Sarusiról
Alexa Károly: Vagabundkorzózás ‒ egy helyben
Körmendi Lajos: S. M. – más (Folyton növő S. M.- fa)
Apor Zoltán: Sarusi Táncsics-díja
Somi Éva: Sarusi Mihály és az Eszterberke
Vágner Szabó János: Sarusi és a Teljes-Magyarhon. Egy magyar író hűsége - Dél-bihari találkozások
Bertha Zoltán: Az MMA Illyés Gyula-díjával kitüntetett S. M. köszöntése
Szabó István: Sarusi Mihály születésnapjára
Alexa Károly
Vagabundkorzózás – egy helyben
Valamikor, egy-két hete Békéscsabán jártam, ezt a „megye-összeállítást” előkészítendő, s az első megálló mi más is lehetett, mint Sarusi Mihály szerkesztőségi szobája? Ő az „emtéis” a vármegyében, híreket kell gyűjtögetnie és Pestre továbbítania. Jó ég, nem éppen Mihály napja volt? Szó volt mindenféléről, korrupcióról, régi ávósok peckességéről, románokról, a konzervgyár alapanyag ellátásáról és piacvesztéséről, a földtulajdon-változásról, sok mindenről, csak irodalomról nem. Hazafelé a sűrűsödő alföldi homályban egy réges-régi emlék foszlányai vegyültek a hazaút képtörmelékeivel. Talán ’79 legelején, vaskos kéziratcsomagot hozott a posta Veszprémből, a Mozgó Világ szerkesztőségébe. Valami elmondhatatlan küllemű „anyagot”. Átütőpapíron, egyes sortávolsággal, faltól falig gépelve, s mindez lilában, ama régi fajta indigós másolópapír degusztáló termékeként. Nem szaporítom a szót, egy harmincöt éves ismeretlen „fiatal író” remeklése volt ez A kutyakántor című kisregény. A Mozgó Világ 1979. áprilisi számának egyötödét foglalta el, de egyetlen szerkesztő barátom sem morgott a terjedelem miatt. Most káprázó szemmel megtérve a békési megyeszékhelyről, egy könyv várt otthon, természetesen Sarusi Mihálytól „Szt. Mihály hetében” dedikálva - „A. uramnak ajánlom barátsággal nem utolsóként írt, de valóban utolsó regényemet, mert azt hiszem, ennek ezzel vége. Mivel az efféle írás a kutyának sem kell.” A két „kutyázás” között könyvek sora. Regények, kisregények gyűjteménye, úti beszámolók, verseskönyvecske, beszélyfüzér, helytörténeti dolgozatok egy határon túli községről stb. Mind más és más, szinte mind más kiadó gondozásában, és mind több-kevesebb évvel a megíródásuk utáni publikációként, mindben ugyanaz a hang, ugyanaz a lendület, hevület és erkölcs. Itt vannak előttem, időrendi sorba tornyosítva. A beírásokat nézem, bennük az összekeveredő időt, süvít a magány minden szóból. De a tartás is. Egy ’83-as könyvből, „Nagy-Csabáról és Őszelő havában” küldve: „ ...ezek bizony jobbára még a hatvanas években születtek...” íme pár sor ’85-ből(„Farsangfarkán”): „Ezzel a munkácskával indítottam (volna) útjára - 1971-ben – kisregényeim sorát, hogy 78-ban ötödikként, befejezésül megírjam elsőkent megjelent »kutyakántoromat«... így jár az, aki született ’71-ben, s először ’85-ben kap anyatejet...” „’86 tavaszhó”: „Dicsértessék Magyarország.” A Kazalt így postázta ’91-ben, „Mindszent havában”: „ajánlom utolsó »nagyregényemet« (miközben az utolsó előtti, az Eszterberke még kiadatlan).” S végül a háromkötetes Vagabundkorzó első lapjairól egy Walt Whitman-idézet – kissé megbővítve. „A költő vizsgája addig halasztódik / mígnem hazája olyan lelkesedéssel fogadja / magába, ahogy ő fogadta magába hazáját.” A kommentár Bcs-n ’93 „Pünkösd havában”: „Túlélem, hogy nem fogom megérni!... Ajánlom barátsággal (Aczél által nem létezőnek mondott) ’60-as, ’70-es, ’80-as vagabundkorzóimat Aleksza Károly testvérecsémnek.” Hát ennyi. Brancsokon kívül, pesti folyóirattól nem támogatva, újdonságait, teljesítményeit sehol vissza nem igazolva (vagy csak nagyon ritkán és kevesektől). Írósors Magyarországon a bolsevizmus idején? Inkább úgy mondanám: a vidéki magyar írósors. De azért hadd tegyem hozzá: ha Magyarország vidéki ország, márpedig az, a magyar író a vidéki író. A pesti is az, ha tudja, mi a dolga. A józsefvárosi Mándy Iván. A városmajori Mészöly Miklós. A Ferenc-hegyi Weöres Sándor. Mészölynél Szekszárd, Weöresnél a Kemenesalja. A Gyuláról elszármazott Krasznahorkai László és Ambrus Lajos „bíkísi” világa és regénytárgyai. Hát a régiek? Egytől egyig. Isten éltessen Mihály.
Heti Magyarország, 1993/42. VII.
Körmendi Lajos
S. M. – más (Folyton növő S. M.- fa)
Csabán, Írni, Csabán, Írni, Csabán, Írni, Csabán
Szökőélet Szökőélet Szökőélet Szökőélet Szökőélet
Ferke Csuba Ferke Csuba Ferke Csuba Ferke
Decebál Gyulán Decebál Gyulán Decebál Gyulán
Eszterberke Eszterberke Eszterberke Eszterberke
Vagabundkorzó Vagabundkorzó Vagabundkorzó
Kazal Kazal Kazal Kazal Kazal Kazal Kazal
Ugatoló Ugatoló Ugatoló Ugatoló Ugatoló Ugatoló
Kaszás Hanyattúszás Hanyattúszás Hanyattúszás
Árva ima Árva ima Árva ima Árva ima Árva ima
Fönn a Jeruzsálemhegyen Fönn a Jeruzsálemhegyen
A kaporszakállú nádvágó A kaporszakállú nádvágó
A Pázsit Pázsit Pázsit Pázsit Pázsit Pázsit Pázsit
A csabai Szajnán A csabai Szajnán A csabai Szajnán
Magyar Krisztus Magyar
Krisztus Magyar Krisztus
Magyar Krisztus Magyar
Krisztus Magyar Krisztus
Magyar Krisztus Magyar
Kisiratos ragadványnevei
Kisiratos helynevei Kisira
(A hasonmás S. M. sem más)
Sarusi Mihályt vagy másfél tucatnyi könyv után mindenki ismeri, aki évente legalább egyszer rányitja az ajtót a könyvekre. Pontosabban: ismerni vélik S. M. mestert. Ismerik is, mondjuk, ismerik a beszélykanyarítót és regényírót. Leginkább persze a Magyar Krisztust, amely úgy Sarusira kapta a széptanos ítészek és olvasók szemét. A hét fejezet hét nemzedék történetét mondja el a múlt század elejétől máig, s néhány türelmes olvasó talán egészen addig eljutott ebben a nagy regényben, hogy kapiskálta: a hős maga a nép, s ő lenne ama címben megelölt megfeszített is. Még a Hanyattúszás is elment a háborúval, kolhozzal, fogsággal, ötvenhattal. Na, de mi az a sok tót szó A csabai Szajnán című beszélyfüzérben? Na, de mi ez az Istentől elrugaszkodott székelyféle nyelv a Hadak utyikban vagy miben? Hogy beszél ez a Kutyakántor, tán huszita nyelven? Vagy Müncheni kódex-nyelven? Vagy hogy a rossebül? Na, de azért ez még mindig S. M., akit tán ismernek.
Hanem ki lenne ama Ugatoló S. M.? Ki lenne a hely- és ragadványnév összegereblyéző S. M.? Ki lenne a Vagabundfába elkorzózó S. M.? Ki lenne S. M., ki nem restell ponyván, búcsúba Csuba Ferke mellé állni? Ez egy hasonmás S. M.? Amaz, a beszélycirkalmazó és regénykifőző lenne az S. M. mester? Emez, az ugatoló s egyéb furcsaságot mívelő S. M. még S. M. sem? Ami ide tartozik, az periféria? Melléktermék?
S. M. csak egy van. Megfért mindig egy bőrben a főiskolás, a művházigazgató, az adminisztrátor, az újdondászgyakornok, a matróz, a hivatalnok, az újságíró, a szerkesztő, a férj, az apa, az író, mindenféle díjak elviselője. S az író S. M. egyik fele sem hasonmás, egyszerűen az egész, úgy ahogy van, szőröstül-bőröstül: más. Nem domesztikált. Csahol. Sőt: ugatol. Volt bőr a képén kitalálni egy csak rá jellemző beszédmódot. Képes kiugrani a bőréből a nyelv ízeitől. Képes más bőrébe, sőt századokkal ezelőtti bőrökbe bújni. S egyik bőr sem lötyög rajta. Mert az ember nem csupán az, ami, hanem az is, ami volt: matróz, hanyattúszó, újdondászgyakornok, kutyakántor, főiskolás, megfeszített, hivatalnok, ugatoló. Sőt: az is, amik az ősei voltak. Sejt a sejthez, szövet a szövethez. S az egész együtt: S. M. És ez az S. M., ha a többi pennarágcsálót nézzük, más.
