenség szelleme semmi jót nem ígér… az embernek, a mi népünknek, meg hát az irodalomnak sem.

Forrásaid vidékét kutatva találkozásainkkor hamar előjött Sarus neve, illetve ahogy mai helyesírással írjuk, Sáros. Dűlőnév , Ágya Seprős felé eső részén, túl a még látható, nyomon követhető limeseken (Drumul lui Traian). Innen földrajzilag is közel esik Kisiratos, s a Kurtuczok?

Márki Sándortól tudhatjuk: azon a tájon feküdt Kis-Sarus és Nagy-Sarus helység a középkorban, a törökvilág idején pusztult el mindkettő. Hogy innen, vagy a valamivel távolabbi, hasonló jelentésű egyéb Sarus/Sáros/Sarud/Sárd nevű települések valamelyikéről való-é családom egyik ága, nem tudhatom. Ahogy azt sem, a Mácsáról Kisiratosra került Kurtucz öregapám családja román, vagy magyar származású volt-e? Családi legenda szerint Mácsára kuruc vitéz menekült a szabadságharc leverésekor, s a helybéliek a nevét titkoló magyar ősöm Kuruc „álnevét” románosítva Kurtucnak mondták volna. Márki megyetörténete akár ezt a változatot is hitelesíti, ugyanis tőle tudjuk: Mácsa a Rákóczi-szabadságharc leverése után kicsi magyar (nyilván) református falu volt, amelyet a beköltözők utóbb elrománosítottak. Érdekes módon az eredeti magyar lakosság családnevei közül többet megőrzött a mácsai románság. Ilyen a Pelhes is, amely „véletlenül” a mi mácsai „román” Kurtucz-családunkban is előfordul… „Román eredetünk” további pikantériája, hogy Kurtucz Demeter nevű dédapám felesége, tehát dédanyám Hlotni Anna, aki pedig föltehetőleg cseh volt, családját tán a mácsai uradalom csábított ide…

Könyveid tanúsága szerint is joggal kisiratosinak számítanak. Velük, értük is élsz. Ingajáratban nem a horvát tengerpartot járod, hanem Zarándzalatnára, Köröstárkányba s persze Iratosra jársz. Valóban?

Így volt igaz, amíg a határ túloldalán, Csabán éltünk. Hogy 1979-ben Veszprémből hazaköltöztünk Csabára, abban vastagon benne volt, hogy közel kerüljek, egy ugrásra Kisiratoshoz! Hogy minél gyakrabban hazajárhassak… gyűjteni a 30 éve eltervezett KIS IRATOSI FALURAJZ-hoz az ismereteket. Mely falurajznak a most megjelenő már a hatodik kötete, s kiadásra kész a hetedik is. Ha a jó Isten megengedi, befejezem a falurajz további két-három kötetét.
Messze elkerültem, manapság – sajnos – ritkábban járhatok haza. Hogy falurajzomat folytatva lelkileg ne legyek „elég sűrűn” otthon.

A múlt szemlézése közben, felsejlik a jövő. Jövőnk a közös Európában?

Jövőnk? Európa? A minap Mácsán járva a falu román pópájával magyarul beszélgethettem. Nem akármi, amiben megegyeztünk: Európának akkor van értelme, ha megmaradunk mi magyarok magyarnak, ők románok románnak! Ez egymás ellen biztos nem fog menni, ha viszont megértjük, hogy erre csak egymást segítve van esélyünk, nem fogyunk el, nem olvadunk be az egy nyelvű, egy műveltségű, egyszínűsített-egyneműsített „Ejrópába”. Hogy nemzeti tartásunkat megőrizve, a másikat tisztelve van csak értelme az egésznek.

Isten, Haza, Jövő! - írja Szabó Magda, a Régimódi történet egyik passzusában. Mindebből mi maradt? Vagy, éppen ez is a feladat, felmutatni, mi maradt?

Annyi marad, amennyit megérdemlünk? Több biztos nem.

Szeretném, ha megosztanád velünk gondjaid, feladataid, terveid!

Gondjaim a közép-európai ember gondjai – pl. megúszni szárazon a posztkommunista pénzistenhit uralta globalizmus nevű világméretű banditizmust, a terrorizmus legsötétebb változatát. Feladataim java ezzel függ össze – íróként: fölmutatni a mái mindennapi társadalmi embertelenség elviselhetetlenségét. Terveim nemkülönben. Nem akármilyen fricska lehet „globalizálódó világunkban” befejezni 8-9-10 kötetes „kisded” kisiratosi falurajzom, mely minden, csak világméretű nem! Kellőképpen földhözragadt…

A gyűjteményes Simonyi Imre kötet kiadásával úgy tűnik egy időre lekerült a napirendről a Simonyi művek kiadása. Érdeklődésed, kiállásaid Simonyi ügyekben minek köszönhető? Hol, mikor ismerted meg közelebbről a Mestert? Mióta, miért értékeled, tiszteled?

Simonyit versolvasó fiatalként szerettem meg, magát a gyulai költőt főiskolás koromban, az 1960-as évek második felében, a várfürdőben. Két Simonyi-írásomban megírtam a részleteit is e különös, és számomra nagyon értékes kapcsolatnak. Igen elcsodálkozott, amikor az aradi tájon otthonosan mozgó csabaiként ráhibáztam: azért lett Szmolából Simonyi, mert a simonyifalviak simonyiak…! Simonyi Imre számomra az elmúlt század második felének egyik legfontosabb költője. Hogy az irodalomtörténet mit mond majd róla, az irodalomtörténészek dolga. Nekem azért jelentett – sok-sok hasonló gondokkal küszködő kortársamhoz hasonlóan – nagyon sokat Imre, mert példát adott a tartásával. Járhatatlan út volt számomra az övé, mégis példaképeim egyikének éreztem. Nem beszélve költészetéről, amely változatlanul megfog tisztaságával, tökéletességével, mélységeivel, föltétlen szabadságvágyával, magyarosságával. Persze, hogy nem divat egyik sem.

Ízelítőül árulkodj egy-két mondatban legújabb kötetedről!

Címe Fő, hogy mögvagyunk, alcíme Öten Iratosról. Az öt szereplője: Hodács Ágoston műfordító plébános, Kovács Ferenc tanár, író, népköltési gyűjtő, Godó Mihály jézustársasági atya (aki megjárta a román GULÁG tán valamennyi börtönét), Kurtucz István parasztkántor (édes bátyám, ő látható a címlapon a Don-kanyarban megsebesült magyar románkatonaként), és dr. Almási Béla Máltai-ház építő körorvos. Öt sors, öt jellegzetes kisiratosi élet – az utóbbié a XXI. század elején is ígér meglepetéseket, ígér, hál’ Istennek, további közösségépítést.

Nyugati Jelen, 2007. szept. 7. 8.

Laczkó András

Sarusi Mihály iskolái

Szüleid fölkészítettek az iskolára? Szívesen mentél 1950 szeptemberében az ismeretlen intézménybe?

Otthon nevelkedtünk, édesanyám – hál’ Istenek! – csak az utolsó odahaza tölthető évben, 5 évesen vitt el az óvodába. Nyilván mert hallotta, hogy szüksége lehet miden gyermeknek – még az övének is - az óvodai iskola-előkészítésre! Ám bármennyire ismert és szeretett, nem sejtette, mi lesz a nóta vége. Ugyanis hamarabb értem haza (a Körös kissé rozoga fahídján is átiszkolva), mint ő… Másnap megint elvitt, ugyanúgy járt. Még egyszer nem kísérletezett velem.
A következő szeptemberben elvitt az iskolába, és ott az óvodai előkészítés nélkül is iskolaérettként, a közösséghez alkalmazkodó gyermekként viselkedtem. Hogy szívesen mentem volna, azt azért nem állítom. Jó ideig kötelességből tanultam; később értettem csak meg a tanulás fontosságát.

Ki tanított meg a betűvetésre? Könnyen tanultál?

Pap Kati néni volt az elsős tanítónk. Igen csinos, fiatal lány volt, nyilván akkor kezdte a pályát. Utóbb leányom tanítónőjeként megint összefutottunk. Tőle tanultam a betűvetés, az olvasás és a számolás alapjait. Hogy folytassa másik három tanítóm, Balassa tanító bácsi, Schlett tanító néni és Dukon tanító néni. Velük – ha jól emlékszem – könnyű volt tanulni, mert mind a hárman szerethették kis tanítványaikat. A továbbiakban ezzel a föltétlen szeretettel ritkábban találkoztam, ugyanez nem minden tanáromra volt jellemző.

Ha az időpontokat nézzük, akkor voltál kisdobos és úttörő. Mit (miket) tanultál meg a mozgalomban?

Kisdobos, úttörő? Inkább arra emlékszem, hogy e helyett indiánosdit játszottunk! Osztálytársaimmal indián törzset alapítottunk; törzsfőnöknek gimnazista fiút kértünk föl, aki tudomásunk szerint ’56-ban nyugatra szökött. Magunknak indián módra nevet adtunk – nem árulom el, mi volt az enyém, mert kinevethetnének!
Úttörő? Igen, nyaranta táborozni mehettünk. Így jártam életemben először Dunapentelén, amelyet akkor épp Sztalinvárosnak csúfoltak, Pécsett, Balatonfüreden, Badacsonyban… Az úgynevezett úttörő-rajban csupa jó barát volt, úgyhogy igen jól éreztük magunkat, amikor piros nyakkendő nélkül szabadon bóklászhattunk együtt a közeli Kiserdőben, a Körös-parton, a Zsilip környékén, a Városban… Majd egyre többször valamelyik jó pajtással, s megbátorodva egymagunkban indulhattunk a korzóra a sok-sok helyes kislányt és nagylány bombázót megcsodálni! Hogy a végén a Féja Géza által alapított Körös-parti könyvesházban kössünk ki.

Az általános iskola felső tagozatán voltak kedvenc tantárgyaid és tanáraid? Mire tanítottak?

Ványai Judit számtantanár volt az osztályfőnökünk, a főiskoláról akkor kerülhetett ki, kiváló tanárnak és kitűnő embernek ismertük meg. Virágh Ferenc volt a történelemtanárunk, később a Rózsa Sándor Gimnáziumba, majd az ELTÉ-re került, sokakkal megszerettette az általa oktatott tantárgyat. Szívesen emlékszem énektanárnőnkre – ha a neve nem jut is az eszembe -, aki odaült a harmóniumhoz, és két dal közt könnyezve újra és újra elregélte, mi lett a vőlegényével. Amikor vitték a frontra, az országhatár előtt kihajolt a vonatból, marék hazai földet vett föl, hogy ha idegenben talál is meghalni, hazai földben nyugodhassék. Mit ad Isten úgy is lett, ő pedig élete végéig sirathatta… énekóráin is - nem akármilyen történelemórákat rögtönözve. Legkedvesebb tanárom pedig Kőhalmi tanár néni volt. A férje földrajzot tanított, könyveket írt és adott ki, ő pedig az első magyartanárom volt. Ha nem szerettem volna már felsősként olvasni, ő megkedveltette volna velem… Utoljára vagy húsz évvel ezelőtt a csabai katolikus templomban mise után találkozunk. Akkor tudtam meg, hogy édesanyámmal barátnők voltak. Ő volt az első, aki megdicsért a fogalmazásomért. Ez, bevallom, nagyon sokat jelentett. A jó szó; mert ha valamire emlékszik az ember fél évszázad után is, az a szeretet. A többi… nem számít.

