Sarusi Mihály sem mai fiatal író: 1944-ben született, harminchét évesen jelent meg első kötete, A csabai Szajnán, a Magvető (a sorozatcím már elmaradt a kötetekről is) néhai Új Termés fe-dőnevű szériájában. Zsengéit azokban a hatvanas években írhatta tehát, amikor még nemzedékünk a jövő magyar irodalom ígéretének bizonytalan csillagát hordozgatta kocsmákba beszédülő homlokán, amikor a némi siker is „gyanús összeköttetések” hármas lottótalálatának tűnt, amikor még mindenki a „munkásosztályból jött”, és „maga is megpróbált számtalan különféle mesterséget”. De érkeztek tehetségek a parasztság „felől" is: egykori kitelepítettek és valódi szegény- és középparasztok fiai békésen iddogálták fröccseiket az irodalmi periférián, nemegyszer annak az egyetemnek oldalában, ahová — hiába eltöröltetvén már a származási kategóriák — ezért vagy azért nem vették fel őket. (Általában túl hátrányos, avagy túl előnyös helyzetük miatt.) Néhány gyanús „nagyöreg" felkarolt volna bennünket, de mi dacos gőggel álltunk ellent, hiszen Sztálin- és Rákosi-ódákat írtak, ki tudja, mit akarnak tőlünk, didaktikus kategóriákba, sematikus bértollnokságba züllesztették a szocialista realizmusnak nevezett, bizonytalanságot, mintha a spanyolnáthától menekültünk volna — nehogy megfertőzzenek minket, mert majd mi...! Aztán meghaltanak, meghaltak, elmentek, elmegyegetünk már mi is. Sej, Hajnóczy, Huszárik, friss sebeink…

És a tülekedés a hetvenes években. A kiszámított, bölcsészkari epigonok hada, a szabadverset is késsel-villával evők, a köldöknézegetők, nemiszervet néven nevezők, sordarabolók. Tandori tandorijai, Salinger nyakatekerői, OTP hálójába szövődött vagdalkozó kiscserkészek, pelenkázó családapák, impotens hűségbe beleszédültek, nyelveket, kultúrákat már nem tanulók lettünk, lapért kiabálók, de közben szertehúzók, egység melegénél pecsenyéjüket sütögetők — és sohasem találkoztunk mindeközben Sarusi Mihállyal.

Nem is találkozhattunk, hiszen azt tette, amire olyan kevesen voltunk képesek: kihagyta első három kötetét, talán gátlásosabbnak, talán bölcsebbnek tudván-remélvén magát nálunk, egymás nyakára hágó korosztályos társainál, pedig elindult, elkeveredett egészen valamiféle budapesti szerkesztőségig, hogy aztán visszaszédüljön a Körös-partra, s végleg megtalálja azt az elbocsátó világot. „Jelenleg az MTI békéscsanádi tudósítója vagyok" — jelenti ki büszkén, s ezért — megvallom — csak kötete olvastán irigylem... Hány és hány „nagy folyóiratok" szerkesztőségébe keveredett-beküldött novella és kisregény rágja ezt a csontot: tudósítások a világ végéről; idekeveredtem, hát kiáltok innét! Van még szegénység, sőt nyomor! A nyolcvanas években Váci Mihály már tizenegy éve nem, de tenyerén hordott, kút nélküli nénikéje még él! Dokumentatív erejű, leleplező filmjeinket a Művelt Nyugat agyondíjazza, miközben el-elcsodálkozgat: miért bélműködését mutogatja ez a számukra másként izgalmas ország...? Es a remek filmekből csakugyan hiányzik valami — ez pedig a „csabai Szajna". Ha már Szajna, hát elmondom: az igazi, a párizsi Szajna partján jártam nemrég, ahol huszonéves pénzesek motoros uszályból átalakított kéglijei horgonyoztak békés egymás mellett élesben a St. Michel-híd kőíve alatt ócska matracokon alvó „csövesektől" ötven méterre, egymást nem háborgató, kerítés nélküli világok, ott óriás schnauzer őrzi a vagyont, emitt korcs vakarékok a nyugodt álmot, mit sem sejtve a csabai Szajna Szép Doktorának végzetéről, a Sánta cigányról, Liptákról avagy Józsi szerződéses kecskéiről, vagy a nagy Antiról, a szexuáltechnikai tanszéket feltaláló és bevezető tornatanárról nem is beszélve. Sarusi világa még ellenáll az üzletnek, itt még csillagokba néz a többre vágyó emberi szegénység, még őrzi szláv-szász-magyar-félig román összetett voltát, hogy feloldódhassék végre valamiféle történelem nem zavarta szelíden marakodó emberségben, ahol a túlontúl okos(kodó)t is kiröhögik csendben, meg a mihamarabb egekbe tör(tet)őket is.