(S. M. sárkányhúzása)
Olvasni jó. Ezt az újabb nemzedékek egyre kevésbé tudják, mert naphosszat a képmutogató láda előtt ücsörögnek a látványtól delejezetten, az idősebbek viszont lassan elfeledik, már csak a könyvek ára miatt is. Ettől függetlenül: olvasni jó. Olvasni, csak úgy, haladni sorról sorra, oldalról oldalra, belefeledkezni a történetbe, belebújni a szereplők bőrébe, sodortatva magunkat a néha váratlan kanyarokba kunkorodó cselekménnyel, élni egy másik térben, másik időben. S. M. mester legújabb opusza, melyen még meg sem száradt a nyomdafesték, éppen ilyen olvasmány.
Hősünk hőse Csuba Ferke, amolyan táltosféle vagy kétszáz esztendővel ezelőttről. S. M. szerint: "kincsásó táltos, látó vak kódis és mindenféle egyéb szélhámosságok mívelője 1787-es vésztői s 1789-es szeghalmi pöre idején fiatal ember, aki a levéltári adatok szerint még a következő század elején is rászed jónéhány hiszékeny embert. Legismertebb és a legutóbbi időkig jópárszor megénekelt csínye a csökmei, amikor is a biharvármegyei község lakóival meghúzatta a sárkányt. A pernahajder elhitette a pénzre éhes néppel, hogy valami fertelmes állat a csökmei határbéli rétben tenger kincset őriz, s ha elrángatják a liktól, valami módon legyőzik, övék az arany marha! Az emberek neki is gyürkőznek, ám mire kiderül, hogy csak valami fidhoz igazította égetnivaló cimboránk a sárkányhúzó kötél boldogabbik végét - Szűcs Sándor a népi hagyományban Lúdas Matyi mellett leli Csuba Ferkét -, a gézengúz (a rászedett nép pénzével) már elillant. Elszelelt, hogy másutt folytassa áldásos, a bírák által többször tömlöccel és bottal jutalmazott tevékenységét." Csuba Ferke ma is él, alaposan meg-sokszorozódva. Soha aktuálisabb témát! Ma is húzatják a fűzfát a néppel, hol a kormány, hol a tengernyi szélhámos.
Ebből a kisregényből, melynek témáját mondhatni a vásári ponyváról emelte fel szerzőnk, kitetszik M. S. mester írói módszere is: midőn egyegy témának nekidurálja magát, alaposan tájékozódik, kutat levéltárakban, irodalomtörténetben, néprajzban, történelemben, nyelvtörténetben. Amit előbányászik, általában meg sem jelenik a műben, csupán az eszenciája. A kinyomozott adatokat jó esetben egy-egy levélféle őrzi, mint jelen esetben a föntebb már idéztem S. M.-sorok. Ezt írja még: "Az épületes históriát már a következő években megénekelte Szívós János berekböszörményi jegyző, a debreceni kollégium nemrégi pennaforgató deákja. A költői ihlet azóta is oly erős, hogy 1994-ben Békéscsabán egy népi versíró is tollára tűzte a nem mindennapi esetet. Közben sem telt fölöslegesen az idő: az eredeti históriás éneknek több változata járt kézről kézre országunk szívében, a Nagy Magyar Alföldön, 1842-ben könyv alakban jelent meg Döme Gergely ceglédi birtokos Csuba sárkányhúzatását földolgozó bohózata, melyet Pest-Budán sikerrel mutattak be. Századunkban több irodalmi műben is megjelenik Csuba és a sárkányráncigálás, Illyés Gyula pedig a halála előtti években tervezett mesejátékot írni a békésvármegyei színi társulatnak Ferkéről és az ő csökmei csuda dolgairól."
Hanem S. M. mester is nekiveselkedett egyfajta sárkányráncigálásnak ezzel a könyvével (is). Az egyre belvárosiasodó irodalom életbe rángatását csak haloványan remélheti ugyan, mégis nekigyürkőzik. Nem jól van az, hogy az írók egymásnak írnak, ráadásul nem is úgy általában egymásnak, hanem falkabéliek a falkabélieknek. Fontos a selypegés, a kellemkedés, a nyelvi onánia... Csak az olvasó nem fontos. S. M. mester ráugatol a pincsi-tollnokokra: neki igenis az olvasó a fontos! Szembefordul a falkával. A falkákkal. Méghogy kellemkedés... Kellemetlenkedés, az igen! És ugatol, mert dühös. Hogyhogy a ffaszteron született irodalom az Irodalom? Hogyhogy a belvárosi az európai? A magyar vidékről szóló hogyhogy provincializmus? Hogyhogy regionalizmus? Ki dönti el, mi mi? A falkák élén álló széptani írók? Az olvasók? Vagy ki a rosseb? És mikor?
S. M. mester rángatja a sárkányt, elszántan, még ha tenyerén nem is marad bőr, húzza.
(S. M. az értékmentő)
Mindig nagyon vonzódtam azokhoz az írókhoz, akik versek, regények, novellák, egyebek írása mellett valamely tudományban is vitézül forgatták a pennát, és tudósként is jeleskedve tulajdonképpen saját írói munkásságukat alapozták szilárdabbra vagy teljesítették ki. Hogy csak néhány huszadik századi példát- említsek ötletszerűen: Babits Mihály, Szerb Antal vagy Féja Géza irodalomtörténeti munkái, Kosztolányi Dezső nyelvészeti írásai, Németh László pedagógiai kísérletei...
No meg Sarusi Mihály. Két könyvecskére való nyelvi bogarászás szerzője, s mindkét munkát az Eötvös Loránd Tudományegyetem Magyar Nyelvészeti Tanszékcsoport Névkutató Munkaközössége adta ki: a Kisiratos helynevei címűt 1987-ben, a Kisiratos ragadványneveit 1992-ben. S. M. mester, a gyűjtő még a Kurtucz-időkből, mivel a családja e faluba való. A kutatás tehát személyes ügy. "Kisiratos az 1919-es román megszállásig Csanád megyei, azóta aradi falu Kevermes, Dombegyház és Kürtös szomszédságában, Aradtól országúton 21 kilométerre. Román hivatalos neve Dorobanti" - írja S. M. a bevezetőben. Aztán áttekinti Kisiratos múltját, a falu fejlődését, ír az ott élő népről és nyelvéről, a paraszti észjárásról, végül magáról a gyűjtésről, amit az író-nyelvbogarász 1979-80-ban végzett. Aztán következik egy bőséges adattár, mely tudományos munkákban fölöttébb száraz olvasmány tud lenni. S.' M. mester azonban megmutatja, hogy lehet ezt élvezetesen, olvasmányosan is művelni. Másik al-kalommal is nyelvi aranytelér után bányászkotlott, s amit talált, igazi érték. "A kisiratosi ragadványneveket falukutatásom kezdete, az 1970-es évek dereka óta gyűjtöm, s a ,decemberi forradalom' után egy hónappal, 1990 Boldogasszony havában - a helybéli zendülés kellős közepén - fejeztem be egy utolsó ellenőrzéssel" - írja a bevezetőben. S következnek a ragad-ványnevek hol ilyen, hol olyan szempont szerinti osztályozás alapján, példák a nevek életéből, a helyi ízekről. Végül az adattár következik, érdekesen, valósággal olvastatja magát. Minden magyar település tele van értékekkel. Kisiratos is. Csak Kisiratosnak van egy Sarusija is, aki nem hagyja ezen értékeket elenyészni. Vajon nélküle megmaradhatott volna mindez?
Tanulságos elolvasni ezt a két, szinte hozzáférhetetlen ~n~vecskét: az ember elgondolkozik azon, hogy e nyelvészeti munkák vá~om~megszülethettek volna a Sarusi beszélyek és regények? Mondjuk, a Magyar Krisztus. S ha igen, vajon ugyanilyenek lettek volna S. M. mester művei? Szerintem nem. Csak szegényebbek lehettek volna, tehát kevésbé jelentősek. Így aztán eljutunk oda, hogy nagyon jól megfér egy bőrben a tudós és az író, s gazdagabb lesz egyik a másik által.
Még oly sokféle tudomány van! S a bőr, mint tudjuk, tágul.
(Kurtucz betyár)
Hogy jön ahhoz egy porban poroszkáló prózaíró, hogy felugatoljon az magas Parnasszus ormára? A suszter miért nem marad a kaptafánál? - kérdeznék a hablatyoló lírafik durcásan, ha egyáltalán tudnának S. M. mester Békéscsabán 1991-ben megjelent Ugatoló című verseskönyvéről. Pedig a kötetke nem érdektelen, úgy sem, mint líra, úgy sem, mint életmű része. Fontos mondatot ír le a könyvecskét ajánló Balogh Elemér: "A költőt indulatai éltetik." S. M. mester esetében ez azért lényeges, mert őt, mint prózaírót is az indulatai éltetik. Ilyen értelemben tehát lírai alkat még a regényíró S. M. is.