1956 őszéről vannak emlékképeid?

Emlékkép? Annál sokkal több. Egy életre meghatározó élmény volt a Forradalom. Írok erről a könyveimben, legtöbbet a Kazal című regényemben.
Hetedikes nagyfiú voltam. Odahaza őszintén beszéltek, így mindenre kíváncsi kislegényként addigra tisztában voltam a dolgokkal. ’44-ben anyámat és nagylány húgát öreganyámnak rejtegetnie kellett a dicsőséges szovjet vöröskatonák elől – apám a frontról szökve még hazafelé tartott. Az ötvenes években nagygazda nagynéni nálunk, szegény rokonnál rejtette el az értékeit, nehogy a földjével, házával együtt azt is kommunizálják az elvtársak. Sváb sógorom ’56 előtt szerelt le, őrkatonaként szolgált a kényszermunka-táborokban, még sortüzekről is hallhattunk tőle. Hithű katolikus családba nőttem föl, a hittan, a vasárnapi szentmise, a keresztény erkölcsiséghez ragaszkodás a lehető legtermészetesebb volt – mást ne mondjak: 1948-ban (’49-ben?) négyévesen körösztanyámmal ott voltam a csabai Fő-téren a többezres lampionos-gyertyás, Mindszenty hercegprímás által meghirdetett Boldogasszony-évi Mária-ünnepélyen, amelyhez hasonló méretű katolikus megmozdulást máig nem látott szülővárosom. ’19-es vöröskatona kovácsmester szomszédunktól is mit nem hallottam 1952 táján: Rákosi előtt a díszemelvényen azért áll az úttörők sora, nehogy a munkások megpróbálják lelőni Matyit… Hogyne lett volna a legtermészetesebb a kommunista rémuralom és a szovjet megszállás elleni fölkeléssel való azonosulás?
Maga a csabai forradalom: máig legszebb, legtisztább, legmegrázóbb, legfölemelőbb élményem. Senki nem akart senkit agyonverni – legföljebb a magyar hősök emlékművét szovjet tankkal gödörbe döntő vörös polgármester asszonyt lincselték volna meg az emberek, ha elkapják. Pontosabban: ha nyakon csípik, a tíz körmével ásatják ki a szobrot a föld alól. A forradalom megyei vezetője pedig, Fekete Pál máig példaképeim - és atyai jó barátaim – egyike.
Máig egyedülálló fölszabadító tömegélmény volt számomra ’56. A legtöbb csabai tüntetésen magam is ott lehettem. A kíváncsiság mellett a fékezhetetlen, legyőzhetetlen szabadságvágy vitt a tüntető felnőttek közé. Hogy – egyben – ez legyen felnőtté-avatásom pillanata is. Mert valóban, „akkor nyílt ki a csipám”… Hogy lehetett volna mindezt velünk elfeledtetni?!

Egy tizennégy éves fiatalember miért választja a fodrász szakmát? Miket tanultál meg a szakmunkásképzőben és az ötéves munkában?

Édesanyám újkígyósi kisgazdalány volt, az ötvenes évekre „a föld a Holdba ment” – elvették az elvtársak. De földműves egyébként sem lettem volna, anyám és apám családjára Csabán a polgárosodás várt volna – ha nem proletarizálja őket a világ. Apám kisiratosi zsellérember fiából lett iparossá, férfifodrász segédként Aradon és Konstancán működött, Csabán a ktsz elnökévé választották iparos társai. Aki ismeri a fodrász mesterséget, érti, mit mondok: egy férfifodrász számára a női fodrászat a fölemelkedést jelenti! Ezért adta be apám hölgyfodrász tanoncnak mind a három gyermekét: engem, majd az öcsémet (aki megmaradt a szakmájánál), végül a húgunkat is (aki aztán néptánc-tanár lett).
A szakmunkásképző és a fodrászműhely (Csaba főutcáján a megye legnagyobb hölgyfodrászata) nem akármilyen iskola volt számomra. A tanonciskolában – életemben először – éltanuló lettem, ami önbizalmat adott, s amikor egyik vendégem arra biztatott, végezzem el levelezőn a gimnáziumot, nekivágtam, hogy kitűnően érettségizzem. (Darida Lenke matektanárnő volt ő, osztályfőnököm lett a gimiben, aki a diákok réme, én viszont valamiért a kedvencei egyike.) Bottó János fodrászmester tanított a szakma alapjaira, s a műhely többi kitűnő fodrászától, Götl Matyi bácsitól, Pataki Eta nénitől, Hóbel Jóska bácsitól is rengeteget kaptam! Egyikőjük, Czémann Irénke néni, amikor félárvaként nappalis főiskolára indultam a „debreceni kollégiumba”, a műhely drága asszonynépével összefogva anyám helyett anyámként fölszerelt három magyar évre alsóneművel!
Azaz: nem én választottam e szakmát, de elfogadtam, és igyekeztem helyt állni. Tizenhét évesen megyei fodrászversenyt nyertem. Máig jobban élnék a családommal a fodrászatból, mint ahogy tudok a tollforgatásból! Ami ennél fontosabb: a tisztességes munka becsületére egy életre megtanítottak mestereim. És ha addig nem tanultam volna meg, a kétkezi munka tiszteletére.

Ki irányított a Debreceni Tanítóképző Főiskolára, s ott voltak kedvelt tantárgyaid és tanáraid?

Békéscsabán a megyei könyvtár olvasótermének vezetője volt Szabad Olga. Megjárta a nemzeti szocialista poklot Auschwitzban, s ugyan valamelyes túlérzékenységét nyilván ennek az élménynek is köszönhette, az irodalom, s azon beül a magyar írás, a magyar könyv nagyszerű értője lett belőle. Sokunk örömére, jó néhányunk segítőjévé válva. Egész csabai értelmiségi nemzedék nőtt föl a keze alatt a Lipták Pál Kossuth-díjas könyvtárosnak köszönhetően kivételesen jól ellátott csabai könyvtárban! Sikertelen pesti fölvételim után, látva elkeseredettségemet („Megfelelt, helyhiány miatt elutasítva”) javasolta a debreceni képzőt. Amiről én, őszintén szólva, nem is tudtam. (Hogy csúfolódjam: a fodrászüzletben erről nem esett szó.) (A lányokról és a hajukról igen, de a debreceni kollégiumról… semmi.)
A tanítóképző népművelés-könyvtár szakán olyan kiváló tanáraim is voltak, mint Kiss Tihamér, a lélektan tudora, Kurucz Albert néprajzkutató, Földényi László irodalomtörténész, Félegyházi László festőművész-tanár, Czövek Lajos zenetanár-karnagy (magával vitt a Maróthy Kórusba…)! Tőlük tanulhattam, ha a képzésért nem is rajongtam! A művelődés ateista papjaivá akartak bennünket nevelni (nem az előbb említettek, az előbb nem említettek annál inkább) – engem, bevallhatom, nem sikerült nekik. De óriási lehetőség volt számomra Debrecen: rengeteget olvastam, rengeteget tanultam a magam szakállára… Értelmiségivé válhattam. Csak közben túl nagy volt az ugrás: fodrászműhelyből főiskolára… Nem volt könnyű elviselni – meglehet, engem sem.

1969-ben már művelődési ház igazgatója voltál Magyarbánhegyesen. Milyen tapasztalatokat gyűjtöttél ott?

Másfél csanádi hónapig bírtam ki; úgy menekültem, mint akit fenéken billentettek. Pedig szeretettel fogadtak! Olyannyira, hogy – nagy kedvezményként – beköltözhettem szolgálati lakás híján a művház színházi öltözőjébe. Amikor – hiába fűtöttem a vaskályhában - a vaságy kőpadlóig leérő sodronya már sütött a hidegtől, meg sem álltam a csabai Corvinkán lévő szülőházamig. Akkor nem volt nekem való a falusi élet. (A kisváros sem!) Ma az alig nagyobb Almádiban igen jól elvagyok.
Igaz, közben eltelt…

Voltak mestereid az újságírásban? Milyennek látod az irodalom és a hírlapírás viszonyát? (A XIX-XX. század fordulóján többen voltak, akik újságírósítani akarták az irodalmat.)

Ady, Móricz, Hemingway, Günter Walraff, Farkas Árpád… Nem túl sokan, néhányan.
Többen úgy tartják, az újságírás a szépírás halála. Nem hiszem. Mint amiképp az is tévedés, hogy hírlapíróként micsoda lehetőségekhez jut az író!... Emlegetik nem egyszer: könnyű neked, újdondászként micsoda titkok nyomában jársz!
A hírlapírás – kényszerből - jobbára a felszínen mozog. A valamirevaló szépirodalmi műnek azért ennél mélyebbre kellene hatolnia. Persze nem úgy, ahogy az egyik (állítólag posztmodern szellemű) ifjoncunk képzeli: mit neki Tolsztoj Karenina Anna-ábrázolása, annak megy utána, mit érzett a címbeli asszony, amikor a szerelmével ágyba bújt! Ha ez a mű megszületik, mennyivel lesz értékesebb, mint a legrosszabb álhírlapírói fércmű?
Azaz: nem az számít, milyen műfajban dolgozol. Azt tegyük mérlegre, ami érték – a maga műfajában. Nem melldöngetés, tény s való: került olyan napi hírügynökségi tudósításom, melybe belebukott egy korszak-meghatározó nevű miniszter. (Akit érdekel, ki volt az, Szökőélet c. vallomásomban megleli!)

Hogyan alakította sorsodat a matrózi lét? (Aki csak Baudelaire versét olvassa, annak csupa szórakozásnak tűnhet.)