Sarusi Mihálynak stílusa van, és nem is akármilyen: ellenszenves. Pöntyög. Nem adja magát. Tükröt tart, de összetört tükröt. Le kell hajolni érte (lehajoltat érte), kényszerít, hogy. olvasója illesztgesse össze a széttört tükör darabjait, mint valami divatos puzzle-játékot; igenám, de amíg ebből legfeljebb egy romos várkastély vagy néhány mesefigura képe rajzolódik elő. Sarusi egységgé rendeződő tükörcserepeiben a figyelmes olvasó egyszerre csak önmaga arcát látja meg... És hát igen, bizony mi vagyunk ez az összetört cserép-nemzet, ez a megkevert, mégis acsarkodni mindig kész nép, mi a csillagnéző, a tornatanár, a mindmegannyi elfojtott tudatalatti én. Kiteljesülünk Sarusi simogató humorral megrajzolt alakjaiban, ölnénk, szeretnénk, feltalálnánk, máról holnapra meggazdagodnánk, ha nem annak kellene örülnünk, hogy élünk, s hogy befizettük az adót, a részletet, a gyerektartást, a liftpénzt, a kulcs-pénzt, az iskolai kirándulás díját...

Sarusi keveset fog, és sokat markol. Emberi esendőségek almanachját írja, emberi nyomorúságok kiskátéját, megválthatatlan életeket ábrázol, a halál elkerülhetetlenségéből visszatekintve. Hogy mindezt emelkedett derűvel tudja tenni, annak bizonysága, hogy a pályája fontos állomásának megjelölt csabai hölgyfodrászatból első kötetével megérkezett az emberszabászat bölcs, derűs régióiba.

Élet és Irodalom, 1981. nov. 7. 11.

Alexa Károly

A mi tót folyónk

Az irodalom és a kritika élete, funkcionálása, létezésmódja (lehetetlen a pontos szót megtalálni) között olyan erőteljes ellentmondás feszül, amely hovatovább meghamisít(hat)ja az irodalom értékviszonyait, összekuszál(hat)ja a pályaképeket, és deformál(hat)ja a minősítést. Egyfelől: az irodalom élete mindinkább az áttekinthetetlen folyóiratrendszerbe tolódik — a könyvkiadás lassúsága, bizonytalansága, paternalizmusa folytán. Másfelől: a kritika számára továbbra is a kötet, a könyv az egyetlen elemezhető és elemzendő irodalmi tény. Tehát az elkészült és — jobb esetben — folyóiratban publikált mű, valamint a kötet közötti méltánytalan távolságot a kritika nem tudja — és nem is tudhatja — áthidalni. Ez a helyzet természete az ún. első kötetek szerzőinek a legkeservesebb. Az lehet A csabai Szajnán írójának, Sarusi Mihálynak is. Egyik író-méltatója például azért dicséri a harminchét éves írót (kortársát), mert ki tudta várni, hogy érett könyvvel léphessen elő, nem közölt afféle zsengéket, amilyeneket ők annak idején (a hatvanas években!) óvatlanul megjelentettek. Honnan ismerhetné a kritikus azokat a — jórészt — vidéki lapokat, folyóiratokat, antológiákat, amelyekben — tegyük föl — az író több mint egy évtizede publikál, honnan azokat az — esetleg megírt — köteteket, amelyeket — előfordult ilyen — kizárólag kiadói botfülűség óvott meg a nyomdagéptől? Nem kritikusi hibáról van szó, hanem egy kialakult helyzetről és az abból fakadó következ:ményekről. S az ügy nem is csak Sarusi ügye, hanem felsorolhatatlanul sokaké.