Az Ugatolóban találkozunk népdalokkal, paródiával, balladai szaggatottsággal, elhallgatásokkal, villoni hetykeségű hangvétellel, és még sok egyébbel. Csupa olyasmivel tehát, ami S. M. mester prózáiban is fellelhető. "Bújjál ki te kurtucz betyár" - biztatja magát a Végső Kovártélyom című versben. S kibújik: "igazságom hatalmas". A lázadó, szilaj költő ilyen sorokat rótt papírra még jócskán abban a veres ántivilágban: "lázadnék minden rend ellen / árok, bokor, szalmakazal / lenne portám, éjszakám / szeretőm és anyám / mert hát bitang vérem / az a viharsarki / tesz arra, aki csendre / nyugalomra, rendre int..." (induló). Nem sokra becsülhette S. M. mester a hetvenes-nyolcvanas években strichelő dalnokokat: "Úriember jóember / nem mond semmi izgatót" (kinn a líraplaccon). Ő, akinek nem közölték verseit, mondott izgató dolgokat: balladát írt például azokról a második világháborús magyar katonákról, akikről itthon a politika-placcon szó sem esett (Csontos csatak). Az Ugatoló hátsó borítóján olvashatjuk: "E kötet eredeti változatának megjelentetését 1978-ban a cenzúra meg-akadályozta." Ha valaki elolvassa például a Félpogány fohász című verset, megérti miért: "... inkább Ő, mint e Senkik, inkább / túlvilági, mint evilági Úr, inkább, inkább Ő, mint semmi / inkább Krisztus, Krisztus, aradi magyar Krisztus..." Valóban az indulatok, az érzelmek éltetik S. M. mestert, az ugatolót, hol vadak, hol gyengédek. Ez utóbbira példa: "szeretgetem kicsi hazám / ütőm megáll attól" (U). S. M. nem kellemkedik, nem riszálja magát, nem bókol, nem teszi a szépet se a hatalomnak, se az olvasónak. Ő ugatol.
De gondoljuk meg, nem ugyanígy, ugatolva lépett be a prózáival is az irodalomba? Milyen meghökkentő olvasmány volt ama Mozgó Világ-béli Kutyakántor a huszita papjaival, archaizáló nyelvezetével, amely mintha egyenesen a Müncheni kódex lapjairól került volna a némi hitet talán még rejtegető, menteni akaró, az ezredvég felé borúsan tekintő olvasó elé. És milyen furcsálkodva, idegenkedve hallgatták az 1981-ben megjelent A csabai Szajnán című beszélyfüzér tót-magyar ugatolását az irodalmi szalonok széplelkei! S ez a lírai ugatolás és az a prózai ugatolás S. M. mester műhelyében nem két külön dolog. A verseskönyvben is ragyogó, prózába is illő párbeszédeket olvashatunk: "ülj föl, anyám / simogass meg, oly régen láttalak / most az egyszer nem lehet, kisfiam / miért nem lehet, édesanyám? / hát meghaltam, azért" (árny a szívem felett). Sarusinak nincs regényíró bőre, nincs beszélyíró, versíró, esszéíró, irodalomtörténet-író, nyelvész vagy más bőre, hogy hol ezt, hol azt húzzuk le róla. Egyetlen bőre van, de - mint mondtam - az tágul.
(S. M.-térkép)
S. M. mester nem fér a bőrébe, s talán a nyelvbogarászás sikerén és hasznán is felbuzdulva arra vetemedett, hogy irodalomtörténetet írjon, a Csabáét, a maga módja szerint valót. Amolyan sarusisat, mi vitairat is, regény is, terjedelmileg a kicsik közül való, ám széptani beszély is egyben. Elődök és értékek után nyomozott, fürkészte a viharsarki láthatárt, s leporolta a rigmusszerző népköltő zengedező alakját éppúgy, mint az ismeretlenségbe merült, avagy az ismertségbe igazán fel sem merült Vasas regényíró uram figuráját. Az S. M.-féle irodalomtörténet egyúttal jóféle irodalom is, nem tagadja meg magát itt sem S. M.
Írni, Csabán - így a cím. S. M. mester persze kérdez: ki a csabai? "Aki egy fertály órát se tölt Csabán, mégis megérzi a város leglényegét; aki azért legalább beleszagol az itteni légbe, hogy megérthessen belőle valamit; vagy aki itt éli le a teljes életét s mégsem ért az egészből semmit?" Nem kétséges, S. M. csabai. Csabai Haan Lajos is, aki magyar és szlovák nyelvű vá-rostörténetével máig kikerülhetetlen, s e művéből "nemzedékek tanulnak... önmaguk lenni?" S. M. mester úgy ír a csabai szerzőkről, hogy közben vitázik a helyi értékeket lenéző, élettől elszakadt széptani írókkal, mint, mondjuk, a Kozma Andor költötte hun névmagyarázat kapcsán is. Helyi értékek pedig vannak, és S. M. kisiratosi névtani gyűjtéseivel vagy békés-csabai irodalomtörténetével éppen ezeket mutatja fel a jövőnek. Miközben vitázik. Ez az állandóan jelen lévő vitamotívum ad feszültséget írásának, melyben előrehaladván egyre bizonyosabban érezhetjük a már az első oldal után is sejtett tényt: nem szokványos irodalomtörténetet, hanem igazi irodalmat olvasunk, ami persze egyben a csabai irodalom története is. Talán így pontosabb: a csabai irodalom regénye. A biográfia és a bibliográfla tárgykörébe tartozó adatokon túl megjelennek maguk az írók is hús-vér alakban, plasztikusan, nagy erényeikkel és kisebb-nagyobb hibáikkal együtt, melyek között azért akadnak taszítóak is. S. M. mester írásművészetére jellemző, hogy a taszító vonások kíméletlen felrajzolása mellett mindig talál elég okot e szerzők megszerettetésére, de legalább tiszteltetésükre. A csabai irodalom leleplező regénye érdekes csemegékkel szolgál, elsősorban a teljesen elfeledett Vasas Mihály portréjának megrajzolásával. Ki tud róla? Ez Vasas uram regényének címe is, amely 1938-ban jelent meg, s valósággal berobbant az irodalomba. S. M. mester úgy rajzolja meg az író alakját, hogy az olvasó úgy érzi, mindent tud már róla, szenvedélyeit és ellenszenveit, szerelmeit, festészetét, egész talányos életét ismeri, talán még a végső, olaszországi fejezetet is. S. M. felfedez, felfedeztet. De mást is ír, másokról, hasonlóan pontosan és láthatóan, jól kiemelve a fontosat, a lényegeset. Kiemelkedő a Simonyi Imréről szóló fejezet: a költőóriás emberi esendőségeivel, hibáival áll előttünk. S. M. mester nem kíméli, keményen, kíméletlenül, itt-ott már-már durván közli a véleményét, az igazságot, hogy aztán a költő mocskos ágyát is feledtesse megállapításával: "Tán valóban a legjobb."
Nem feledi persze a szlovák írókat sem: Jan Gerci és Jan Sekerka kapcsán megállapítja, hogy a csabai szlovák nyelvű irodalom érték, érdemes a figyelemre, kiadásra vár.
Szép emberi gesztus a Hegyesi Jánosról szóló passzus, egyfajta elégtétel az elfeledett, kenyerét útőrként kereső népi írónak, aki néhány esztendeje elment a minden élők útján Féjáék, Szabó Pálék, Sinka Istvánék után. S. M. mester számba veszi Féja Géza és Cseres Tibor csabai kapcsolatait. Kegyetlenül pontos Filadelfi-képe, ugyanakkor igen emberséges is. A zárófejezet a Szerzőnk hattyúúszásáról címet viseli. S. M. nem álszerény, nem hagyta ki magát a csabai irodalmi füzérből, amiből látnivaló, hogy nem nézi le, hanem vállalja a körülötte élt, élő többieket. A magyar írói középnemzedék egyik legmarkánsabb alakjának írása önmagáról, életművének összefüggéseiről majdani széptani tanulmányok tájékozódási pontja lehet. S. M.-térkép, ítészeknek. Hogy eligazodjanak. Hogy leírhassák azt, ami a lényeg: S. M. csabai író. S. M. alföldi író. S. M. magyar író. S. M. európai író. Már megint ennyi minden egyetlen bőrben!
Bárka, 1997/2. 65-71. http://koros-maros.bmk.hu/jadox/images/barka_1997_2.pdf
K. & S. szabad csapat, Karcag, 2006. 41-49.
Apor Zoltán
Sarusi Táncsics-díja
Sarusi Mihály, aki hajdan a sajtóban hírlapíróként debütált (a veszprémi napilapnál), s ma ismét hírlapíró (a Magyar Nemzet munkatársa), pályájának e két stáció közé eső, eleddig leghosszabb szakaszát hírügynökségi tudósítóként tette meg.
Huszonöt éve! Ennyi időn át volt a Magyar Távirati Iroda munkatársa (főmunkatársa) 1979-től a 2004-es „csoportos létszámleépítés"-ig, melynek következményeként megszűnt a balatoni régió röpke időben — szűk három esztendeig — létező tudósítói posztja.
Sarusi a pannóniai országrész életébe való minapi visszailleszkedését megelőzőleg szülőföldjéről, a Viharsarokból küldte napi rendszerességgel az országos és helyi híreket.
Huszonöt év alatt hozzávetőleg tizenötezer — tizenötezer! — hírben, tudósításban, információban számolt be lényegre törő, szikár hírügynökségi stílusban politikáról, gazdaságról, egészségügyről, oktatásról, a kulturális és vallási élet eseményeiről, eredményekről és kudarcokról, közúti blokádról, agrártüntetésről, balesetről, gázkitörésről és nem kevésbé katasztrofális üzembezárásokról.
Mindezt névtelenül, de korántsem az ismeretlenség varázskalapjának köszönhető láthatatlanság rejtekéből.
Békésben egy alakban föltűnő két Sarusi Mihályt is ismernek.
Kit jobban?
Az írót, akit A csabai Szajnán című bemutatkozó beszélyfüzére 1981-es megjelenésekor Körös-parti Krúdyként ajánlott az olvasó figyelmébe az irodalmi hetilap néhai kritikusa? Az időközben Greve- és József Attila-díjjal kitüntetett regényírót és poétát, akinek huszonhat kötete jelent meg eddig, az írót, akinek mágiája a vidék régen volt s mai történéseit, embereit idézi meg a szerencsés könyvolvasónak.
Minderről bővebben az Irodalmi lexikonból!