Az angyalföldi-újpesti Népszigeten volt a matróz-kaszárnyánk, onnan vágtunk neki napra nap a Dunának: a Tahi motoros vontatóval, meg a Táncsics személyhajóval. Néhanap Újpesten a hosszújáratú hajók kikötőjében segítenünk kellett a Duna-tengerjárók legénységének a nagytakarításban. Fösteni, pucolni, indulásra fölkészíteni a bárkát.
Nem volt épp aranyélet!
- Gyúccsátok föl a csillárokat! – kaptam a parancsot a fedélzetről.
Mert hogy besötétedett.
Fogadás a hajónkon: mi bent kussolunk a kabinunkban, kint már a hajóhídon az első vendég. Kinyúl előbb egy, aztán valamennyi matrózkar: be az ágyunkba az első sült hússal! Ahánnyal, annyival.
Árnyékszék-takarítás, amikor megjövünk Esztergomból. Persze, már közel az éjfél.
Úgy tedd a bikára a kötelet, hogy ne maradjon ott a fél karod.
Vontattuk a hajót!
Otthon nem hitték el. Pedig bármelyik hajó megmozdítható a vízen! Sőt, igen könnyen. Az üres különösképp.
Vihar tombol Vác előtt az öreg Dunán! Horgonyt föl, mert leszakítja a háborgó víz. Húzzad!
Húzzuk. Ketten. Dunai hajósivadék matróztársam, akinek velem ellentétben nem ez az első útja, meg szerénységünk a Körös-partról (ahol utoljára dióhéj-cirkálókat, pulykatoll-vitorlásokat eregettünk). Húzzad, ha mondom!
A horgony meg nem mozdulna; lassan szántani kezdi a meder alját. Az hiányzik, hogy letépje a vihar.
Elengedi a koma, a horgonylánc vissza is esik az eredeti helyzetébe.
Te nem is húztad! – tombol.
Hogy a búsba ne, nem látja, hogy szorítom?!
A fogam, valóban.
Majd belerokkanok.
Sérvet kapjak?
…Attól se kaptam, ahogy a tengerhajózás titkai iránt érdeklődő esztergomi nagyjányt a déli verőn a Dunán ringatózó hajónkra loptam.
Matróznak – tengerésznek a Dunára - azért mentem, mert mehetnékem volt! Ki a Tengerre! A világtengerekre. Csak hát pártunk és kormányunk hogy engedhette világgá a magunk fajta szegény legényt? Nem is engedte a rendőri illetékes: nem kaptam útlevelet. Honnan tudta volna a balfékje, hogy a magam fajtát elűzni sem lehet innen (nem hogy maga kösse föl a nyúlcipőt disszidálás címén)!
Meglehet, Perse Bóják a tengeren c. elbeszélő költeménye is hozzájárult fékevesztett tengerre-vágyódásomhoz… Hogy Homért és hősét ne is említsük.
Végül fél év hajózás után az első decemberi jeges esőtől úgy megfáztam, hogy jobbnak láttam nem visszamenni. Az eredmény: egy szem hajós elbeszélés… (Megjelent valaha az ÉS-ben.) Persze Persét hogy írhattam volna túl?
Valamikor odáig voltam érte. Nemrég kézbe vettem; nem értettem, miért fogott meg.

„Debrecen s Patak messze estenek” – írta Csokonai Somogyban. Te Békéscsabáról Fejért majd Veszprémet választottad. Mit tanultál a Dunántúlon?

1971-ben állás kerestem, s a veszprémi lap fogadott. Abban az évtizedben jó egy évig Székesfehérvárt is dolgoztam. Más világba kerültem! Mostanában több könyv is megjelent, amely foglalkozik a csabai sajtóval, s utólag igazolják akkori megérzéseimet. Sajnos a csabai lap tele volt ávósokkal, pufajkásokkal, III/III-asokkal – nem csoda, hogy menekültem közülük! Veszprémben és Fehérvárt is került belőlük, de jóval kevesebb! Veszprémben kitűnő újságírók közé keveredtem, mást ne mondjak: Balogh Elemér drámaíró-regényíró volt a rovatvezetőm, a művelődési rovaton együtt dolgoztam a kiváló székely újságíróval, Balogh Ödönnel, az utóbb regényekkel jelentkező Bodó Sándorral, a közelmúltig folyóirat-szerkesztő Raffai Istvánnal. A Fejér megyei napilapnál pedig olyan szabadon írhattam, ahogy addig sehol! Itt nem találkoztam a viharsarki elvtársak sötétségével.
A Dunántúlt nem volt nehéz megszeretnem! Csabán máig elsősorban az iparos fiút látják bennem, itt azonnal értelmiségi számba vettek. Beleszerettem egy épp akkor érettségiző kislányba, aki a feleségem lett, s két szép gyermekünk született. Apósom csopaki szőlejében a szőlészet-borászat alapfogásaival ismerkedve azt is megtapasztalhattam, mi a különbség a Tiszántúlon bornak mondott és a valóságosan bornak tekinthető nedű között! Meg hogy a csopaki borhoz éppen illik a csabai vastag kolbász…

Mestereid voltak az irodalomban? Miket tanultál tőlük?

Tisztességet, emberséget, hazaszeretetet a családom mellett (Balassától Sütőig) a teljes magyar irodalomtól tanultam. Írói-mesterségbeli fogást idegen íróktól is, például Andrićtól, Celától, Dos Passostól. A Híd a Drinán adta az ötletet a Magyar Krisztushoz, aradi parasztregényemhez, az utóbbi kettőtől pedig a vágást, ragasztást tanultam el, amit tanult irodalmár ismerőseink zöme nem ért: ha hasonló eszközökkel élsz, dokumentum-regényről beszélnek… (Mestereimről is vallok a Szökőélet c. könyvemben!)

Bródy Sándor Gyulán (ahogyan ő írta, Békésgyulán) akarta honosítani a francia irodalmat, Te Békéscsabán érzékelted a Szajnát. Milyen szándékkal és céllal?

Csabán a Szajna a város egyik jellegzetes Körös-parti negyede, a Békési-zsilip környéke! Hogy csabai Szajnát, Szajna-partot emlegetve persze eszünkbe jusson az igazi, a párizsi… Mire a csabjanszki tót ember azt mondja: „Takí veljki különbség!”. Velki-nagy különbség.
Persze, a csúfondárosság, az irónia-önirónia! Hogy itt szóba hozzam Bábelt, akinek az odesszai történetei bátorítottak a csabai történetek megírására. Szeretettel, mégis némi távolságot tartva. Mely távolságtartás nem is igazi, hisz teljesen azonosultam e beszélyfüzéremben a csabaiakkal. A távolságot tán az adhatta, hogy Veszprémben írtam őket. Ez a háromszáz kilométer kellett a megírásához?
Ha otthon maradok (egy életre), biztos nem tudtam volna így megírni.
Távol kellett mennem, hogy közelébb kerüljünk?

Baudelaire-nak sajátos véleménye volt a díjakról. Mit tanultál az elismerésekből?

60. születésnapom előtt (2004 koratavaszán) egy kormánypárti országgyűlési képviselő gratulált a kitüntetésemhez! Mondom: én nem tudok róla… „Nem? Majd meglátod.” A március 15-ei budapesti központi díjosztás után kérdem, legközelebb: biztos a javasoltak közt láttad a nevem! Nem, a már elfogadottak névsorában.
Valaki („régi jó ismerős”?) – még idejében, mielőtt megkaptam volna - kihúzott.
Mondjam azt, hogy nem érdekel? Nem érint?
Hogy a csudába ne.
Azon kellett gondolkoznom, hogy álljak eléjük, kifejezni (a díjátvétel ellenére) egyet nem értésemet.
Megoldották.
A díj? Bármelyik? Számomra nem annak elismerése, amit elkövettem. Sokkal inkább: esélyt ad… újabb zsarnokölő/fölfedező/leleplező/igazságmegismerő/szabadságfölmutató munkácska megjelentetésére. Valamelyest könnyebbé teheti a dolgát az embernek. Mert a tekintélytisztelőknek annál jobban számít.
„Aje dobre szarog rá” – mondá a csabai tót atyafi valami hasonlóra.
Annyira azért mégsem.

Mire tanított meg a harmadik évezred Magyarországa?

Hogy miként a zsarnokság szabadságvágyunkkal nem bír, szabadságvágyunk sem boldogul a zsarnoksággal továbbra sem! Csak most a rém (a náci és a bolsi rongyokból) a pénzisten gúnyájába bújik.

Magyar Jövő, 2009/1. 72-76.

Kovács János

„Van mire vigyáznunk”

Beszélgetés Sarusi Mihály József Attila-díjas íróval

Ismeretségem a kiváló íróval, Sarusi Mihállyal, tisztára a véletlen rendezte, mint annyi sok dolgot az életünkben. 1994 tavaszán dr. Tóth Albert tanár úr, kedves barátom, volt országgyűlési képviselőnk és az Alföld-program egyik elindítója hozott nekem egy könyvet, Sarusi Mihály „Eszterberke” című történelmi regényét, amelyet a szerző ismeretlenül nekem dedikált. A könyvben, amely könyvtáram ékességei közé tartozik, a következő szöveg van beírva: „(Tóth Albert biztatására) Ajánlom szeretettel a könyvem Kovács Jánosnak, a helyi hagyományok ápolójának – Békéscsabáról Mesterszállásra! 1994. Pünkösd hetében. Sarusi Mihály”.
Ekkor még a szülővárosában, Békéscsabán élt, így jobban be tudott kapcsolódni az Alföld irodalmi életébe. Kiváló könyvei jelentek meg a Barbaricum Könyvműhely kiadásában, valamint részt vett a Berekfürdőn lévő írói táborokban is. S reám is figyelt/figyel, rendszeresen megtisztel könyveinek dedikált példányaival, amit nem is tudok neki kellően megköszönni.
De maradjunk még egy kissé 1994 tavaszán, amikor a Sarusi Mihállyal való ismeretségem a kezdetét vette. Ez a mából visszatekintve már szinte történelmi időnek mondható. A rendszerváltás utáni első szabadon választott kormány megbukott. Az emberek egy részét a kiábrándultság jellemezte, más részüket pedig az illúzió az új baloldali, Horn Gyula által vezetett kormánnyal kapcsolatban. Sarusi Mihály már ekkor a középgeneráció ismert és kiváló írója volt, háta mögött olyan művekkel, mint „A csabai Szajnán”, „A kaporszakállú nádvágó”, a „Fönn a Jeruzsálemhegyen”, a „Magyar Krisztus”, a „Kazal”, a „Vagabundkorzó” vagy a már említett „Eszterberke”. Magam kezdő és ismeretlen kis újságíró – tele tervekkel és álmokkal -, körmölgettem kis cikkeimet, az ősi technikával, ragasztásos módszerrel készített „Falufigyelő” című helyi lap számára.
Amikor Sarusi Mihály ismeretségébe kerültem, olyasmit éreztem, amit egy fáradt kiskatona érezhet, amikor egy tábornok kezet fog vele, és érdeklődik a hogyléte felől. Még nagyobb érdeklődéssel olvastam a könyveit és írtam róla, valamint műveiről ismertetéseket a lapban. Utána személyesen is találkoztunk, többször is. Például Lakiteleken, a Népfőiskolán is, amely számomra arról nevezetes, hogy itt mondta el Sarusinak és nekem Körmendi Lajos a Barbaricum Könyvműhely tervét. (Az idén, ha az Isten segít, megjelenik a Barbaricum Könyvműhely 70. kötete, éppen Rideg István irodalomtörténész Körmendi Lajosról írott monográfiája.) De találkoztunk néhányszor Karcagon és Berekfürdőn is. Később ő itt hagyta az Alföldet, és elköltözött a Dunántúlra, Balatonalmádiba, ahol ma is él és alkot. Nem feledve el azonban a szülőföldet, a kedves alföldi tájakat, nem feledve a barátokat, jó ismerősöket, akik hozzá hasonlóan gondolkodtak/gondolkodnak a világ dolgairól. Mert a világ gondjai-bajai most nagyon vannak. Felfokozottan vannak. Kikerülhetetlenül vannak. S csak bízni tudunk abban, hogy egyszer még felfokozódik, felértékelődik az az irodalom, amit Sarusi Mihály is művel, „nem egészen dicstelenül”, mondhatnánk Petőfi Sándorral. S felértékelődnek azok az emberi, erkölcsi értékek, amelyeket a Sarusi-művek sugároznak magukból. Amely életmű a mai magyar irodalom számottevő, meghatározó értéke. S amely, reméljük, még sok szép és értékes kötettel fog gazdagodni. Ebben a reményben, nagy szeretettel és tanítványi tisztelettel kértem tőle ezt a riportot, amelyet ő szívesen a rendelkezésemre, s a „Falufigyelő” olvasóinak a rendelkezésére bocsájtott.