Ami az effajta nehézkes bevezetést, szóemelést Sarusi Mihály esetében különösen indokolttá teszi, az az, hogy félő: első kötetének modora, tárgyi világa alapján teljesen igaztalan besorolást nyerhet az irodalmi köztudatban. Hisz egyéb írásai azt mutatják, hogy alkotásmódjának egyik legizgalmasabb vonása és tehetségének egyik bizonyítéka éppen a modorbeli gazdagság, az egymástól különböző nyelvi rétegek ismerete és felhasználni tudása — a zsoltárosan stilizált tónustól a köznapian kedélyesig, a nemesen archaizálótól a szlengig. S ami minennek a forrása: a szemléleti változatosság, az érzelemvilágnak a gazdagsága - a látomásos tragikumtól a zsáneres-anekdotikus iróniáig.

Egyéb írásai közül hadd utaljak csupán kettőre, A kutyakántor és a Hadak Úttyik című kisregényekre. Több éve készült mindkettő, és Sarusit mesterfokon minősítik az archaizáló, illetve a balladás nyelvi teremtés régióiban. Tárgyi világuk és történeti idejük is meglehetősen távol áll A csabai Szajnán miliőjétől. Az egyik a délvidéki huszita bibliafordítók sorsát rekonstruálja mint a vállalásra intő magatartás képletét, a másik egy erdélyi betyárhistória igazságot és aránytévesztést, vért és szépséget, emelkedettséget és talmi borzalmakat ellenpontozó, mítoszba hajlított meséje. „Máglyák vigiliáznak”, „kövek énekelnek” — mennyire más ez a metaforikusság, mint „új” könyvének kedélyes tenorja. A legföltűnőbb elemei a kisregéknek a zuhatagos képsorok. A leírások szinte fölmorzsolódnak, a tér és időkeretek elfoszlanak a fohászokba váltó felkiáltásoktól, az egymásba ömlő belső monológoktól és az auktort tudatosan rejtő bozótosban: a függő beszédben. A mellérendelésre alapozott végtelen fölsorolásokkal azt az utat látszik járni, amit Esterházy vagy Kornis — csak egészen más nyelvi mezőn, erupciókban és eksztázisban. A legszembetűnőbb újdonság A csabai Szajnán című könyvben a kisregényekhez képest: az auktoriális jelenlét. Mi sem volna könnyebb, mint úgy tekinteni a kötetet: vallomás a szülőföldről, a poétikus gyermekkor megidézése, leszámolás a múlt örökségével, emlékmozaikok lírikus egybefoglalása. S ehhez válogatni idézeteket. A hangsúlyozott elbeszélői jelenlét a szövegben nem szabad, hogy erre a könnyebb — és hamis — csapásra vigyen. Itt ugyanis egy teremtett, fiktív személyiség végzi — alakoskodva — a szövegszerkesztő munkát, válogatja az epikussá rendezhető életmozzanatokat. Ez az arcnélküli, szociológiailag meghatározatlan elbeszélő csupán kedélyállapotával teremt a részletek között regényre emlékeztető koherenciát. Sarusi kicsit léhán és mégis elmésen „beszélyfüzér”-ként határozza meg könyvét. Az ódon beszély itt nem terminus technicus, inkább az írói attitűdre utaló szóválasztás — a füzérrel együtt viszont műfaji telitalálat. A regény műfaj sajátosan egyéni és egyszeri változatát, mutációját jelöli. „Pszeudo-regény”, „előregény”, sőt „metaregény” — ilyesféle esetlen kategóriakreatúrákkal írhatnánk körül.