A másik Sarusi, aki huszonöt éven át naponta huszonnégy órás készenlétben van, aki a napi történelem eseményeit jegyzeteli, aki a lapok, rádiók, televíziós híradások névtelen krónikása, de akit számon tartanak (miként hírügynökségi kollégáit is) kormányzati és pártvezetők: alig van fórum, sajtótájékoztató, hogy ne „ellenőriznék", ott szorongatja-e diktafonját, tollát, jegyzetfüzetét, mostanság laptopját az első sorban.
Ez az a Sarusi, aki a „népből jöttek" értékrendje szerint ítél, aki átlát a ravaszkodásokon, különbséget tud tenni igaz és hamis szándékok-állítások között, de erről tudósításaiban mit sem érzékeltet. Ennek a Sarusinak tudniillik nem ez a hivatása.
1846-ban kiadott Népkönyvében írja Táncsics Mihály: „Értelmes nevelést és tanítást szabad sajtó nélkül nem lehet elképzelni; a nevelés ugyanis abból áll, hogy ha valaki hibásat mond, a másik megcáfolja, és az igazság a két ellentétes állításból bontakozik ki."
Innen-onnan másfélszáz év után tudósításainak megfogalmazásakor ezt tartotta szem előtt a beszámolóiban mérnöki pontossággal fogalmazó újságíró Sarusi Mihály. Bizonyára tudva, hogy amiről ír, érdekli polgártársait, s tisztában lévén azzal is: ha csúsztat, ha nem is olvasók milliói, de a történtek tanúinak százai rajtakapják, számon kérik rajta az igazságot. De valószínűbb, hogy ilyesmi meg sem fordult a fejében.
Ez a Sarusi ugyanis az a Sarusi, akit íróként is számon tartanak, egy lélek kettős szereposztásban, higgadt precizitás és lázongó indulat, s mindkét lényében töretlen gerinc.
Én a távirati iroda szerkesztőjeként, a vidéki tudósítói hálózat vezetőjeként híreit, jelentéseit napról-napra gyakorta elsőként olvastam, szépirodalmi munkásságának olvasója lehettem, őt magát — gondolom — valamelyest ismerem, annyira legalábbis, hogy bátran ajánljam a Táncsics Mihály-díjra, irodalmi elismerések után a sajtó rangos kitüntetésére.
Magántermészetű megjegyzés: negyedszázadnyi közös munka után is rejtély számomra, hogyan képes — és mikor?! — a hírgyártás reggeltől estig dolgozó napi robotosa átlépni a teremtés dimenziójába, persze a kiválasztottaknak ez sikerülhet, ha maguk is akarják.
Heti Kelet, 2005/7. 7.
Somi Éva
Sarusi Mihály és az Eszterberke
(…) Sarusi Mihálynak két csabai korszaka van: az első születésétől 1971-ig, Veszprémbe költözéséig, a második pedig 1979-ben történt visszaköltözésétől 2001-ben bekövetkezett újbóli távozásáig tartott. Eddigi életének kétharmada.
Hogy ki mindenkit érez szellemi rokonának, arról legbeszédesebben Világfám című képverse tanúskodik (l. Szökőélet, 159. o.) Ez a lista később kiegészül azzal a hét alföldi elbeszélővel, akiket legjobban szeret: a bácskai Gion Nándorral, az újvidéki Végel Lászlóval, a szegedi Temesi Ferenccel, a gyulai Krasznahorkai Lászlóval, a karcagi Körmendi Lajossal, a debreceni Tar Sándorral, a vitkai (miután szülőfaluját beolvasztották: vásárosnaményi) Balázs Józseffel. Majd az erdélyi Bodor Ádámmal és a kárpátaljai Nagy Zoltán Mihállyal. A Világfám az író világszemléletének tágasságát mutatja, az utolsó sorokban elhelyezett kérdőjelek azonban kételyeit is jelzik.
Sarusi prózájának, elbeszélő technikájának vállalt és bevallott módszere a kollázs. Mestereinek vallja többek között Dos Passost és Kassák Lajost, kiemeli néhány filmrendező (pl. Jancsó Miklós, Fellini) hatását is. Mindezt a hatvanas években, amikor Magyarországon még a "szocialista" realizmus dívott, és az avantgárd különféle irányzatai és módszerei nemkívánatosnak kiáltattak ki. Ha származását tekintve nem is (apja is fodrász volt), habitusát tekintve Sarusi tökéletesen beleillett a népi írók táborába: "Sinka városba szakadt unokája vagyok" vallotta pályájának indulásakor, így meglehetősen zavart okozott műveinek recepciójában.
Az áttörést A kutyakántor c. művével sikerült elérnie, amikor is a Mozgó Világ akkori főszerkesztője, Alexa Károly felismerte tehetségét.(Felfedezettjét később is figyelemmel kísérte néhány tanulmány erre a bizonyíték.) Sarusi így vall a sikerről: "A szerémi magyar husziták szabadságharcát megragadni igyekvő hosszú beszély után kezdtek szóba állni velem a szerkesztők, addig tehetségtelen fűzfapoétának, mitugrász vidéki firkásznak tekintettek," (Szökőélet, 86.)
A Huszita Biblia két fordítójának, Tamás és Bálint papnak a kálváriáját meséli el, életüknek azt az epizódját, amikor is a tanulmányaik színhelyéről, a prágai egyetemről 1439 nyarán az eretneküldözések elől híveikkel együtt kénytelenek Moldvába menekülni, hogy folytathassák vagy befejezhessék a nagy művet. (Töredékben fennmaradt munkájukat számos helyen méltatták - itt álljon most csak annyi, hogy a Huszita Biblia kiindulópontja lett az összes későbbi bibliafordításnak Magyarországon.)
Sarusinak ebben a művében mutatkozik meg legelőször teljes pompájában az a sajátos, összetéveszthetetlen, rendkívül szuggesztív és expresszív írói nyelve, mely a későbbiekben is jellemzője marad prózájának. A kritika a „népi avantgárd” címkét ragasztotta rá, nem teljesen alaptalanul. Anyanyelvével való bensőséges kapcsolatáról így vall: „Csak belebódultam, s fölmerülni belőle, kiúszni, kigyalogolni, kipattanni belőle lehetetlen lett. Sőt! De még mennyire: hagytam magam örökre elmerülni anyanyelvem mélyibe.[...]
Ha édöst, lelköm-galambomat s egyéb szögedi dógot hallok, megváltozom: rosszkedvem jóra hangolódik, félálomból táncra perdülnék, s már vele szólok - azzal a néppel, melyé lettem.
Nem azonnal, lépésről lépésre; könyvről könyvre; dalról dalra; meséről mesére; testvérről testvérre, mert tótcsabai mezővárosvégen városiasodó család fiaként sok szép nyelvi igét nem kaptam. Ami jutott: szlovák szavakkal ékesített magyari köznyelv. Az, amiből beszélyfüzérre s kisregényre futotta. [...]
Mivel a népem újkígyósi, kisiratosi, békési-csanádi-aradi, még tovább menve, a szögedi nemzet. S hogí rátaláltam, kedvemre belémerülhettem." (Szökőélet, 278.oldal).
Az első csabai vonatkozású műve az 1981-ben megjelent elbeszélésfüzére, A csabai Szajnán, melyben szülővárosának vegyes etnikumú világát, jellegzetes figuráit ábrázolva megalapozta írói hírnevét. Ezt követte az Áchim Andrásról szóló kisregény, A kaporszakállú nádvágó (1985), a Hanyattúszás(1990), az Eszterberke (1993), a Csuba Ferke (1997), és a legutóbbi kötete, az Alföldi képek (2005).
De a legteljesebb csabai műve A csabai Szajnán (Magvető, 1981), melyet Alexa Károly így méltatott a Kritikában: "A legszembetűnőbb újdonság A csabai Szajnán című könyvben a kisregényekhez képest: az auktoriális jelenlét.[...] Ez az arcnélküli, szociológiailag meghatározatlan elbeszélő csupán kedélyállapotával teremt a részletek között regényre emlékeztető koherenciát. Sarusi kicsit léhán és mégis elmésen "beszélyfüzér"-ként határozza meg könyvét. Az ódon beszély itt nem terminus technicus, inkább az írói attitűdre utaló szóválasztás - a füzérrel együtt viszont műfaji telitalálat. A regény műfaj sajátosan egyéni és egyszeri változatát, mutációját jelöli. "Pszeudo-regény", "előregény", sőt "metaregény" - ilyesféle esetlen kategóriakreatúrákkal írhatnánk körül."
A műfaji érdekességen-újdonságon kívül még két szempontra hívja fel Alexa az olvasó figyelmét. "Az elsőhöz – írja - akkor jutunk el, ha a könyvet mint tudósítást szemléljük. Egy regionális világból hoz híreket Sarusi Mihály, a békéscsabai tótokról és magyarokról, egy többszázados etnikai és szociológiai zárványról, s ennek fölbomlásáról a történelmi időkben.[...] "A könyv újdonsága az, hogy nagyon erős nyomatékot tesz az etnikai összetevőkre, egy magyarországi nem magyar etnikum érdekeire és értékeire." A másik meghatározó elem Alexa szerint az a szerzői alak, "aki nem vall, nem emlékezik negédesen gyermekkorára, s nem terheli bölcselkedéssel az olvasót. Szemléletét és etikáját kényszeríti művének valóságára." ( Kritika, 1982.5.)