- Kedves Mihály, beszélnél valamit a gyermekkorodról, Békéscsabáról, a szüleidről?

Békéscsabán születtem, ott nevelkedtem föl, ott töltöttem életem 2/3-át, s bár igen erős a kötődésem az aradi-csanádi faluban élő nagycsalád miatt Kisiratoshoz, meg Veszprémhez-Almádihoz, ahol eddig már két évtizedet töltöttem, tán érthető: álmodni többnyire Csabáról, a csabaiakról szoktam, álmaimban az egykor volt Csaba elevenedik meg. Barátaimmal, szüleimmel, testvéreimmel, első szerelmeimmel, feleségemmel, gyermekeimmel…
Hogy milyen volt ez a régi Csaba? A XX. század dereka? Aki beleolvas csabai tárgyú könyveimbe, ízelítőt kap abból. Magad sorolod könyveimet, egy-kettővel kiegészíthetem: csabai tárgyú még például a Végig a Corvinkán, a Pázsit… Mint minden embernek az ifjú éveiben belakott világ szinte maga a teljesség.
Iparos édesapám erdélyi menekültként került Csabára, ahol beleszeretett egy kisgazdalányba, édesanyámba. S lettünk négyen testvérek… Csabai magyar gyerekként mi más lehetett a legjobb barátom, első szeretőm, iskolapadbeli társam: tót gyerek, tót lány… Magam katolikus, ők többnyire evangélikusok… Hogy a lehető legtermészetesebb legyen a barátságunk, a másik iránt érzett szeretet - mindmáig.

- „Ment-e / A könyvek által a világ elébb?” - kérdezi a költő Vörösmarty Mihály a Reformkorban. Te hogy látod ezt a kérdést? Az írók mennyire tudják befolyásolni a világ eseményeit? Létezik-e még egyáltalán olyan, hogy az írók, írástudók felelőssége?

Ment-e?... A tudás, az alkotás, a szorgos és becsületes munka által igen. A könyv? Mindezek (valamelyes) hordozója…(lehet). „Tegnap” könyv hiányában is hatott – amennyire ezt megtehette – az addig jobbára a szóbeliségben terjedő tudás, hatott a maga tárgyi valóságában a megannyi emberi alkotás, formálódott, alakult jobbá – avagy rosszabbá – a két kezünk nyomán a világ. A könyv után pedig, láthatjuk, itt a számítógép világa, a nyomtatáson túli gépi világ…
Hatni? Hogyne tudott volna a java – mondjuk Homérosztól Petőfin át… Móriczig. A java, mondom, a java. Mert a rossza is hat – amely rombol, pusztít, leépít. Tönkreteszi mindazt, amit évezredek óta épített az ember. Az Egek Ura helyett immár Pénz-Istent szolgálva.
Felelősség?„Mi az hogy!” Nem rajtunk áll vagy bukik, de rajtunk is nyugszik ez a világ. Ez is. Mint mindig. Felelőtlenül handabandázni, hazát árulni, a segítséget kérő kézre ütni (2004. dec. 5.), lopni, csalni, hazudni… lehet. De minek? Ha egyszer tisztességesek, magyar emberek is lehetünk.
A rossz, gané magyar – iparos, kisgazda (és gazdává válni igyekvő zsellér) eleim szemében – nem magyar. Legalábbis rusnya jószág, semmibe veendő, semmi ember. A rossz magyar (aki nem tudja, mivel tartozik népének, nemzetének) aligha lehet tisztességes ember.

- Ti eléggé nagy generáció voltatok. Sajnos, ezt már csak múlt időben tudom mondani, hiszen olyan kortársaid, ismerőseid, barátaid mentek el aránylag fiatalon, mint például Hajnóczy Péter, Gion Nándor, Bella István, Tar Sándor, Utassy József, Baka István, Balázs József, Csiki László, Nagy Gáspár vagy jó barátod, a karcagi Körmendi Lajos, akit én is személyesen ismertem és tiszteltem. Beszélnél róla valamit?

Nemzedékem valóban nem akármilyen. Gyanúm szerint a nemzedék legjobb elbeszélői, Gionnal az élen, legkitűnőbb költői, Farkas Árpád, Nagy Gáspár, vagy a több műfajú Körmendi méltó módon teljesítették - s aki még teheti, teljesíti – a rájuk mért föladatot. A magyar írás (magyar, s nem csak magyar nyelvű, írás, tehát nem szöveggyártás) nemzedéknyi váltója biztos vagyok, hogy helyt áll. Helyt áll, mert azért még ne tessenek rólunk lemondani… Mást ne mondjak Bodor Ádám ma, 70 táján is új művekkel jelentkezik.
Körmendi? Hál’ Istennek úgy alakult, hogy igen közel kerültünk egymáshoz. Lelkileg persze. Ő Karcagon, én Csabán, majd Almádiban… A köztünk lévő térbeli távolságot áthidalta az egymás iránt érzett barátság. Amit, nyilván, a hasonló szellemiség, a hasonló lelkiség, hasonló beállítottság, a föltétlen odaadás haza, szabadság, szerelem, írás iránt… Hogy szó nélkül, a pillantásunkból értsen a másik. Ami összekötött bennünket: a közös szülőföld, a drága Nagy Magyar Alföld olthatatlan szeretete…

- Beszélnél valamit a 2001-ben alakult Bereki Irodalmi Társaságról?

Ahogy a berekfürdői írótábort meg a karcagi Barbaricum Könyvműhelyt (és Társaságot), az általad említett társulatot is ő indította útjára. Attól a vágytól indítva-indíttatva, hogy segítsen a Nagykunságnak. A nagykun kishazának abban, hogy… semmivel sem legyen alábbvaló más magyari tájaknál! A Palócföldnél, a Székelyhonnál, Somogyországnál, vagy épp a szögedi nemzet világánál. Az általa hőn szeretett Nagykunság fölvirágozásáért élt, halt – szó szerint. Tett mindent… A szabad, boldog, gazdag Nagykunságért. Ami persze – jól tudta – nem megy szabad, boldog, gazdag Magyarhon nélkül. De Magyarhon némely közemberénél jobban tudta, hogy a Nagykunság szellemi és anyagi gyarapodása nélkül a Haza sem boldogulhat.
Hát ezért alapította a bereki írótábort és irodalmi társaságot, a karcagiakat… Berekfürdőn nagykun irodalmi alkotóház kialakítását tervezte, a halál ennek a megszületését megakadályozta. Hogy éljen – reméljük, sokáig – a többi.

- Voltak-e az életben és az irodalomban példaképeid, pártfogóid, támogatóid, elindítóid, akikre jó szívvel gondolsz vissza?

Példaképen épp elég volt: a magyar irodalom és az idegen irodalmak legjavából a nekem tetszőket, a hozzám valamiért közel állókat válogattam ki. Szólok róluk a Szökőélet című vallomásomban: Balassitól Dosztojevszkijen át Sütőig épp elegen vannak. Pártfogóm jóval kevesebb akadt; tízévente egy, kettő. Ha néven nevezném őket, még kapnának a fejükre… támogatóim nemkülönben, azok páran. Elindítóim?... Útba igazítóim a legelején, mint például Béládi Miklós, aki egyetemi tanárként értőn, szeretettel, barátsággal szólt hozzám… első írásaim olvastán. A bátorítása nagyon sokat jelentett… egy iparos legényből lett ifjú értelmiséginek, ami magam lehettem. Cseres Tiborra is jó szívvel emlékezem, egyetértő, biztató mosolyára, szelíd szavára. Hogy, hogy nem, a Gáll István-díj átadásakor, a Vigadóban – némi huncut mosoly kíséretében – „zarándi Márquez”nek nevezett. Az lettem, vagy sem, az azonosulása számított. S a nemzedéktársaim közt is akad nem egy, aki segített, segít végigmenni azon az úton, amelyet a Jóisten kiszabott nekem. Mást ne mondjak az egyik Körmendi volt.

- Még te is azok közül az írók közül való vagy, akik Veres Péter-i értelemben népben-nemzetben gondolkodnak. Röviden, hogyan látod ennek a nemzetnek a jövőjét?

„Még”…? Miért, lehet másképp?... Persze, pénzben és pénzben. Hatalomban és hatalomban.
Nyereségben, nyereményben, júdáspénzben. Tudhatja, akit érdekel, mire jut az efféle… pl. Nagy Gáspártól.
Másképp… nem érdemes. Magamért?... – ahogy a „napnyugati” agyalágyulás tanítja? A pénzisten-hit, persze. A külhonban megrendelt magyar nyelvű írás, amit az idegen világban pofoznak helyre – tesznek maguk számára elfogadhatóvá -, hogy visszalökjék nekünk, NE, A TIÉTEK!...?... S díjazzák, mint „magyar termék”-et. Vakulj, magyar. Régi nóta.
Ha ostobák leszünk, fölülünk nekik. Megint.
Ne adja az a Kaporszakállú Öregisten!

- A legnagyobb keresztény ünnep, a Húsvét kapcsán milyen gondolataidat osztanád meg az olvasókkal?

FÖLTÁMADUNK! – áll nem egy sírkert kapuján. Valahol előfordul: AZ ÉLŐ MEGHAL, A HALOTT FÖLTÁMAD. Úgyhogy bizakodjunk. Már csak azért is, mert: csoda, hogy még itt vagyunk! Hunnivadékok. Közép-Európában. A világ leggyönyörűbb helyén. Ezer felől támadva, ezerszer megalázva, ezerszer talpra állva… Lesz épp elég dolga utódainknak. Édes unokáinknak s valamennyi drága ükunokájuknak… Már akkor, ha maradunk, amik vagyunk.
Ami minden nép! Világcsoda. Mind, mind Isten szeme fénye.
Van mire vigyáznunk.

Hétköznapok. Karcag, Barbaricum Km., 2013. 406-413.