Sarusi — rafináltan — azt az állapotot fogalmazza meg műfajként, amely a klasszikus realista regényíróknál a mű megírását közvetlenül megelőző állapot lehetett. Amikor még csak az életanyag volt az író birtokában, és önnön célzatával lehetett tisztában, de a történet, a mese még nem alakult ki, ami mindezeket rendbeállítaná. Tehát: egy világ, egy kisvilág mozaikokban — s az író keresi a fikciót, a szövegrendező műfogást. A műfaji naivitás álságára nemcsak Sarusi egyéb műveinek kompozíciós magabiztossága figyelmeztet, hanem például az olyan durván külsődleges gesztus is, hogy minden részlet, „beszély” alcíme egy „ad notam” jelzés. „Ti szi Jano Lolo Zsibritával”, „Lásztovicská! Gyerekek, fecske”, „Kapus bol dobri, ale csatári pali gólképtelen”, „Igyeme Petőfiho látuvaty”, „Kapkodovalyu aj vakpali”, „Magyararok a Piávénál: a Kergyik, a Birgyák és a Maklik”... nótájára hangozzék a szöveg. Ezek a képtelen félig magyar, félig tót (és nem félig szlovák!) dalkezdetek természetesen nem teremtenek szövegszerű koherenciát az egyes részletek között. Egy auktoriális szerepet jellemeznek csupán: a „naiv elbeszélő” pózát, aki keresi a műfajt, s a legkézenfekvőbb eszközhöz nyúl, hogy az ősi mesélő hallgató viszonyt érzékeltesse. Ez Sarusi műfaji leleménye itt. Úgy hozza összefüggésbe az egyes részleteket, hogy föléjük rendel egy mesélőt, aki igazodni próbál hallgatóihoz, aki sejti, hogy azok ugyanúgy ismerik ezeket a történeteket, mint ő, csak nem tudja ilyen takarosan szóba önteni.

Idevág még az is, hogy ezek a beszélyek — kevés kivételtől eltekintve — kerekded történetek, nem egységes grammatikai szemléletben tartott mesék. Vázlatok inkább, hol a helyzetre, hol egy alakra összpontosítanak. Hol vallomásos a modor, hol anekdotikus, hol népmesei a stílus, hol meditatív. Nem novellaciklust ír Sarusi, nem erőszakosan visszatérő alakokkal próbál körképet és korrajzot létrehozni. A kötet végére jutva azonban valahogy mégis kikerekedik a kép, megidéződi a kor. S itt kell feltennünk a kérdést, hogy rögtön meg is válaszolhassunk rá: mitől válik megnyugtatóan eredményessé az írónak ez a kompozíciós kísérlete, hogyan éri el, hogy az álságosan ősi mesélő-mese-hallgató egységben a kívülálló, a nem csabai, nem „csabjanszki” is érdekeltté váljék?

Az olvasót megnyerő tényezők közül — most mellőzve az olvasmányosság, a nyelvi változatosság, az esetenkénti izgalom és egyéb nem lebecsülhető összetevőket — a két meghatározó fontosságút emelném ki. Az elsőhöz akkor jutunk, ha a könyvet mint tudósítást szemléljük. Egy regionális világból hoz híreket Sarusi Mihály, a békéscsabai tótokról és magyarokról, egy többszázados etnikai és szociológiai zárványról, s ennek fölbomlásáról a történelmi időkben. A tragikus korok és békés szakaszok megosztó és egybeolvasztó, kizáró és egymásrautaló szerepéről egyetlen szűkebb tájegységben, amely az itt lakók számára összegezi a pátria minden fontos elemét. 1918 után kényszerűen elszoktunk ettől a fajta regionalizmustól, jóllehet a XIX. század utolsó évtizedeinek magyar irodalma szinte nem is más, mint tájegységek, gyakran etnikailag megosztott kisebb hazák szövődménye: a felvidékiek, a szegediek, a pannon-dunántúliak, a mezőségiek, a Bácska-Bánát kultúrköre — és Budapesté, és amikor semmi föltűnő nem volt abban, hogy egy örmény származék lett „az erdélyi udvarházak költője”, egy német a szegedi szegényemberek felfedezője, s egy szerb-román-macedón származása író válhatott „magyar Turgenyevvé”. Sarusi könyvének címe talán nem is túl rejtett utalás ezekre a liberalizmust még őrző időkre, amidőn Mikszáth légvárépítő kisurainak világát szívesen nevezték „magyar Gascogne”-nak, amikor egy Békéscsabához közel eső város polgárai „peceparti Párizsként" szemlélték önmagukat. Sarusi ezen korszak legjobbjainak örököse is: nem az emberi indulatokra, hanem a szélcsendes történelemre szeretné bízni a nyelvi-nemzetiségi kérdéseket. Nem rendezni kell őket, hanem támogatni a rendeződésüket.