Jelentős a Magyar Krisztus című családregénye is, mely a vegyes etnikumú Nagyfaluban. A keresztre feszített Megváltó itt maga a történelem viharától sújtott, sokat szenvedő nép. Sarusi történelmi érdeklődése mindig az elesettek iránti elhivatottságának kifejezésével esik egybe. Így van ez az Eszterberke című történelmi regényében is. Ez a török időkben játszódik, a Körösök vidékén, elsősorban Gyulán és környékén. „ A főhős szerelmi története és tragédiája a magyarság életakaratát példázza: a regény a megmaradás, a helytállás, a nemes gyász példázatává válik, noha a leírás Várad elestével, 1660-ban zárul” (idézet a fülszövegből).
Ha van valaki, aki számon tartja, hogy valaha, a Trianon előtti Magyarországon, létezett egy Csanád, Bihar és Arad megye is, az Sarusi. Ha van valaki, aki nyelvi hazaárulásnak nevezi, ha valaki Oradeát mond Nagyvárad helyett, Bratislavát Pozsony helyett, az Sarusi. Ha van valaki, aki a harmincas évekbeli falukutatók buzgalmával fordul vissza ősei szülőföldjéhez, Kisiratoshoz és Újkígyóshoz, az Sarusi. Érdeklik a helynevek, a ragadványnevek, megmenti számunkra az opletány nevű kártyajátékot, azzal, hogy leírja.
A népi írósággal úgy van, hogy tudja: „Az a parasztság, melynek fölemelésére és írói képviseletére a „népiek” vállalkoztak, valóban eléggé szétveretett…” Vagyis tisztában van azzal, hogy az egykori paraszti életformának alig van nyoma, megváltozott a falvak és a tanyák szerkezete, már ami megmaradt belőlük, megváltozott maga az élet. Így aztán meglehetősen problematikussá vált a „népi író” fogalma, feladata is. Hogy a költő vátesznek hirdesse magát, akinek ráadásul küldetése, világmegváltó terve is van – hát ez tényleg a múlté. De ha ma azt jelenti a népiség, hogy az elesett emberek millióit valakinek képviselnie, támogatnia kell, helyettük kell kimondani, ami nagyon fáj, akkor viszont ez a népiség, a realista szemlélet, a valósághűség, soha nem megy ki a divatból. Mert nem divatfüggő. Inkább: valóságfüggő.
Sarusi Mihálynak így tehát be kellett látnia, hogy a XXI. században ő már, ezzel a konok következetességgel, nem tartozik az élvonalba, s talán a divatos kánonba sem. Ez bizonyára érzékenyen érinti, mert gyakran tesz pejoratív kijelentéseket a posztmodernekre és a globalizátorokra. Pedig megvan a helye, mert beletartozik a mindenkori kánonnál sokkal tágabb fogalomba, a magyar irodalom egészébe. Az olvasók széles rétege kedveli, különös tekintettel a Békés megyeiekre, ez azért nem kis dolog.
Egyébként Sarusi nem csupán népi író. Igazi modern vagabund, legalábbis így határozza meg önmagát utazásait, csavargásait bemutató, egyre bővülő (ma már hat kötetre rúgó) Vagabundkorzójában. A Szökőélet 131. oldalán Külhoni tanulmányúton c. fejezetében felsorolja, hol-merre járt. A felsorolás a 29. sorszámmal, az évszámok pedig 1997-tel érnek véget. Azóta csak gyarapodhattak. (…)
Aranypor. A Békés megyei irodalom kézikönyve. Bcsaba, 2007. 222-227.
Vágner Szabó János
Sarusi és a Teljes-Magyarhon
Egy magyar író hűsége - Dél-bihari találkozások
Műveinek csupán felületes ismerete alapján Sarusi Mihályról nehéz volna eldönteni, hogy erdélyi, Részek-béli, netán a Maradék-Magyarországra való író. (A kisiratosi Kurtuczok Békéscsabán született Sarusija.) Ha ugyan érettségi tétel volna (lehetne), páratlanul izgalmas utat járhatna be az a kíváncsi diák, aki a Sarusi-munkákat térképpel a kezében követné, s eljutna a Kárpát-medencében mindenhová, ahol a vajúdó asszonyok magyarul jajonganak és magyar hangsúllyal ejtik a temetés végén az áment..., magyarul imádkoznak és magyarul káromkodnak. Sarusi Mihály indulásától kezdve hűséges és kitérők nélküli magyar író, ifjúkori csabai „beszélyeiben” éppúgy, mint Arad-Csanád vidékén játszódó, Magyar Krisztus című nagyívű regényében, Szalbek-Iratosról fogant munkáiban, vagy épp vidám, játékos kedvéről is tanúskodó Csubájában (csökmei sárkányhúzás) és Pinceszer című igényes, szőlős-boros kalauzában. Ugyanúgy érvényes ez kisesszéire, tanulmányaira, zsoltáros indulatú, imádságos költeményeire.
Ennek a kisdolgozatnak nem lehet feladata egy több mint negyvenesztendős írói pálya mégcsak vázlatos áttekintése sem, elégedjünk meg egy ars poetica érvényű részlet felvillantásával Félpogány fohász című, még a nyolcvanas években írott verséből: „...inkább a Hit, mint a hazaárulás, inkább a Szeretet, mint a tenger mocsok, inkább a Remény, mint az önkéntes perzekútorság (...) inkább Krisztus, Krisztus, aradi magyar Krisztus, mint a Csonka-Magyar Meddő...” Nem holmi néppel való, széplelkű esztétikai azonosulásról van szó az ő esetében, hanem a teljes erkölcsi azonosulásról. Vállalva annak minden hátrányát: a kiadók, szerkesztők fintorgását, sumákolását és egyszer-egyszer talán az olvasók értetlenkedését is.
Példátlan a belépője a magyar irodalomban! Első kötetének (A csabai Szajnán. Magvető, 1981) első mondata így hangzik: „Tóthékat a tótok Csallóközből telepítették ki.” Pár sorral lejjebb már a régi vármegyék következnek, s Trianon szörnyű nevét olvashatjuk. Visszatérő szereplői a megveretettek, a kisemmizettek, az ilyen-olyan kisebbségi sorba taszítottak, a legkisebbek, az örökös hátratételt szenvedők. Általuk és értük szól, akik itt élnek e határokkal, sorompókkal, mindenféle tilalomfákkal eltorzított hazában. Azokért, akik a végeken és alul vannak. És ők nagyon sokan vannak. És - ha tetszik, ha nem - ők a nemzet és ők a nép, a magyar lét folyamatosságának letéteményesei. Ebben Sarusi - tudatosan, vagy akaratlanul? - a magyar irodalom legnemesebb XX. századi hagyományait folytatja, olyan nevekkel az elődök között, mint Móricz Zsigmond, Németh László, Szabó Pál, Kodolányi János, Veres Péter, Illyés Gyula... Írásművészetének - stílusának - szép rejtélye, hogy az emberi, társadalmi, politikai, történelmi szörnyűségek, gyalázatos bonyodalmak közepette is megjelenik a szépség, s érzi az olvasó a mindent elfedezni képes szeretet melegét. Írja mindezt (bár általa alkotott nyelven) az élő szó lüktetésével, gyönyörűen, ha kell, vastagon, gorombán, ha kell. De: mindig tisztán és magyarul...
x
Tenkén, ezen az erősen elszórványosodott dél-bihari településen 2009 február végén látták először vendégül Sarusit. A tenkei magyarok kulturális életét szervező református gyülekezet művelődési és honismereti köre a helyi lapok s meghívók útján értesítette az érdeklődőket a Fekete-Zaránd (Százegy igaz történet a Köves-Körözs mentéről) című kötet bemutatójáról. A zimankós télvégi estén zsúfolásig megtelt az egyház gyülekezeti terme, húszegynéhány településről több mint százan futottak össze - elsősorban helybeliek és a kötetben kitalált néven szereplő Körös-völgyi települések lakói. A közönség soraiban a káini tetteket elszenvedők utódai, leszármazottai, rokonsága, szomszédsága. A könyvből - amúgy rögtönzésképpen - jól felkészült helybeliek olvastak fel részleteket döbbenetes hatással. A történelem egyszeriben megelevenedett, s a jelenlévőkre rázuhant a túlélők felelőssége. Éjszakába nyúló beszélgetés követte a találkozót, s pár nappal később az eseményről tudósító újságcikkek alapján érkezett egy hozzászólás, miszerint ki kell ezeket mondani, hogy tudni lehessen, kinek kell megbocsájtani, s netán imádkozni is érte...
Tavaly Sarusi két frissiben megjelent könyvét, a Hiábahaza és a Pinceszer címűeket ismerhették meg a körösvölgyiek - ekkor a szilágysomlyói ifjúsági citerazenekar játszott a felolvasások között. Idén március 3-án szintén megtelt a gyülekezeti terem: Meleg Vilmos, nagyváradi színművész tallózott a gazdag életműben, A csabai Szajnától a Köves-Körözsig címmel Sarusi kilenc könyvéből hangzottak el részletek, citerán és tekerőlanton Balla Tibor, kunszentmártoni népművész működött közre.
Igazi író-olvasó találkozó volt ez a három tenkei este az íróval és műveivel a középpontban. Az estek alapján bízvást kijelenthető, hogy ez a régi, az olvasókörök világát is felidéző, közösségi művelődési forma ma is életképes. (És távolról sem anyagi kérdés, amint azt az elpuhult hivatalosságok állítják.)
Minden alkalommal volt könny és kacaj is, és végezetül - nehogy felekezeti bántódás essék - elénekeltük a kilencvenedik zsoltárt (Tebenned bíztunk eleitől fogva...) és a Boldogasszony anyánk-at (…Ne feledkezzél meg szegény magyarokról).