Farkas Judit

Tiszta Betű

Születésnapi beszélgetés Sarusi Mihály József Attila-díjas íróval

„Sarusi Mihály magyarul szóló író. S nem csak ezért, mert magyar nyelven ír. Hanem mert békés-csanád-zarándi származék lévén, jól megvetvén sarkát a viharsarki porban-sárban körülnézett szerte a határtalan hazában, és merészen nekirugaszkodott, hogy úgy írja meg ezt a népet, nemzetet, földet, magyar vidéket, ahogyan van, ahogyan ő látja.” – írta róla Vágner Szabó János a Búvópatak tavaly októberi számában. Sarusi Mihály közel négy évtizede van jelen a magyar irodalomban, több mint negyven kötet és számtalan díj birtokosa. A Búvópataknak a kezdetek óta munkatársa, a lapot kiadó alapítvány adta ki például a Kurta Miska levelei Zaránd vármegyéből – Az mái labancokról című karcolatát, valamint a Hun fohász című versfüzérét. Születésnapja közeledtével kértük meg arra, hogy válaszoljon kérdéseinkre.

- Kisiratos, Újkígyós, Békéscsaba, Debrecen, Veszprém, Balatonalmádi. Elmondanád a Búvópatak olvasóinak, hogy Sarusi Mihály élet-térképén mit jelölnek ezek a helységnevek?

- E sort kiegészíteném Pesttel, mert székesfővárosunk is fontos szerepet tölt be az életemben! Itt voltam fél évig katona. Másik fél évig a Mahart matrózaként a népszigeti tengerészszállásra tértem meg napi hajóútjaink végeztével. Itt van a nemzeti könyvtár, ahova négy évtizede járok kutatni. Pesten végeztették el velem a kétéves újságíró iskolát. A Naphegyen volt a munkaadóm, a nemzeti hírügynökség székháza, ahova 25 évig volt bejárásom. Fiam, lányom Csabáról Pestre költözött; ottani szülőszoba előterében izgultam végig unokáink világra jöttét…

Kisiratos? Apám szülőfaluja, a nagycsalád otthona. Jó ideje szellemi szülőhelyemnek érzem. Csabán egy idő után úgy éreztem, nem tudok mélyebbre hatolni. A néplélekben! Mert a szlovák származású, tótul vagy értő, vagy nem, de lelkileg csak félig-meddig magyar, szlovák gyökereihez öntudatlanul is ragaszkodó csabai megannyi titka - minden azonosulási kísérletem ellenére – számomra hellyel-közzel titok maradt. Mélyebbre nem hatolhattam; ekkor fordultam ’vissza’… Kisiratoshoz. Ahol a lehető legtermészetesebb, hogy a magukénak éreznek, titkuk előttem nem marad, ahol valóban kitárulkozik, megnyílik előttem a közösség! Hogy mennyire, tán bizonyság rá kisiratosi tárgyú könyveim sora.

Újkígyós… Drága anyám szülőfaluja. Mely falu Kisiratoshoz hasonlóan a szögedi nemzetből való, ugyanaz az ö-ző magyar dohánykertész és parasztvilág. Ahol majdnem ugyanúgy otthon vagyok, mint Csabán, Kisiratoson. Azért csak majdnem, mert anyám kisgazda családja kevésbé népes, ráadásul mostanra szétesett és szétszéledt. A kisiratosiak is szétszóródtak a Szeged-Várad-Arad közti tájon, de annyira nem, mint az újkígyósi nagycsalád. Kígyóson ma alig él rokonom, nincs kihez hazamenni. Ami ott vár, nagyszüleim többnyire gazos sírja.

Békéscsaba a szülővárosom. Annál is több, mert eddigi életem kétharmadát ott töltöttem. Hogy mit jelent számomra e város, akkor értettem meg, amikor két éven át kutatni jártam Pestre az állambiztonsági levéltárba. Regényhez gyűjtöttem történeteket, s persze, hogy azon települések anyagához nyúltam, amelyekhez közöm van. Hamar Csabánál kötöttem ki!... Hiába mondom, hogy egyként otthon vagyok Kisiratoson, Csabán, Veszprémben (-Almádiban), amikor a kézzelfogható dolgok jönnek elő, azokra kérdez rá valaki, Csabán találom magam.

Debrecen valóban fontos hely a számomra! E három főiskolai év majdnem kizárólag azzal telt, hogy a tanulásra összpontosíthattam. Persze nem a tananyagra gondolok, hanem a ’magánegyetememre’. Arra a tanulásra, melynek a tananyagát magam írtam elő – mestereim útmutatására. S ami végül is az íráshoz vitt el. Mert Csabán még csak írogattam; ott születtek első írásaim, de Debrecenben lett világos, hogy mire vagyok a legalkalmasabb. És itt jelentek meg az első dolgaim.

Veszprém újabb nagybetűs hely a magam életútján: az 1970-es évtized szerelmet, házasságot, gyermekeimet, a csabainál elfogadhatóbb, kenyérkereső foglalkozásként űzött újságírást tett lehetővé. Az a szerkesztőség összehasonlíthatatlanul jobb volt a csabainál, ráadásul a veszprémiek a csabaiaknál befogadóbbak: az első hírlapi cikkeim megjelenésétől veszpréminek éreztek, szülővárosomban ettől gyakran megkíméltek. Almádi pedig, lassan másfél évtizede, az otthonom. Otthon; nem attól elsősorban, hogy gyönyörű a Tó és a Balaton-fölvidék, hogy az emberek itt is befogadtak bennünket, hogy közel színházával, könyvtárával, kórházával, üzleteivel, tehát városi kínálatával a megyeszékhely (uszodájával Fűzfő). Otthon; itt jöttem rá, attól otthon, ahol lakom, ahol a lakásom van, hogy ott vannak a szeretteim. Ahol a feleségemmel élek. Ahol a családi fészek, ahová jó hazamenni, ahol hazavárnak. S ahol, minden jel szerint, majd egyszer végleg megpihenek. A feleségemnek azt javasoltam, olyan helyet nézzen majd ki nekem, ahonnan rálátni a Magyar Tengerre!

- A Szépirodalmi Könyvkiadónál 1986-ban megjelent Magyar Krisztus című nagyszabású faluregényedben apai ági felmenőid és az aradi-csanádi magyar parasztvilág előtt hajtasz fejet. Szeretném, ha most arról az újkígyósi kisgazdaleányról mesélnél, aki az édesanyád lett.

- Amikor 2003-ban a pesti Vigadóban bemutatták az Imakönyv Magyarországért, édes hazánkért című válogatást, a lányom olvasta föl a Könyörgés Csonka Boldogasszony neve napján című költeményemet, meglepődve vettem észre, milyen fájdalommal hallgatja művemet egy jó ismerős. Mert neki rossz anyja volt. E verset pedig nyilvánvalóan olyan ember írhatta, akit nagyon szeretett az anyja, akinek mindene volt a szülőanyja… Erre utalt a kiadó vezetője, Sárvári Varga Márta (nyugodjék békében!), aki összeszámolta, hány szóval, hányféle módon becézem Boldogasszonyt – az anyát, az anyaságot. És hát minek tagadjam, édesanyám, Farkas Bözsike nélkül nem lettem volna az, amivé válhattam. Föltétlen szeretete, odaadása, megértése, okossága, finomsága, gyöngédsége, előrelátása, hazaszeretete, Isten-hite, családszeretete, mindene… A négy gyermek mellett sok szabad ideje nem volt, de amikor csak tehette, könyvet vett a kezébe, s olvasott elmerülten… Kis, félszáz kötetes könyvtára lett az én tízezres könyvesházam alapja. Ő biztatott, tanuljak! Tőle kaptam majdnem mindent. S mert hasonlóan csak jót kaptam két öreganyámtól, meg körösztanyámtól (anyám húgától), mi sem természetesebb, hogy odaadó nőpárti lettem. Föltétlen nőtisztelő. Nőszerető. Rajongója a női nemnek. A nemiségen túl ez tett arra alkalmassá, hogy boldog családban élhessek? Mert akit így szeretnek, csakis erre képes?... Nem biztos, de velem ez történt.

Amikor édesanyám meghalt (épp ötven éve), a katonaság nem engedett haza a temetésére. Úgy fájt, hogy fél év múlva bemutattam az unalmast a csatlós néphadseregnek, katonaszökevény lettem. Anyámat úgy szerettem, hogy évtizedekig előjött álmaimban.

Hál’ Istennek folytatódik a sor: eggyel szaporodott a nekem oly kedves nők száma. Mert újabban a leányunokám nyűgöz le… Mi kell más! Az övé – övék – vagyok. Maradok is, míg lehet.

- Elég nagy vargabetűvel jutottál el a szépírásig; voltál hölgyfodrász, matróz, Magyarbánhegyesen a művelődési ház igazgatója, mozigépész, szövetkezeti tisztviselő, újságíró, hogy csak a legérdekesebbeket említsem. Sőt, éhezőművész is… Felidézhető-e az a pillanat, amikor végérvényesen eldőlt, hogy az irodalom mellett kötelezed el magad?

- Aligha. Bár mindenképpen Debrecenhez köthető - 1966-1969 közt éltem főiskolásként a Hortobágy-mellyéki nagyvárosban. Ebben az időben írtam első elbeszéléseimet, s mivel ezek egyikével rögvest országos pályázatot nyertem, kezdett nyilvánvaló lenni, hogy érdemesebb ezzel foglalkoznom, mint bármi mással. Verset addigra írtam vagy félezret, amiből párat tarthattam meg. Akkoriban kezdtem váltani: immár nem költőnek, írónak készültem. S a félig sem sikerült két kisregény után mire nem gondoltam: a tanítóképző diákotthonában összeraktam első kötetemet! A kiadók elutasították, de ekkor éreztem először magamban erőt írói elképzeléseim valóra váltásához. Eme írások zöme azóta különböző könyveimben megjelent; egyszer tán érdemes lenne ezt az ős-Sarusit kiadni… Ne adj Isten kiderülne, hogy volt magyar beat-irodalom! Elnyomva, elhallgatva-elhallgattatva. A Móra Kiadónál mondták akkoriban: ők nem vállalják a közreadását, de tudják, Amerikában megjelentetnék!

A főiskolai folyóirat, majd a csabai napilap szerzője lettem, s bár utáltam a pártújságírást, lassan a hírlapírás felé tekingethettem – mert tudtam, valamiből meg kell élni, regényírásból aligha lehetséges. Hogy utóbb azzal kísérletezhessek, megmaradhat-e szabadnak (vidéken nem volt más, mint) pártlap újdondásza. S – csodák csodájára - a vörös zsarnokság évtizedeiben is mit nem várt egy falusi öregasszony (Somló szent hegyén kapálgatva, kicsiny falujára lenézve, jön-e már a postás): tiszta betűt. Tiszta betűt a Veszprém megyei kommunisták központi lapjában, a Napló nevű újság tollforgatójától, személyesen tőlem. (Gyönyörű verses levele bekeretezve, mint életem legnagyobb elismerése, dolgozószobám falát ékesíti.) Tiszta betű… Nagy szó! Abban a korban különösen.