A csabai Szajnán kisemberek portréival, szomorú és vidám eseteivel, bűnügyi históriákkal és eseménytelenül szürke sorsok rajzolataival örökít meg egy egységet, egy életformát, egy mentalitást. A kötet végére jutva szinte hézagtalanul összeáll a város történelme és ugyanígy a város a történelemben, a magyar történelemben. A lokális és országos érvényesség egysége a kötet végtanulsága. Egyetlen idézetben, melynek alanya Hridlicska, a túlzottan tisztességes borbély: „Megint egy őrült csabai. Aki ezen a rónán él, csak egyet tehet. Vagy belefekszik a pocsétába, vagy a végtelen ég felé tör.”

Személyiségüket kereső emberek, torz vagy nemes célzatú igyekezetek, eltékozolt életeket föltáró vallomások foglalata Sarusi regénnyé kerekedő beszélyfüzére. A gátló társadalmi és történelmi szerepek elvetésére, az emberi és etnikai identitásra törekednek valamennyien, heroikusan vagy nevetségesen, az önpusztításig következetesen vagy újabb és újabb pótcselekvésekbe zavarodva. A könyv újdonsága az, hogy nagyon erős nyomatékot tesz az etnikai összetevőkre, egy magyarországi nem magyar etnikum érdekeire és értékeire.

S itt értünk el a regény másik meghatározó eleméhez, a szövegrendező auktorhoz, ehhez az arcnélküli lényhez, aki nem vall, nem emlékezik negédesen gyermekkorára, s nem terheli bölcselkedéssel az olvasót. Szemléletét és etikáját kényszeríti művének valóságára. S itt azonosul az íróval, Sarusi Mihállyal. A tényeket kinyomozó, a tényeket számon tartó és némi emelkedettségtől sem idegenkedő szemléletet kell tartanunk Sarusi legfőbb etikai hozadékának. Ugyanolyan szikársággal és együttérzéssel szemléli a Prágából a Délvidékre eljutó magyar huszitáksat, mint egy pár évtizeddel ezelőtti erdélyi betyártörténet gyilkosait és áldozatait. Vagy mint csabai tótjait, a Hridlicskákat, Zselenyánszkikat, Szlukákat, Povázsai-kat, Bagyinkákat, Liptákokat. A csabai Szajnán tótjai mellett azonban ott állnak – nem az ellenpontozás, hanem a teljesebb igazság jegyében — a magyar Tóthék is: „Tóthékat a tótok Csallóközből telepítették ki, hogy helye legyen a szlovákok által felbiztatott csabai népnek.” Sarusi a könyvborítón így jegyzi polgári munkakörét: „az MTI békés-csanádi tudósítója vagyok”. Aki számon tartja, hogy a mai Békés megye őriz néhány négyzetmérföldet a történelmi Csanád vármegyéből (ahogy Beregből vagy Hontból is az ország), annak adni kell a szavára, ha nem magyar sérelmeket, érzékenységeket tolmácsol. E jelben kell üdvözölnünk Sarusi Mihályt első kinyomtatott könyve alkalmából.

Kritika, 1982/5. 31.
A szerecsen komornyik. Kortárs K., 1999. 178-181.

Tarján Tamás

Tót és Tóth atyafiak

Kerek harminc esztendővel első megjelenése után napvilágot látott – méghozzá ezúttal békéscsabai könyves műhelynél – az utóbbi évtizedek egyik legkarakteresebb novelláskötetének második, bővített és javított kiadása.

A szöveg maga is méri a telő időt. 1981-ben félig-meddig jogos füstölgés volt Fehéroroszországról, hogy „Ma Belorussziának mondják. Pedig nem is belo, hanem bjelo”. Mára már szótárilag is belo: Belorusszia, sőt esetleg bela, mert él a Belarusszia változat igenlése is. Harminc éve a színkörben kereste csapodár kórista nejét Szépréthy Szekerka, a legsegédebb segédszínész, majd – mivel ott nem találta –, „hát irány a Csaba. Régebben Fiume Szállónak hívták”. Ma ismét Fiume.