E sorok írója minden tenkei estén ott volt, s legutóbb boldogan véste emlékezetébe egy többgyerekes, fiatal tenkei apa szavait, aki úgy mondta, hogy ezek után biztosan tudja, hogy a gyerekeit magyar iskolába fogja járatni. Ha törik, ha szakad - mert még a kisebbségben is muszáj magyarnak lenni...
Búvópatak, 2011/5. 16-17. http://www.buvopatak.hu/index.php?option=com_wrapper&view=wrapper&Itemid=202
Szövétnek, 2011/2. 7-8.
Bertha Zoltán
Az MMA Illyés Gyula-díjával kitüntetett Sarusi Mihály köszöntése
Ha van valaki, aki igazán és a legelsők között méltó arra, hogy Illyés Gyuláról elnevezett díjával a Magyar Művészeti Akadémia Irodalmi Tagozata kitüntesse őt, az feltétlenül (a már József Attila-, Füst Milán-, Táncsics Mihály-, Petőfi Sándor Sajtószabadság-, Arany János-, a Magyar Érdemrend Lovagkeresztje és még több tucatnyi díjjal is elismert): Sarusi Mihály.
A nemzet lelkiismeretét a huszadik században oly csodálatos elkötelezettséggel és erkölcsi-szellemi tisztasággal megszólaltató népi írók örökérvényű hagyományát gazdagítja ő tovább, amikor munkásságának lankadatlan gyarapításával évtizedek óta tartja ébren a magyarság éltető öntudatát és önbecsülését. Szépprózai, lírikusi, esszéirodalmi, értekező, publicisztikai és megannyi más műfajban íródott, félszáznál is több kötetbe foglalt művei különlegesen sajátos nyelvi, stiláris, esztétikai, formateremtő erővel tárják föl e nép sok évszázados szenvedéseinek, küzdelmeinek, reménykedéseinek kataklizmatikus és katartikus mélységeit, a szociografikus, dokumentarista, krónikás elbeszélőművészet lenyűgöző igazságbeszédével megelevenített sorstörténelmét és sorsélményeit. A dél-, délkelet-alföldi falusi, paraszti közösségek mindennapi szokásvilágától az egész Kárpát-medencei magyarság napjainkig égető létkérdéseihez vezetnek azok a hallatlanul pontos, aprólékos, hiteles leírások és társadalomrajzoló tudósítások, amelyek a magával ragadó expresszív művészi (áldott emlékezetű Beke György szerint egyenesen: balladaköltői) kifejezésmód értéktelítő minőségeit mozgósítva döbbentenek rá egész emberi és nemzeti létezésünk veszélyeztetettségére. A tragédiák és a lehetőségtávlatok kisemberi drámáiban mindig a folytonos egzisztenciális gondtapasztalatok egyetemességére világítva rá – mint ahogyan a karcolatok, novellák, útinaplók, vallomások, tárcaszerű vagy hosszú elbeszélések, regények, sőt regényfolyamok enciklopédikus epikai sokaságából is kiemelkedő egyik főmű (a mozgalmasan, monumentálisan historikus és példázatos regényremek), a Magyar Krisztus is bizonyítja ezt, már címében is, s amint legutóbb a hamleti metafizikai dilemmát a magunk helyzetének ábrázolásával feldúsító, s azt ízes magyar tájnyelven újrafogalmazó összefoglaló alkotás szintúgy: a Lönni vagy nem lönni. Amely az olyannyira szeretett, s a mikro-realista és makro-vizionárius jelenetek, történetek, portrék, tablók rengetegével annyiféle változatban és szempontból feltérképezett szülőföld, a békési, a Körösök-menti, az Arad környéki, a régi Zaránd vármegyei, a Trianonban szétszakított Csanád megyei vidékhez, tájhazához kapcsolódó átfogó falurajz – a Szabó Zoltán-i „szerelmes földrajz” nagyszerű mai variációja. A falukutatói szenvedélyt a látomásos nemzetismeret perspektíváival feldúsító látlelet, amelyben a magyar megmaradás legfájdalmasabb problematikája élesedik ki – a folytonos hódoltságokba, pusztító háborúkba, kisebbségi sorba, szórványba, sötét diktatúrákba taszítottság gyötrelmétől az identitásmegőrzés erőfeszítésein át a kulturális nemzetegység sziszüphoszi, Kőmíves Kelemen-i építéséig. Csonkító kényszerhatárokon innen és túl, szüntelen felmorzsolódások és darabokra szaggattatások közepette.
Az életmű (az autentikus sorsirodalommá tágított-varázsolt tény- és valóságirodalom), a Sarusi Mihály állította jelképes templomtorony azonban áll, ahonnan kilátás nyílik a teljes Kárpát-karéj magyar horizontjára, az Alföldtől Erdélyig, a Délvidéktől a Balatonig, a Partiumtól a pannon szőlős dombokig. S ahonnan magyar sóhajok és ősi „hun fohászok” szállanak az égig: „Segítsd meg, ó Uram, e kicsi, hatalmas, gyönge, erős, / letiportan is fejét emelgető, megtaposva is előbb-utóbb bátorságra kapó, / magát sárba verten sem megadó, megalázottságában elkövetett átkozódásából / kitisztulva újra hittel hívő szegény, gazdag, édes-keserű, / bitang drága Tizenötmilliónk! / Isten, Istenünk, Mi Urunk! / Hittel Hozzád fordulunk.”
Kedves Miska! Szívből gratulálunk, s kívánjuk Neked és magunknak is, hogy felrázó imádságaid javunkra válva meghallgattassanak!
Elhangzott 2015. november 5-én a pesti Vigadóban.
Szabó István
Sarusi Mihály születésnapjára
Annyit gondolkodik, ír, gondolkodtat, mint három huszonöt éves csanádi-zarándi-aradi együttvéve - se. Nem könnyű író. De nem is nehéz. Erős! Mint Kurtucz nagyapja az Isonzónál, vagy Sarusi Borbála, mikor gyermekeit szülte és nevelte. Stílusa balladás. Szaggatott. Tört. Mint a magyarok históriája - és ahhoz hasonlóan, azzal azonosulva, mindig megtalálja a Föltámadást. Nincs elvesztett háború, csak vesztett csaták. Az önmagunkkal vívott csaták a legkegyetlenebbek. Sarusi - legyen példa! - önmagával szemben még sohasem veszített. Tiszta. Rákosi, ’56 és 1989 után is. A veszésben, vesztésben, veszélyben, sorsokban mégis osztozik - népe sorsát vállalva. Mert ez a magyar virtus, pláne a kisiratosi. Nem tanácsokat osztogat, hanem vödröt, ha másnak ég a háza. Istent nem keresi, hanem megtalálja. Nem adakozik, hanem ad. A fajtájáért érzett gondjairól, álmairól vagy anti-álmairól ír, de alig beszél. Nem szokás egy lakodalomban még nagyon sok, boldog házasságot kívánni. Világlátott és világérző. Elmegy Csöbörcsökre, a legkeletibb magyar emlékhelyre, a Dnyeszter mellé. Volt Amerikában is. Tudja, hogy ösztönei, tudása, képességei az ősök és Isten adománya, ezzel el kell számolni. Engedd meg, Urambátyám, hogy (Petőfivel) így köszöntselek:
Magyar vagyok. Természetem komoly,
Mint hegedűink első hangjai;
Ajkamra fel-felröppen a mosoly,
De nevetésem ritkán hallani.
Ha az öröm legjobban festi képem:
Magas kedvemben sírva fakadok;
De arcom víg a bánat idejében,
Mert nem akarom, hogy sajnáljatok.
Szövétnek, 2019/2. 2.
Domonkos László
Gúzsban tánc*
76
Egy terminus, amely alapjaiban határoz meg egy egész korszakot egy nemzeti irodalom történetében: Cs. Szabó László hódoltsági irodalomnak nevezte az 1945 utáni magyar irodalmat, „az irodalom államosításától a forradalomig.” Tegyük hozzá rögvest, hogy bár a magyar irodalom a forradalom leverése után is - természetszerűleg hódoltsági irodalom maradt, mégis - immáron tartósan, nemcsak az előző alig tucatnyi esztendő nyúlfarknyi ideje alatt - alapjaiban kettéosztódott: hódoltsági mivoltában egy szabadságharcos és egy - Sarusi Mihály nagyszerű szóalkotását kölcsön véve - janicsárirodalomra.
87
Szörényi László még a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján alkotta meg a Sarusi-féle „janicsár irodalom” terminus eredetiségéhez méltó, speciálisan magyar kifejezést erre a különleges cenzurális eljárásra: delfinológia. (A művek megcsonkítása ideológiai okokból.)