- Írói munkamódszeredre jellemző, hogy teljesen elmélyülsz abban a témában, amin éppen dolgozol; levéltárakban kutatsz, megismerkedsz a kor történelmével, nyelvi sajátosságaival, vagy a helyszínre utazva ismered meg kiválasztott hőseid gondolkodásmódját, szokásait. Úgy hírlik, ezután bezárkózol a szobádba, és egy lendülettel megírod a művet. Ezzel kapcsolatban kérdeznélek, hogy mi a véleményed az írás és a magánélet viszonyáról? Hogyan hatnak egymásra?

- Költőként szabadabb az ember. Íróként – elbeszélőként - kiszolgáltatott vagy. A körülmények foglya. Verset árokparton is írhatok, regényt aligha. A regényíráshoz idő kell, a fölkészüléshez valamelyes nyugalomra van szükség. Mindamellett nekem család kellett: asszony, gyermekek. Teljes élet? Ha lehet. S bár néminemű megalkuvás nélkül nem ment (mármint hírlapíróként keresni kenyerünk a ’puha diktatúrá’-nak mondott álproletár és moszkovita önkényuralomban), a jelek szerint nekünk mégis sikerült azt az egyensúlyt megteremteni, amely magánélet és írás összhangját jelenti. A feleségem nagyon sokat magára vállalt, hogy gyermekeink ne érezzék annak hátrányát, hogy szabadidőmet pénzhajhászás helyett életkörülményeinket könnyebbé tevő ’dohány’-t semmiképpen sem hozó regényírással ütöm el. Ráadásul jó darabig a megjelenés-megjelentetés is elmaradt – tehát annak látszata sem volt meg, hogy érdemes ezt az áldozatot meghozni. Csak a hit volt meg, annak a reménye, hogy érdemes nekifeszülni a föladatnak. Mármint ami engem illet; feleségem részéről pedig az önfeláldozás. Amit minden anya elkövet? Hisz ’önmegvalósítás’ helyett vállalják a szülést, a gyermeknevelést, az élet továbbadását. Amire mi, férfiak – hiába kevernék össze bizonyos hölgyek és urak a nemeket - hogy lennénk képesek.

Ehhez az összhanghoz két ember mindenképpen kell. Hogy megírhattam hét regényt (meg a többi könyvet), ahhoz asszonyom, Kállai Gyöngyike is kellett. Ráadásul többnyire ő az első olvasószerkesztőm – ami szintén nem véletlen. Kitűnő tanító, osztályon felüli tanárnő… Mást ne mondjak: a Magyar Krisztusban néhány bírálóm szerint túl sok a káromkodás. Hogy nem több, a feleségemnek köszönhetem, mert kérésére hőseim átkozódásainak harmadát kihúztam, s biztos, hogy jót tett e ’könyvvizsgálat’.

S valóban hatottunk egymásra… Én mindenképpen szelídebb lettem.

- „Istenem, Istenünk, Örök-Egy-Isten, Egy-Öregh-Isten, / Magyarok Istene, Úr, Urak Ura, Egek, Mindenek Ura, Fű, / Fa, Föld, Nap, Hold, Csillag, Víz, Kő, Hegy, Sík, Szél, Tűz, Folyó, Tenger, Mindenek Istene, Boldogasszony / Anyánk, Asszonyunk Szűz Máriánk, Szűzanyánk, / segíts; segéld meg néped! Segítsd meg híved!” Ezekkel a sorokkal kezdődik Hun fohász című versed. Mit ad neked a hit?

- Szerb Antal írja világirodalom-történetében: „Platón, aki a görög istenvilágra és mítoszra a végső, halálos csapást mérte, új istentant és új mitológiát teremtett, egy olyan hitvilágot, amely a kereszténységbe beágyazva, mindmáig él és uralkodik”. Platón a Jóságot emelte trónra. Azt a Jóságot, amiben mi is hiszünk. Szeretetistenünket. Aki a valóságban rendre alulmarad az embert a másik ellen, a másik legyűrésére, a másik fölötti uralom elnyerésére, a másik kizsebelésére uszító Rosszal szemben, ám akiben mégis, mindenek ellenére, hiszünk. Mert nem tehetünk mást. Hogy mégis hiszünk a Jó végső diadalában, a rendre kisebbségbe szoruló Jó győzelmében. Azzal, hogy nem lehet belőlünk kiirtani. Sem vassal, sem tűzzel, sem kötéllel, sem kutyakorbáccsal, sem mézesmadzaggal, sem vodkával, sem skótpálinkával, sem szellemi mákonnyal. Semmivel. Hogy a majdnem mindig alulmaradó Jó azzal diadalmaskodjék, hogy… megmarad. Minek is? Mustármagnak, írmagnak? Akármilyen kicsinységnek, mégis… Pusztán a léte életveszélyes továbbra is a Rosszra! Tudjuk – mert hisszük ?, nem ok nélkül.

A hit… Ennek a hite. Ha szabad ezt mondanom. Valami efféle. Amit ki nem vonhatnak – ki nem irthatnak - belőlünk.

Ifjúvá serdülve hátat fordítottam vallásnak, egyháznak, keresztény hitnek. Éltem a magam életét – amennyire lehetséges volt, mindentől függetlenül. Lázadva minden ellen, amit emberhez méltatlannak éreztem. Másfél évtizedes szunyókálás után ébredezett bennem… Mi is. A huszita szentírásfordító szerémi papok lázadásáról kisregényt írva, a reformációt megelőző XV. századi magyar hitújítók világával ismerkedve fordultam vissza az úton; vissza, katolikus őseim, katolikus családom, igen vallásos nagyszüleim, hitükhöz ragaszkodó szüleim, az egész nagycsalád szellemiségéhez. Amelyet a (sok ezer év Isten-élményeivel átitatott) népi vallásosság hat át. Az a vallásosság, amely nem hitelvekhez igazodik, nem dogmákhoz méri az igazságot, hanem… álmaihoz? Reményeihez? Bizodalmához?... Hogy a tenger nehézség ellenére is érdemes: hinni, élni, szeretni. És dolgozni kora reggeltől napestig. Hogy értelme van az életnek. A családnak. Mindannak, ami nélkül: ma sincs semmi. Amihez ha nem fordulunk vissza (emberként, nemzetként, emberiségként), eltűnünk.

Veszprémben a megyeházán – ahol népművelési főelőadóként dolgoztam - a művelődésügy osztályértekezletén egy alkalommal az iskolai vallásoktatás került napirendre. Le is terítették – kapásból, ahogy a főelvtársak szokták a maguk kommunista szombati vadászataikon a Bakonyerdő mélyén -; ha rajtuk múlik, végleg kimúlt volna. Amit kapott az a hely, ahol még általános mert lenni a gyermekek hitoktatása! A pap, egyik-másik fiatal lelkész mire nem vetemedett: kerékpáros kirándulásra vitte őket az erdőrengetegbe, elvtársi fül hallótávolságából kikerülve… A hangadók vallásellenessége hogyne juttatta volna eszembe családom nőtagjainak halálukig tartó templomba járását, rendíthetetlen hitét, tiszta kereszténységét. Hogy remélhették, hogy a magam fajta velük, s nem drága öreganyámmal, körösztanyámmal, szülőanyámmal azonosulok?! Erdélyt járva rácsodálkozhattam a magyarsága mellett keresztény/keresztyén hitét is őrző fajtám tartására. Az 1980-as évek legelejére oda jutottam, hogy kimondtam: Lengyelországban akkor is katolikus lennék, ha más felekezethez tartoznék! Politikai okokból; mert a lengyel egyház ellenáll a bolsiknak. A miénk nem… Hogy aztán rövidesen mégiscsak visszataláljak egyházamhoz. Azért is, mert együtt akartam lenni azokkal, akikhez tartozom.

- Kurta Miska néven a Búvópatakban Szóról szóra címmel van rovatod, ahol a nyelvrontás, az idegen szóhasználat ellen emeled fel a szavad hol szarkasztikus humorral, hol pedig jogos indulattal, már-már dühvel. Sir John Bowring (1792-1872) angol nyelvtudós, a magyar nyelv és irodalom nagy barátja ezeket írta: „A magyar nyelv eredete nagyon messzire nyúlik vissza. Rendkívül különleges módon fejlődött és struktúrája visszanyúlik arra az időre, amikor még a jelenleg Európában beszélt nyelvek nem léteztek. A magyar nyelv egy tömör kődarab, melyen a viharok a legcsekélyebb karcolást sem hagyták. Nincs szüksége senkire, nem kölcsönöz, s nem von vissza, nem ad, és nem vesz el senkitől.” Mit gondolsz, mit szólna a brit tudós, ha napjainkban a médiaszolgáltatók, közösségi oldalak vagy sms-üzenetek nyelvezetét látná, hallaná? Hogyan kerülhetjük el az idegen szavakat? Látod, magam is az előző mondatban kénytelen-kelletlen használom…

- Gyökössi Endre svájci felesége, Reini asszony írja: „Nem is értem, hogy régen annyi kiváló férfi tartotta fontosnak a nyelv ápolását, ma alig törődnek a magyarok a saját nyelvükkel”. Ehhez azonban férfiak kellenének, s nem se hús, se hal (se férfi, se nő) akárkik, akik a ’gender-tendernek’ (magyarán a legújabb nemtelenítő elmebajnak) megfelelnek, amúgy nem. Mert a janicsár a divat – már megint. Aki magyar szót talál használni (írásban, beszédben) a mind közhasználatúbb – valójában teljesen fölösleges, mert magyar megfelelővel bíró - idegen szó helyett, lassacskán nevetségessé válik. Azzá: lesajnált bennszülötté. A saját hazájában.

Tévé, rádió, sajtó, hivatal, iskola, tankönyv… Minden a janicsár értelmiség kezében van.

Hogy ki a janicsár? Vérünkből való, nyelvünket anyanyelvükként értő, de idegen érdeket szolgáló hazánkfia… Törököt, miegyebet. E szellem mindkét oldalon rothaszt. A hangadó ’baloldal’ előbb Moszkvának, ma Brüsszelnek, a szolid ’jobboldal’ Brüsszelnek, New Yorknak s (együtt:) ki tudja még kinek kötelezte el magát. Ahogy a rablógyilkosságért hazájából a kötél elől elmenekülő állt tatárvezetőnek, az elhurcolt gyermekként janicsárrá átnevelt szerencsétlen meg a török nevezetű pogányt szolgálta.

Egyikük épp a minap emlegette: két tannyelvűvé kéne tenni a magyar tanodákat! Amit török, német, orosz meg nem kísérelt. Ezek igen! Ők merészelnének.