Természetesen ezek az időjellemzők nem meghatározó érvényűek. A csabai Szajnán mint regényes elbeszélésfolyam, mit sem öregedett. Változott: a jelen összeállítást nem nevezi „beszélyfüzérnek” az 1944-ben született szerző, s visszaiktathatta szerkezeti jogaikba, helyi értékükbe azokat az írásokat, amelyeket hajdanában-danában a Magvető Kiadó Új Termés sorozata nem vállalt, így nem Sarusi első kötetében, hanem később láttak nyomdafestéket. (Mai szemmel ezek a történetek sem nem „veszedelmesebbek”, sem nem „érdesebbek”, mint a többi – amelyekben ugyancsak volt, van elég historikus és lokális puskapor.) A változások ellenére az olvasó, aki már az 1981-es – akkor nem tudhattuk: csonka – megjelenésnek is hívéül szegődött, ismerősen fogadja a kissé külsődleges, de összetartó erőként működő, megőrzött eligazításokat. A novellák ugyanis „ad notam” szólalnak meg. A Nyakkendős valah a Dobos bov valamirevaló nótájára, A Szép Doktor végzete a Ti nagy-nagy deáki sza velki gazemberire, a Mese a Döglött Lóról a Dva malije fröcse felhajtázs taktusaira. Manapság már makaróni nyelvnek szokás mondani a nyelvi elegyet, mely – itt a példa – stiláris értékekben is bővelkedhet. A csabai, békési szlovákság nyelve nélkülözhetetlen színekkel gazdagítja a könyv epikumának magyar áradását, sőt: a százalékos arányok mellékesek, mert a Dobro zdravja!, a Mózsna hlopci!, a secko jedno (s a szlovák zamatú tulajdonnevek: Macó, Zselenyánszki, Styasni néni, Csillagleső Hridlicska) nélkül nem virágzana a mondóka. De nem kizárólagos, nem örökös a tót satírozás. A szókészletben ott a haluszoda – akvárium helyett, s a többi.

Aki azt hinné: a kötet kordában tartott regionalizmusát, patriotizmusát, mozgékonyan megfrissített anekdotikus kavalkádját a jól kivehető Mikszáth Kálmán-i adoma- és novellahagyomány életképes regenerálásaként azonnali örömmel üdvözölte a kritika, téved. A csabai Szajnán viszonylag lassan épült be az újabb magyar irodalom értékemlékezetébe. Sarusi Mihályt, aki e hanghoz sem lett hűtlen, ám számos későbbi könyvében sok egyéb hangot is megütött, némi késéssel, lassúsággal érte az elismerés. Ezt részint maga a mű okozta, mivel benne a névtelen és arctalan elbeszélő úgy krónikázza a füzért, hogy egyszer a hagyományos történetmondás, mesélés szituációjában feltételezhetően népesebb hallgatósághoz forduló egyénnek, máskor valamely emlékezést épp lejegyző gyűjtőnek, megint máskor kipattanó események koronatanújának tűnik. E tudatilag és nyelvileg sokszor váltó narrátor személyiség sosem fakítja a történetek tarka fordulatosságát, viszont egykönnyen nem tudja szabályozni – még a kis terjedelmen belül sem – a szöveg menetét. Ismételni kényszerülhet (akár a novellák között is), másodlagos közlésekbe, mellékes éreztetésekbe tévedhet.

Szerencsére nemigen lepleződik le, mert a klasszikus elbeszéléstől a tárcanovelláig sokféle megszólalást alkalmazva ezernyi témát járnak be fürgén a laza időrendbe szedett beszélyek. A helyi tótok és a Csallóközből kényszerű áttelepülés folytán évtizedekkel ezelőtt ide került Tóthok: a könyv jobbára elmagyarosodott szlovákjai jól megférnek a különféle rendű-rangú magyarokkal, s néha más nációkkal. A Brüchlik meg Bruchanek a két egyívású cimbora közös sorsát követő novellaremekek (például: Tersánszky Józsi Jenőtől A fényező álma Hajagosról és Meidingerről; Moldova György: Kaja és Szigecsán) méltó társa, a II. világháború utáni orosz hadifogság egyedi rajzával. A Szabadkígyósi tanyák dokumentumnovella-lendülettel visz ki a földekre, megint más írások a hivatalnokok közé, a színházba, az újságírók darázsfészkébe, az Előre első NB I-es labdarúgó-mérkőzésére, az iskola (vagy oskola) fülledt tornaszertárának szőnyegei közé.

A folklorikus fűszerezésű – nemegyszer a városi folklór által felkínált –, közvetlen valóságalapú emlékek, kalandok, bonyodalmak feszes lélekrajzát és palástolatlan korkritikáját harminc évvel az első megjelenés után is töretlenül közvetíti a frissnek maradt nyelvezet. A Magyar Téka Erkel Sándor Könyvesház nem rekvizitumot: élő könyvet tett közzé ismét.

http://www.kultura.hu/main.php?folderID=1174&articleID=315119&ctag=articlelist&iid=1
2011. aug. 21.