105-106
Ördögh Szilveszter… Későbbi írásaiban feltűnő a biblikus tematika túltengése - aligha tévedünk, ha az őserejű szegedi katolicizmus vérségi hagyományai körül (is) keressük az okokat. Ám ugyanilyen feltűnő a gyötrődő meghasonlottság nem egy árulkodó megnyilvánulása is, olykor egészen fura megjelenési formákban. Sarusi Mihály (1944-) 2017-ben közreadja levelezésük egy részét. Simonyi Imre költő (1920-1994) megítélése kapcsán Ördögh ezt írja neki: „a szuverenitással együtt jár a szeszély is.” (?) „Én nem ebből a fajtából való vagyok.” Szenvedélyesen kutatja, mennyire szükséges még, hogy az író-költő politizáljon, aktív közéleti ember is legyen: „mikor jöhet el az az idő, amikor az író-költőnek már nem kell értenie (?) a vízügyhöz s egyéb politikákhoz, mert van-lesz, aki ért hozzá? (...) miért törvényszerű hagyomány mifelénk, hogy az írástudó (...) beleártódik a politikába?”158 Sarusi M. (2017) Azon túl, hogy nyilvánvaló a kissé sanda célzás Illyés elhíresült mondására, miszerint Magyarországon az írónak akár még a vízügyi hivatal feladatait is magára kell vállalnia, megállapítható: elég ábrándos gyerek volt már érett férfi korában is ez a Szilveszter (főleg, ha fentieket Horn Gyula melletti, nyilván áldásos ténykedésének ismeretében olvassuk), hogy ezt szükségesnek érezte Sarusi tudomására hozni azzal a Zilahy Lajostól származó, nyilván nagyon frappánsnak gondolt idézettel együtt, hogy „minden politikába mártott író annyit veszít a súlyából, amennyi az általa beszívott pártfegyelem súlya”159 Uo..160 (Remélhetőleg MSZMP KB-s aktivisták – később MSZP-s elvtársak – is ismerték a Valamit visz a víz írójának elmés bon mot-ját… - D. L.) Sarusi így összegzi kapcsolatukat: „nagyon nem tetszett neki, amikor egy írásomban (...) a szocializmust a nemzeti szocializmussal és a nemzetközi szocializmussal végleg és tökéletesen lejáratottnak tekintettem. (...) Mellbe vágta. Rövidesen megszakadt köztünk a kapcsolat.”161 Sarusi M. id. mű Azután hozzáteszi: „a keresztényszocializmusban tán megegyezhettünk volna. Az 1980-as évek elején békéscsabai író-olvasó találkozóján - meglepetésemre és megdöbbenésemre, hogy ő ilyet ki mer mondani - katolikus gyökereiről beszélt.”162 Uo. Igen, máshol is így vallott magáról: „...valóban tősgyökeres szegedi, sőt alsóvárosi vagyok, közvetlen fölmenőim vezetékneve: Ördögh, Szögi, Dobó, Bullás, mely utóbbi Bálint Sándor szerint csak itt található meg, és a török időkig nyúlik vissza. ...Meghatá-rozó volt hát számomra az adott Alsóváros - templomával, melyben bő évtizeden át ministráltam, s ahol a nemrégtől néhai Dávid Lajos atya bőséggel befolyásolta gondolkodásomat…”163 Uo.
141
Szabó Zoltán (1912-1984) a Szerelmes földrajz bevezető fejezetében kimondja: „az ember minden öncsonkító és korszerű balítélet ellenére is nemcsak a fajta fia, hanem a táj szülöttje is, a klíma neveltje, egy sajátos és másutt a világon fel nem található fénytörés gyermeke is.”216 Szabó Z. (1988) Igen, tájak és alkotók különleges összefonódása irodalmunkban hagyományosan mindig is felfokozottan létezett: amennyire Berzsenyi Kemenesalja és Petőfi a Kiskunság, Mikszáth a Palócföld, Arany, Sinka a bihari puszta, Tömörkény Szeged, Juhász Gyula a Tisza, Kosztolányi a Bácska, és amennyire „klasszikusan” Kassa Márai, a Székelyföld Tamási, az Alföld (úgy szinte egészben) Veres Péter vagy Tolna Illyés Gyula, a hetvenes-nyolcvanas évekhez közeledvén kiderül, hogy ugyanígy és ugyanannyira Debrecen Mocsár Gábor, a Balaton-felvidék Bertha Bulcsú, a nyolcadik kerület Fejes Endre, Kőbánya a korai Moldova (később Szeged Temesi Ferenc, Iratos Sarusi Mihály, a Bánság Cs. Simon István, a Csikágó Békés Pál és így tovább). A tájak értéke és sajátos fénytörésben történt megjelenítése újra eleven tény, rendkívüli produktum lett…”
209
Mészöly Miklós… 136 (Röpke kis utóirat gyanánt: a kiváló kortárs prózaíró, Sarusi Mihály (1944-) e kötet írása során emlékeztetett Jókai Anna (1932-2017) halála évében megjelent, Átvilágítás című „életgyónására”, amelyben az 1990-ben Mészöllyel együtt az írószövetség alelnöki tisztét betöltő Jókai felidézi, hogy az év szeptemberében a Hitelben közölt és óriási port felvert - később még tárgyalandó - Csoóri-esszé, a Nappali hold megjelenését követő, professzionalista módon gerjesztett - később részletesen ismertetendő - óriási hisztéria és Csoóri-vadászat kellős közepén a falkával együtt Mészöly Miklós is rátámadt Csoórira, és mivel az írás miatt a költőt nem zárták ki a szervezetből, tisztségéről lemondott...” Csoóri az SZDSZ politikáját bírálva kifejtette, „soha még nem kapott ilyen dobogót a lába alá a hazai zsidóság”, foglalja össze könyvében tömören Jókai a „balhé” kiváltó okát - D. L.)
284
… Nádas már 1986-ban a 2010-2020-as évek gender- és pride-világáig látott előre... Le vagyunk nyűgözve.
Akár fellélegzés gyanánt: ez az év egy százszázalékban másféle írói jelentkezés ideje is. Amelynek lényege a jelenségben van. Nem abban, kinek milyen művéről van szó, hanem hogy olyan írók jelentkeznek, akiknek művei idővel megfelelő (magyar) szellemű-eszmeiségű és - később látjuk, idővel kiteljesedő - népi-nemzeti világképet és -tükrözést felölelni képes írói életműbe torkollhatnak. Ez a jelenség pedig feltétlen bizakodásra adhat okot a következő jó három évtizedet illetően (is). Az ekkor 42 eves Sarusi Mihály Magyar Krisztus című regényében részint hűen és tisztességesen folytatja a népiek legjobb, legszebb szabadságharcos hagyományait - témaválasztásban, szemléletben, világképben - részint megteremti az ezek után következetesen képviselt, igen eredeti és jellemző, „kopogós” prózastílusát, a rövid, dobpergésszerű tőmondathalmozással fölfokozott mondandó, az ily módon fölerősített drámaiság és a gyakran könyörtelen vakmerőséggel őszinte, „rusztikus” ábrázolásmód sajátos Sarusi-féle válfaját. Nála egy alföldi magyar falu hét nemzedékének családregénybe ojtott sorsváltozatai úgy állnak össze egységes egésszé, hogy a magyarság, népünk rettenetes és szinte permanens szenvedései, a magyar keresztre feszítettség megindító egyszerűséggel, olykor bámulatra méltó „eszköztelenséggel”, puritánul, mégis mindvégig érezhető könnyes azonosulással és együttérzéssel áll előttünk. Komoly és figyelemre méltó írói pályaalapozás ez: Sarusira a jövőben is figyelni kell - körülbelül ezt üzeni Nagyfalu parasztjainak magyar Krisztus-fátumával.
286
Simonyi Imre… Legjellemzőbb, a legtöbbet elmondó mégis az imént említett Sarusi Mihály jellemzése - méghozzá azzal, amilyen leveleit közreadta Innen a rácson - Levelesládámból című 2017-es kis kötetében. „l977. VII. 26. Miska! Mit szamárkodik? Hiszen az a pár évvel ezelőtti gorombáskodásom egyszerűen a betegségem számlájára írandó. (...) Túl nagy terheket viseltem, cipeltem ötvenhat éven át. Az ötvenhetedikben kiderült: nem emberre szabott teher volt az. (...) Isten áldja, kedves fiam: Imre bácsi. Utóhang és széljegyzet s néhány tárgyi-eszmei korrekció: (...) Cervantes és Gyurkó nincs egy súlycsoportban! Márai és Krúdy világa igenis valódi volt. Olyan: amilyen, de valódi. Minden világ »valódi« - legfeljebb nem igaz. (...) Márai több volt mint polgár, József A. több volt, mint proletár. Íme: a polgár »úri« Márai 1940-ben! Így ír a »proletár« J. A.-ról (aki ugyancsak Úr volt): »Versei hangjában van valamilyen gyöngéd és remegő dünnyögés, mintha egy őz dideregne és vinnyogna a holdfénytől hideg és veszélyes világban. Valami nemes és valami állati van e hangban, valami sértett és tetemre hívó! Végzetes hang ez! Csak a fiatal Hamsun hangja hasonlít hozza; abból az időből, mikor a Pánt írta és a Misztériumokat«. Hát ez bizony nem az úr hangja, a proletárhoz, hanem az egyik előkelő szellemé a másik előkelő szellemhez. (...) S hogy nekem van közöm a mához, a valósághoz? Több mint hinné! Ha jól olvas: az igazi »mát« s az igazi mai valóságot nem is olyan ördöngösség kiolvasnia belőlem! Várja be türelemmel, amíg vagy maga nő fel az igazsághoz, vagy az Igazság növi föl (látványosan!) a valóságot! A valóság nem érték, csupán tény. Az igazság: érték, amit a valóság dudvája koronként eltakar.482 Sarusi M. (2017)
344
Az 1956-os leveretést követően ugyan szinte mindenki el tudott menekülni a nyitott határokon át, de aki történetesen nem lépett idejekorán, később, nem túl sokára, már csak bujkálni tudott a mind veszedelmesebben és hatékonyabban fellépő pufajkások elől. A már szinte örök magyar vándormotívumot felhasználva megtörtént esetet dolgoz fel Kazal című, csak 1991-ben közzé tehető regényében Sarusi Mihály is: a főhős egy szénakazalban rejtőzködik egészen az 1963-as amnesztiáig. Kikerülve onnét - mi egyebet tehetne - megpróbál beilleszkedni. Ami a regényt igazán figyelemre méltóvá avatja: ilyen előzmények után ennek szinte teljes lehetetlenségét vagy legalábbis irtózatos nehézségeit mutatja fel sajátságos kollázstechnikával, a Sarusi által később nagy előszeretettel alkalmazott írói módszerek egyik legelső, látványos megjelenítésével. Bemutatja a magyar parasztság - nevezzük így - „kolhozélményét”, a téesz és a bolsevista egypárturalom embernyomorító, sivár hétköznapjait, a „polgárinak” nevezhető fejlődés lehetetlenségét, mindazokat a rémségeket, amelyek a kisparaszti életforma és a falusi élet tönkreverését jelentik - viszont érzékeltetve a tisztességes emberek lehetséges ellenállási formáit is... Sarusi e könyve idővel híressé lett, legalábbis néhány elismerő kritikusa szerint: Szabó Károly, a magyar vészkorszak elől elbújó és kitartó kisember emblematikus figurává nőtte ki magát. Nem eléggé, tehetjük hozzá rezignáltan.