Emiatt mártja néha epébe a tollát a magam fajta. Hogy ha kell, túlozva is, a hangunk megkeményítésével hívjuk föl a figyelmet az anyanyelvünket fenyegető veszélyre. Hogy ne következzék be az, amit így is leírhatunk: egy nyelv>két nyelv>másik nyelv. Mert a fölösleges idegen szavak túlzott, ránk erőltetett használata a nyelvváltást készíti elő. Itt, azon a földön, amely még úgy-ahogy a miénk.

Elkerülni a fölös idegen szót? Majdnem mindre van, vagy ha nincs, találni kell megfelelőt anyanyelvünk véghetetlen tárházából! Hogy példát mondjak nyelvi renyheségünkre: ímél, vagy mi az e-mail, írják, mondják, miközben magyarul villanylevél, drótposta, villanyposta… lehet. S használjuk is, akik nem kérünk a nyelvrontásból!

Néhány egyszerű, hétköznapi példa még. Miért nem volt jó a földalatti megnevezés, kinek kellett a metro? Akkor inkább mélyvasút… Nem, valakiknek az idegen tetszett, nem a saját; avagy épp hogy a sajátot választották? Pályázat helyett tender, hangversenyt törlő koncert, ligettelenítő, kertmentesítő park (hogy az angolkert mitől angolpark, a rosseb tudja), beruházást, tervet (s mi mindent még!) feledtető projekt, hangulat gyanánt fíling, NYITVA helyetti OPEN (ott, ahol a vásárlók 95-98 százalékának még mindig magyar az anyanyelve), fürdőt (Balatonunknál fövenyfürdőt) pótló strand, partjelző helyett (a kincstári rádió és televízió által) ránk erőltetett asszisztens – aminél még a régebbi taccsbíró is elfogadhatóbb ?, a legjobb, a válogatott pedig nekik best of. Akkor inkább Uf, uf! – nem?!

Műveletlenségünk, igénytelenségünk, szolgalelkűségünk írat ki bennünket egyedülállóan gazdag anyanyelvünkből. (Amilyen egyedülálló mondjuk a románnak, a szlováknak, a szerbnek a magáé).

- „Ebből az országból valakinek mindég futnia kell! Ebben az országban valakit mindég vernek. Ebben az országban mindég van kisebb, kit ütni lehet, mert nem bír visszavágni. Ebből az országból mindég kiűzik, ki másképp lát. Futnunk kell, ma még Móduába, holnap tán innest is tovább, tán Napnyugatra, meglehet, valami új földre, hogy ott is legyen magyar. Hogy magyar mindenütt legyen, csak lassan otthon egy se. Árva magyar! Árva ima! Árvák Úttyik.” – olvashatjuk A kutyakántor című 1989-ben megjelent kisregényedben. Adódik a kérdés. Hol a magyar ma? Vagy Berzsenyivel is kérdezhetném; „Mi a magyar most?”Ő azt a választ adta kétszáz évvel ezelőtt, hogy rút sybarita váz. Változott valamit a helyzet 1810, illetve 1989 óta?

- Ma is 15 millióan vagyunk. Vagy 13 millióan jobbára ezzel a nyelvvel élnek, úgy két millióan pedig (ha nem többen, mert csak az Egyesült Államokban meghaladja ez a szám az egy milliót) emlékként élik meg a magyar származást.

Ki a magyar. Ki, mi. Fogas kérdés. Már annak, akinek nem egy élete, egy halála.

Nagyon rühelltem a kommunizmust. De nem volt az a pénz, amiért elhagytam volna elnyomott hazámat. Inkább itthon szolgaként, mint idegenben szabadon.

Furcsa, nem; a szolgák őrizték meg mindig ezt a népet. A nyelvet, a hitet, mindent. Ezerszer megalkudva is. A külhonban szabad magyar – szabadon beszélhetett vendéglátója anyanyelvén, szabadon fölvehette annak hitét, szokását, ruháját, cserélhetett szabadon szívet - gyermeke, unokája hogy nevelődött volna magyarrá?! Aki még tud valamit Atilla királyról, Árpád vezérről, Hunyadi karjáról és igazságáról, Rákóczi fejedelemről, Kossuth apánkról.

Hogy rusnyák lennénk? Eléggé azok vagyunk. Ha eladjuk magunkat. Tál zsizsikes lencséért, kupa hamis borért, fejünkre muszka kucsmát, kovbojkalapot, miegyebet csapva. Ám 2004. karácsony hava 5-én másfél millióan még megvoltunk!... Hogy tudjuk, nem ereszthetjük el a többi – a szakadék felé tántorgók, becsapottak, leitatottak, megtévesztettek, a janicsárvilág önkéntelen kiszolgálóivá tettek – kezét.

Könnyen beszélek. Kovách Géza bátyám mondotta volt egy Maros-parti irodalmi estemen: Miska a példa arra, hogy a műveltség a döntő! S nem a vér. Arra utalva, hogy apai ágon félig oláh származású lennék, ám a tartásom nagyon mást mutat. Az lettem, amivé a családom, az otthon tágabb közössége nevelt. Újkígyós, Kisiratos, Csaba (Békés, Csanád, Arad vármegye) magyarsága… Hogy közben ne felejtsem el, testvérem, szomszédom, barátom, ismerősöm… tót, oláh, sváb. Hogy így legyek magyar. Nem nagy magyar, nem is mélymagyar, csak nagymagyar. Azaz nem csonkamagyar. Aki nem 10-hez (ne adj Isten 9-hez), továbbra is 15-höz méri magát. Vállalva mindazt, amik vagyunk. Amiből jöttünk; amivé lehetünk.

- Április 7-én betöltöd a hetvenet… Milyen érzésekkel várod a születésnapodat?

- 70?... El sem akarom hinni. Rácsodálkozom magamra. Ki gondolta volna. Ki gondolta volna, hogy 70 évesen még regényt írok? Mert most jelent meg, s remélem, nem vénember-rege, az új regényem.

70… Nagyszüleim közül három megélte, túlélte (a 80-at).

70! Fura, nem azon rágódom, ami mögöttem van, hanem ami előttem lehet. Hogy mire futja még az erőmből. Mit hódíthatok még meg, mely torony iránt indulhatok a magam lábán.

70. Valóban annyi.

Ennyi!

Nem ennyi volt… Több, s kevesebb is.

Nem az évek száma számít! Nem az, hány könyvet írtál.

A szeretet. Amire az ember fél évszázad múltán is emlékszik. Mert a jó – hogyne, a jóság -, ami megmarad bennünk. Amit érdemes megőrizni. A másiké; netán az általunk elkövetett. Ha akadt ilyen.

70… 70? Még meg kell élni!

Pár nap… Holnap.

FARKAS JUDIT
(Kurta változat:) Búvópatak 2014/2. 5-8.

Vajda Anna Noémi

Máraid

Beszélgetés Sarusi Mihállyal Márai-díja kapcsán

Tévhit, hogy attól nehéz kérdeznünk, akit nem ismerünk. Azért könnyű, mert nincs feltétlenül tétje. De akit az ember ismer…! Éppen ezért nem tipikus ez az interjú. Nem is interjú, inkább beszélgetés. Nem is beszélgetés, jobbára levelezés, lelevelezése annak, ami van, ami mindkettőnket, s talán nem csak kettőnket érdekel, ami jóval azelőtt indult, hogy 2023. március 15-én Sarusi Mihály megkapta a Márai-díjat, mely kapcsán aztán megfogalmazódott bennem utólag a nem is nyilvános, mint inkább a nyilvánosság elé tárt beszélgetésünk gondolata. Lapozni kezdtem a sorok közt, soraink közt — visszafelé, hogy aztán elétárjam, nem üres csend volt elcsendesedésem mögött, hanem fontolgatás. Annak latolgatása, mit érdemes beemelni, mivé érdemes alakítani rég kezdődő beszélgetésünket, mely egy közös veszteségélményben gyökerezik. Mindketten elvesztettünk valakit, aki mindkettőnknek fontos volt. Aki révén találkoztunk már korábban, de, párbeszéd- és gondolatközelbe a gyász által (árán?) kerültünk. (Különös egybeesés, hogy mindezt napra pontosan 13 évvel a gyásznap és első levelünk után írom…) Hogy lehetett volna másképp is? Lehet, de ez éppen így történt. És most hirtelen azon tanakodom, miért akadtam el, mert elakadtam, amikor azzal rukkoltam elő, hogy készítek vele, újdonsült díja örömére, azon melegében egy interjút. Azért akadtam el, mert nem szeretem az interjúkat. Már a szót sem — műbeszélgetés fennhangja van bennem. S hogy megcáfoljam vonakodásomat, igazamat, eszembe idézek igazán jó interjúkat, kiváló kérdezőket, remek válaszokat. És akkor megint csak oda kerekedek ki, hogy de hiszen azok éppen attól voltak jók, hogy beszélgetések voltak, nem kihallgatások. Ha nem is kényszerkihallgatás, de az interjú kissé kényszeres, kissé tapintatlan, kissé erőszakos, tehát mégis-kényszerítő jellegénél fogva — kényelmetlen. Nem interjút akartam. Mert egy keménykalapos interjút készítettem már Sarusi Mihállyal ismerkedésünk delén, szabályos kérdezz-feleleket, ugyanitt, a Szövétnekben, s ezt nem akartam megismételni. Nem a kérdéseket nem — az a közben eltelt több, mint tíz év alatt esetleg mássá érlelődött válaszok miatt még érdekes is lett volna —, a gesztust nem akartam leutánozni. Nem akartam volna, mert minduntalan felkínálkoztak a kérdések. A mindennapok centrifugájában pedig halogattam, olykor felocsúdtam, az elvi kérdést felülíró lelkiismereti kérdés marcangolt, hogy erről s nem csak erről vele méltó módon és időben beszéljek. Döntöttem. Azt, amit magamért megtettem, a félretett, elmentett, dédelgetett Sarusi-sorok némelyikét, ha nem is egészében, de az olvasó elé tárom, és elé is, ez legyen a kiindulás, és lássuk, mivé alakul, milyen levelezéssé lesz további eszmecserénk, mely eltérő korunk és tapasztalataink, írói felmutatásaink kapcsán a beavatott-beavatandó, a tudó és tudni vágyó mintázatát öltik.

Hogy saját példával éljek: most jött a levél Bp.-ről, 14-én állami kitüntetést vehetek át a pesti Vigadóban. Lehet, hogy Márai-díj, mert arról írattak alá velem nemrég nyilatkozatot, hogy elfogadom, ha megítélik... Ez már a harmadik M-jelölésem, így aztán sok esélyem nem volt. Mégis? Vagy, ha nem nekem ítélték, mást adnak, fájdalomdíjként?... Miközben: Kossuth-díjas akadémikusok kezdeményezték akadémiai (MMA) tagságomat, sokadszor. Nem lett belőle semmi, mert "valaki"-nek nem tetszik, hogy én ott legyek "köztük"... (Tudom, hogy ki az illető.)