A kaporszakállú nádvágó

Nagy Sz. Péter

Szociográfia, legenda, történelem

Hogy a hely szelleme, táj, történelem és tömeg méltó hangot kaphat és maga is esztétikai tényezővé, a műalkotás meghatározó elemévé válhat, azt ma számunkra talán legmeggyő-zőbben Sarusi Mihály bizonyítja.

„Nem modern író s nem is sokszínű, megszokott eszközökkel él...” — írtam első könyve, A csabai Szajnán megjelenésekor, s most örömmel ismerem be, — tévedtem. Nem tudhattam, hogy a csak most olvasható Áchim-történet már 1971-ben — prózánk megújulásával egyidőben készen volt, s csak a szerzői vagy kiadói óvatosság várt megjelentetésével tizennégy évet, felborítva így számunkra a hiteles pályaképet. Előbb ismertük így meg a középkorú író komor, fáradt arcát — a csabjanszki nép kisstílű, kuriozitásukban egyedi veszteseit —, mint az ifjú még bízó derűjét, Áchim András forradalmas, szép életét.

Most azonban újra előttünk áll egy író, — aki miközben új nyelvezetet és stílust teremt, ugyanakkor tud hétköznapian közérthető is maradni. Oly régen lejáratott, elárult fogalmak válnak nála hitelessé, mint: nép, tömeg, forradalom, hős.

Új könyve, A kaporszakállú nádvágó a századforduló viharsarki parasztságáról és vezéréről szól. Műfaja teljesen szokatlan, talán az ősi népi eposzok lehettek ilyenek. Fikció és történeti hitelesség, anekdota és dal harmóniáját élvezhetjük benne.

Történelmileg hiteles szociográfia és legenda. Áchim L. András életét meséli el megszületésétől meggyilkolásáig. A szociográfikus, anekdotikus háttérből a legendák és meghökkentő¬en hiteles, eredeti történelmi epizódok során bontakozik ki előttünk a modern mítosz, történetekből a történelem. Először csak a historikus Békéscsabáról és kevert lakóiról, pa¬rasztokról, gazdákról, osztályharcról meg a politika úri huncutságairól kapunk hiteles rajzot. Majd a tarka szövegből és tömegből kiválik András, és ahogy minél beljebb kerülünk a sűrűbe, mind többet hallunk róla is. Indulatos, hetyke fiatalságáról, boldog házasságáról és a szélsőséges, szertelen kitérőktől sem mentes, de egyre tudatosabb harcáról. Sarusi nagy és okos dramaturgiai érzékkel vezet végig minket a mocorgó, lassan csörgedező, el-eltűnő pataktól a népek tengeréig, s végül Áchim törvényszerű, osztálygyűlölet motiválta haláláig.

Már rövid történetei kapcsán is megírhattam, hogy „Sarusi a lenti emberek, a vesztesek igazát szereti, bajaikat, örömeiket ismeri. Az ő világukat aranyozza, mitizálja, lebegteti, mint Tersánszky és Gelléri, és fájdalmas szomorúsággal őket is neveti, mint Nagy Lajos.” Sarusi olyat tud, ami páratlan mai, talán túlságosan is intellektualizálódott prózánkban. Rendkívüli gondossággal és leleménnyel, bravúrosan kimunkált stílusban vallani a nép nyelvén a népről. Szemléletet és stílusát valami rafináltan és kedvesen archaizáló, ízes népiesség határozza meg. Áchim Andrásról szóló balladáját is látszólag nagyon távolról kezdi. Hosszan mesél Csaba régvolt utcáiról, harangjairól, a Körösről meg a pikulavásárról, de még többet a csabjanszki népről, magyarokról, tótokról, vidámról meg butáról. Talán csak Tersánszky tudott ilyen szeretetteljesen, teli humorral és ravaszsággal adomázni, mint Sarusi. Nevetünk és ámulunk, közöttük vagyunk és észre sem vesszük, hogy már meg is született a népvezér. Egy kicsit Ady Endre, egy kicsit Túri Dani. Sarusi Mihály nem hirdeti, de megmutatja, megeleveníti, természetessé teszi, stílusával szuggerálja, hogy az igazi forradalmár a tömeg¬ből jön, velük egy, az ő hangjukon szól. Én nem hiszem, hogy Áchim szerepeltetése csak ürügy lenne az írónak, hogy szerelmetes szülővárosáról, ihlető forrásáról, Békéscsabáról szólhasson. Éppen ellenkezőleg, úgy vélem, hogy bravúros leleménnyel, méltó hőst talált, hogy együtt vallhasson tájról és emberről, történelemről és történetről, hogy valódi legendát teremtsen. Könyve a tabló és portré tökéletes harmóniája, látszólag hevenyészett stílusa meglepő dramaturgiai tudatosságot takar. Előbb méltósággal, majd egyre sebesebben höm¬pölygő anekdotái sodrából mind markánsabban rajzolódik ki a nép vezére, a lazán sorjázó történetek történelemmé formálódnak.