345
…többen kiemelik a kisregény (Nagy Zoltán Mihály Sátán fattya) kiforrott prózai világát, feszességét, megkomponáltságát, továbbá - igencsak lényeges! - balladisztikus, ezáltal különösen vonzó, drámai atmoszféráját, mi több, Németh Lászlót és Móriczot (!) idéző lélektani realizmusát is. Bertha Zoltán - éles szemmel és igen találóan Sarusi Mihály írásművészetével némi párhuzamot vonva - egyféle megújított „népi expresszionista” vagy „szürrealista” kifejezésmód jelenlétét észrevételezi és üdvözli a műben.
420
Vékonyka kis könyv lát napvilágot 2003-ban a Püski Kiadó jóvoltából, jelentősége azonban méretének sokszorosa. Sarusi Mihály Balatoni fiúk című dokumentumriportja a Balaton-felvidéken játszódik, és a legvadabb Rákosi-rémuralom éveiben a szovjet gyarmati uralom és a sztálinista helytartó hatalom ellen szervezkedő 15-18 év közötti fiúk történetével a magyar história fehér foltjainak egyik legnagyobbikát fedezteti fel velünk. A magyar nemzeti ellenállás hogyanján keresztül a magyarság szívós ellenállóerejének, olykor hősies szívósságának, leleményességének és lélegzetelállító bátorságának - nem egyetlen, de váltig szívet tépően kevés számú - szimfóniáját. A könyv megjelenésekor éppen fél évszázada, hogy 1953-ban a hóhér végez a két ifjú vértanúval, a 19 éves Bata Ferenccel és a 21 éves Ungár Józseffel (majdnem húsz évvel a megjelenés után is: vajh ki ismeri őket, ki hallott róluk?) - ha Sarusi semmi mást sem írt volna (azért szerencsére írt!), csak ezt a szűkszavúságában is drámai fenségű, hallatlan fontosságú, missziót betöltő munkát, már akkor is a szabadságharcos irodalom legnagyobb kitüntetése járna neki.
429-430
A makacsul fel-feltámadó, a rendszerváltás körüli és azt követő időkben a nem éppen kedvező körülmények ellenére magát megadni nemigen akaró szociográfia életképességét bizonyítja Sarusi Mihály gigantikus, hosszú évek munkáját számos kötetben átfogó „Iratos Saga” is, amely az Alföld széli (Csanád, Arad és Zaránd határvidékén található), Romániához csatolt Kis- (és Nagy-) Iratost dolgozza fel számos változatban, a hely- és ragadványnevektől a tájszótáron át a tízkötetes falurajzig és a Kisiratos 200 évét izgalmas képekben bemutató albumig. Sarusi a valóságirodalom, a magyar dokumentumpróza egyik legkitartóbb, legkövetkezetesebb és legszívósabban meg nem alkuvó szabadságharcosa: különlegesen „kopogós”, roppant egyéni stílusával és kíméletlen szókimondásával, olykor sajátságosan asszociatív „bakugrásaival” nemcsak különleges színt és hangulatot jelent irodalmunkban, de az éppen soros, Aradon megjelent Iratos-darab (Szalbek-Iratos) mellett például a szintén 2005-ben kiadott Alföldi képek című esszékötetében a trianoni határ két oldalán található nyelvjárások vizsgálatával a tökéletes összetartozást éppúgy felmutatja, mint amikor a délvidéki Tótfalu katolikus szigetét tárja elénk. Sarusi viszont - ez talán legnagyobb „valóságirodalmi” erénye - egy kiváló vadászkutya szimatával és szívósságával és egy értelmes tekintetű, döbbenetesen mély érzésű házőrző ragaszkodó szeretetével úgy törekszik a teljességre, hogy mindig a lehető legteljesebb merítésre, a lehető legtotálisabb bemutatásra merészel vállalkozni. Úgynevezett „csavargókönyv-folyamának”, a hétkötetes Vagabundkorzónak darabjaival a magyar világ olyan fölfedezését végzi el, ami már-már Orbán Balázs-i és Beke György-i igényű - azzal a különbséggel, hogy a klasszikus szociográfia és az irodalmi riport elemei mellett a jellegzetes, már emlegetett Sarusi-féle, igen karakteres stíljegyek szépirodalmi vetületei is rendre ott sorjáznak az egyes kötetetekben, például ilyen részletekkel: „Fiume belvárosát is alaposan megette a kommunizmus nevű szú: a régi polgárházak felét vagy már eltüntették, hogy helyére műkő, műacél, műüveg, miegyébmű palotát húzzanak, a másik felét vagy most bontják, vagy úgy omlik, hogy nem nehéz kitalálni, miért hagyják ilyen állapotban. Még hogy az olasz, az osztrák-német, pláne ne a magyar múltat idézze. (...) A Korzón is vasbeton csodaház épül, azt hiszik, az a szebb, nem az eredeti olasz-magyar-német-horvát-zsidó... (Közép-Európánk). Főterükön az almádi sétatérről már ismert féljenki-félindián (éjszak-amerikai tollbokrétás dél-amerikai) indiánok gépzenével kísértetik pánsípjátékuk. Jesz, tisztára mint (odahaza sosem). Zenei hablaty újembermódra. Ellenben a fiumei indóház: épp olyan (valameddig még?), mint amikor vasutasné fiatalasszony öreganyád jó száz esztendeje leszállt az újkígyósi vicinálisról! (Fölült a keskenyvágányúra Kígyóson, mely bezötyögtette Csabára, honnan a Fiume-Várad közt több átszállással közlekedő rendes nyomtávú személyvonaton a tengerparti végállomásig röpülhetett. Annyi csuda dolgot hallott a Magyar Tengerről, hogy meg nem állta: egy alkalommal, hogy vasárnap este - vagy csak hétfő reggel - kocsifékező ura a következő hét végéig tartó szolgálatba ment, szedelőcködött, s már meg is vette az igen kedvezményes jegyet oda-vissza Fiuméig. Hogy éltében egyszer megmártsa kezét, áztassa egy picit a lábát a mi Nagy, Nagy Vizünkben.)” A Vagabundkorzó darabjai a négy nagy magyar történelmi tájegység - az Alföld, a Dunántúl, Erdély és a Felföld-Felvidék - mellett az adriai Tengermellékkel együtt még távolabbi vidékekre is elkalauzolnak olykor, így például a csángók földjére, az Etelközbe is (Hun a Szeret szompolyog - Csavargó úton a keleti magyaroknál, 2020), sőt még az Amerikában vagy éppen Afrikában élő magyarok közé is. Ám összességében a hetedik, a záró kötet címe a legjellemzőbb erre a monumentális freskó-kísérletre: Szentföldön. Sarusinak az Alföld, ezen belül Csanád, Arad a Szentföldje, de e szűkebb hazában nála cseppben a tenger módjára van benne az egész magyar univerzum - amelynek minden részlete, minden röge, minden darabkája Szentföld, sugallja. És ez így is van rendjén.
432
Horváth Júlia Borbála Dunai história – Az Aranyföveny című műve… Példázat, amely fel kell mutassa a követendő nyelvi-stiláris etalont. A szépírói igény magasrendű jelenlétét a jövendő magyar szociográfiáiban, ahogyan az Illyésnél vagy Féjánál vagy akár manapság mondjuk Sarusi Mihálynál, illetve az elszakított területeken Ferenczes Istvánnál látható…
441
2007-ben, 2008-ban, 2009-ben már annak is örülni lehetett, hogy - akkor már fél évtizede - egy délvidéki, Tisza menti magyar városkában, Magyarkanizsán a nemzeti szellemű írók mind rangosabb találkozójaként évről évre megrendezik az írótábort, ahol - komoly sereglésként - három-négy napra szinte hiánytalanul együtt van a kortárs irodalom színe-java, Buda Ferenctől és Döbrentei Kornéltól Ács Margitig és Sarusi Mihályig, Bertha Zoltántó1 Szakolczay Lajosig és Tari Istvánig, Benedikty Tamástól Hornyik Miklósig és Vicei Károlyig, kissé jelképesen is közel a távolban, alig tizenöt kilométerrel túl a trianoni határon, szorosan összesimulva és olyan kollektív produkciókat is alkotva, mint például az írótábor antológiakötetei - mintaként. Apró István már méltatott A Balkán tegnap című írása a Kanizsai Írótábor 2008-as antológiájában látott napvilágot. Fura módon már az új korszakban, 2012-ben verik aztán szét az írótábort: Fülig Jimmy - ez esetben a régről jó1 ismert, szívósan tovább élő délvidéki janicsár értelmiség élcsapata - közbelép; említettük már, hogy egy magát magyar tollforgatónak tartó egyén bejelenti, hogy a turulmadár, hál’ Istennek, elrepült Kanizsáról... consummatum est - bevégeztetett.