— Aje dobre, szarog rá! — mondja az effélére a csabai tót. Mert hogy: mindettől teljesen (teljesen) függetlenül... írom, amit írnom kell. Amit én tartok erre megfelelőnek. A többi... Nem számít.

Neked is ezt javaslom! Meg hogy: azt csinálsz, amit akarsz... Pontosabban: tedd azt, amihez kedved — meg lehetőséged - van.

Megkaptad. Egy hónappal és egy évvel 80. születésnapod előtt. Miközben tudjuk, a díjak mögött támogatók vannak, azok késleltetése mögött ellenlábasok, mást jelent most ez a díj, mint jelentett volna néhány évtizede?

Nagyon mást. Ez is segít, de negyven éve, az eleve késleltetett (a „hivatal” által erősen visszafogott) pályám elején egészen más lett volna. Amikor még nem volt Márai-díj? Úgyhogy hagyjuk. Annak kell örülni, ami van. Ami jut. Az ellenlábasok meg… támogatóimmal együtt fokozatosan levonulnak a pályáról. Akik meg utánuk jönnek, honnan tudnának rólunk?

Egy másik különös egybeesés: míg Márai a polgárság írója, téged népi íróként tartanak számon. Míg Márai Naplói életműve kiemelkedő részei, a te életművedet is átszövik a naplók, úti jegyzetek, levelezések, Corvinka-füzeteid. Mindketten egy éppen tünedező osztályról írtok, szertefoszló gyökereitekről. Még van egy személyes kapocs is köztetek: apósom mindkettőtökért rajongott. Márai Naplói hiánytalanul sorakoztak a polcán, miközben minden Sarusi-könyvet igyekezett beszerezni. Ironikus, hogy Márai és te ellentétes pólust képviseltek politikai nézeteitek alapján, ha nem ugyanabban a korban, ugyanarra a politikai színtérre születtetek, akkor is. Ugyan én az olvasásélmény felől szeretek olvasni, ízlelni a szavakat, a szövegeket, hogy vagy ezzel te? Hogy ír és hogy olvas Sarusi Mihály? Miként válogatsz? Hogy kerül eléd egy-egy megírandó téma? (Mert tervszerűen dolgozol: a soron következő évre már tudod, mit akarsz megírni, s meg is írod, de nem ritka, hogy hosszabb távú terveidet is megosztod.) Egy-egy elolvasásra szánt könyv? (Pár éve nagytakarítást tartottál az írószobádban, könyveid zömét eladományoztad.) Az idő múltával egyre könnyebben szelektál és válik meg egy-egy műtől, tart ki egy-egy mű mellett az ember. Mik a te szempontjaid?

Számomra nagyon is összefér (a vérbeli polgár) Márai és Sinka (aki a legszorosabb értelemben vett népi író). A Szökőélet című vallomáskötetemben írom, hogy valahol kettejük közt, félúton érzem magam. Városi népi, népi városi volnék – sok minden (minden) miatt. Parasztszármazék iparos értelmiségi fia… Népi értelmiségi, régiesen honorácior értelmiségi?... Miközben a (történelmi) távolban előbukkan – legalábbis a családi regékben, Sarusi ágon – a nemesi származás, hogy urbánus (kozmopolita, globalista pláne) még véletlenül se legyek. Politikailag pedig: a harmadik út – SE JOBB, SE BAL: MAGYAR! -, amelynek a híve vagyok, egyáltalán nem idegen sem Márainak, sem Sinkának. Sőt! (Úgyannyira sőt, hogy érzésem szerint mi egy csapatban játszunk – már ha ez az egész játék.)
     Márai meg én?... Különleges történet. A ’60-as években, főiskolás koromban a Gyulán élő kiváló (mellesleg nyíltan ellenzéki, antikommunista gondolkodását véka alá nem rejtő, 1956-ban a karhatalmisták által félholtra vert) költő, Simonyi Imre, amikor megtudta tőlem, hogy a csabai könyvtárban megtalálhatók Márai könyvei, biztatott (biztatott? utasított!): lopjam el valamennyit, mert azokat csak ottfelejtették, rég betiltották őket, és mielőtt levetetnék e köteteket a polcról, mentsem meg! Tehát: költő-mestereim egyike kelletekorán lökdösött (volna) Márai felé. Mert hogy akkor már tudtam róla, és – a „hivatal” ítéletére fittyet hányva - értékeltem. Azért is, mert… Sinka és Márai nálam épp párba állt. (Hogy ők mit szóltak volna hozzá, más kérdés.)
     Az apósod, azaz Almási Béla… Ajaj! Legjobb barátaim közül való volt. Épp ők mennek el, alig maradt belőlük egy, kettő. Azt mondják, a végén elfogynak mellőlünk.
     Írás és olvasás – avagy fordítva: olvasás és írás? Talán jellemző ez a „pécsi” történet. Magyar szakos főiskolásként irodalomtörténetet tanulva botlottam bele a szerémi huszita Szentírás-fordító papokba. E történetnek utánajárva 1978-ban született minden jel szerint legjobb kisregényem, amely az ellenzéki Mozgó Világban 1979-ben A kutyakántor címen jelent meg (végső címe: Árva ima)… Rege és kézzelfogható valóság; való és kitaláció; könyv és szóbeliség;… Olvasás nélkül nem megy. Így született a Magyar Krisztus is: elcsodálkoztam Ivo Andrić Híd a Drinánján, hogy a balkáni irodalmi élmény indítson aradi-csanádi parasztregényem megírására. Ahogy Horváth István Magyarózdi toronyalja című székely költői falurajza indítson a csanádi Kisiratos írói falurajzának, a Lönni vagy nem lönninek a vagy négy évtizede tartó megírására (amely akkor zárul, ha lecsukom a szemem). Az elsőként, 1981-ben megjelent A csabai Szajnán című elbeszélésfüzérem ötletét pedig Bábel Izsák odesszai történetei adták. Már megint: az olvasói, a könyvélmény összefonódása a megélt, átélt saját élményvilággal.
     Azaz idegenellenességgel vádolható harmadikutasként milyen jól összeférhet az ember… másokkal. (Hogy „az idegen: szép”? Attól függ… A magamfajtának egy csinos hölgy bizonyosan.)
     „Miként válogatok”? Mit veszek a kezembe. Mindebből kitűnhet. Amit igaznak, elhallgatott, eltitkolt, letagadott, elnyomott, mindezek ellenére fölmutatni érdemes szépségnek, igazságnak érzek. Aminek érdemes utánamenni.
     A hölgyeknél maradva: akárki után nem érdemes.
     A könyvtárunk meg: vagy 30 éve 10.000 kötetes. Elég nehezen fér el – férünk el - tőle. Jut belőle pincébe, kocsiszínbe, ajándékként másoknak is. Csak úgy kerülhet be új kötet, ha helyette másikat kiveszek. S marad: amire még szükségem (szükségünk) lehet.

Fát ültetni, házat építeni, gyermeket nemzeni a férfi beteljesedésének három alappillére. A negyedik lenne: regényt írni, jó regényt. A Magyar Krisztus, Kisiratos teremtésregénye életműved meghatározó mozzanata, a gyökerek visszakeresése, belehelyezkedés az életbe. Miért Kisiratos, miért nem Újkígyós, töprengtem, hogy rájöjjek: apai vonalon fejted vissza a genezist.

Az anyai nagyanyám által szült hét gyermekből csak kettő maradt életben, s megözvegyült anyjukkal mindkettő Csabára költözött. Kígyóson alig maradt pár rokon, Kígyóssal elég laza lett a kapcsolatom. Ehhez – utóbb jövök rá - hozzájárulhatott, hogy édesanyám 17 évesen szerelmi csalódás miatt menekült el szülőfalujából (nagygazda-fia szerelme a szülei tiltása miatt nem merte vállalni kisgazdalány szerelmét). Odahaza emiatt – anyámat féltve? - majdnem hogy tabu lett Kígyós. Kisiratoson viszont apai nagyszüleim (szüléim) mind a hét gyermeküket fölnevelhették és utódaikkal rokonná tették majdnem az egész falut. Kígyósra is hazajártunk anyánk egyik unokatestvéréhez, Iratosra viszont Sztalin halála után évente több hétre is apám testvéreihez. A vérségin túl nagyon erős lelki kapcsolat alakult ki a mi csabai kiscsaládunk és az iratosi Kurtucz-(Kis)Sarusi nagycsalád között. Ráadásul a mesélőkedvű és kitűnő emlékezetű apánktól annyi mindent megtudtunk az aradi-csanádi paraszt- és iparosvilágról, hogy abból regényíróként és „falukutatóként” máig meríthetek. Apám kimeríthetetlen kincshez juttatott azzal, hogy szeretetével – és nem nosztalgiájával – (Beke György megfogalmazása ez:) Kisiratost lelki szülőfalummá tette. (Hogy attól még megmaradjak csabainak – immár sok és erős szállal a Bakonyhoz-Balatonhoz kötődve is.)
     Ugyanakkor: a regény Nagyfaluja nem azonos Kisiratossal. Csak e (kelet-)csanádi-(nyugat-)aradi magyar parasztvilág regébe emelése?

Olvasom egy veled készített interjúban: „Nem szeretem, nem tudom, nem is akarom utánozni magam. Mert a legtöbb íróra ennek az ellenkezője jellemző: a megtalált stílus végigköveti a pályáját. Hogy úgy mondjam, minden könyvnél »új nótára gyújtok«.” Halkan mondom: van egy felismerhető stílusjegyed. Elárulnak a mondataid. Oda kell figyelni rájuk. Az egyszeregyeid nem egyszeregyek, egymásba harapó egyszavasaid is csak látszólag értelmezhetőek könnyen, ráadásul gyakoriak a bővített mondatba bujtatott matrjoska mondataid: mint az egymásba rakott kisebb és kisebb baba, zárójeleid, közbeékeléseid megannyi újabb és újabb tartalmi ráadás. A nem ritkán egymásra rácáfoló, egymást túllicitáló kijelentések, tagadások, a nem jelzett, csupán kiérezhető idézőjelek, indulatszavakból felfakadó irónia jelzi, hogy szót kíván, hangos felmondást — az érthetőség kedvéért, a miheztartás pontosításáért — a Sarusi-szöveg.

Míg az írók java, ha megtalálta a hangját, „ugyanazt a nótát fújja”mindhalálig. Én meg, ugye, könyvről könyvre „új dalra fakadok”... Ez igaz, de: így is föl lehet ismerni. Irodalomtörténész barátaim egyike mondta a ’90-es években, amikor álnéven megjelent Kurta Miska levelei Zaránd vármegyéből AZ MÁI LABANCOKRÚL című kisded gúnyiratom (hetilapban, két éven át, folytatásokban), tudta, ki a szerzője. Ahogy csűröm, csavarom, bonyolítom, tekerem, kavarom, meg amilyen szavakat használok, azt - szerinte - csak én követhettem el. És valóban, például Zaránd vármegyét mai magyar író rajtam kívül emleget még?...

Szövétnek, 2023/2. 13-15.