Sarusi népszeretete és különleges tehetsége egészen sajátos stílust teremt, s nagy elégtétel és bizonyság, hogy e stílusban és eszközeiben mennyire intellektuálisabb, reflektáltabb társaival közös. Ha őket olvasva meglepődtünk a mellérendelő felsorolások, leltárszerű szózuhatagok barokkos burjánzásán, akkor most izgatottan vesszük észre, hogy Sarusi egy merőben más közegben és miliőben tőlük teljesen függetlenül hasonló eszközökkel élt. Így ír: „Az Okos utca a legokosabb, a Szarka utcában sok a szarka, a Nagy utca nagyon nagy, az Oskola utcában van az iskola, Széles utca jaj de széles, az Ókígyósi út nem Kígyósra vezet, az Egri utcában lakott Munkácsy, a Pergető utcában pergetnek, a Cimbalomban hegedülnek, a Nyárfában jegenyéznek...” és idézhetnénk még így oldalakon át. De ugyanígy rokona Sarusi népballadája intellektuálisabb társainak meghökkentően modern montázsaiban is, ahogy Simon Péter alakja egy másféle múlt epizódjaiból, ugyanúgy épül fel, Áchim András sorsa is a népélet mozaikjaiból. A történet más, de a mitikus szemlélet azonos.

A mítosz tarka szálai közt egy legendás szövetség és barátság epizódjai is felvillannak. „Édes Endre... édes apám, lelkem daloló madara” — írta Áchim Adynak, és a költő a Dózsa György lakomáján prófétai jóslatával: „— Lesz új vezér és új Dózsa” — válaszolt. Túl az azonos politikán és a forradalom közös hitén mi hozhatta még ily testvéri, szoros szövetségbe a fél-tót parasztot, meg a fajára, származására gőgős magyar nemest, a kisvárosi gazdát és az européer művészt? Én azt hiszem, hogy elveken és politikán túl a temperamentumnak és habitusnak valami olyan azonossága is, amelyről éppen Sarusi balladája szól. Mintha az író arról is vallana, — és ez talán könyvének legnagyobb érdeme — hogy a néphez tartozni nemcsak elhatározás és meggyőződés dolga, de legalább annyira a lázongó vér és a békétlen sors parancsa is. Sarusi könyvében a táj és a nép szelleme tökéletes harmóniába olvad és a személyes sors ihletője és magyarázata lesz.

Új Írás, 1985/9. 127-128.

Magyar Krisztus (1986)

Alexa Károly

Krónikás embörének

A műalkotások túlnyomó többsége két részből áll. Egyfelől a címből, másfelől mindabból, ami a cím után vagy a cím alatt következik. Sarusi könyvének címe — noha sejtjük, mit jelent -- grammatikailag-szemantikailag meglehetősen rejtélyesnek, sőt tü-zetesebben szemre vételezve egyenesen abszurdnak mutatkozik. Hiszen van-e név, amelyet kevésbé lenne indokolt, kevésbé lenne szabad jelzővel megszorítani, mint az Üdvözítőé? S ráadásul egy nemzeti hovatartozást jelölő tehát kisajátító melléknévvel. S itt persze nem arról van szó, mintha Sarusi újra meg akarná válaszolni azt a kérdést, amit az elíéledett, bár emlékezetre méltó Lajti Ferenc tett föl és válaszolt meg a maga módján ezelőtt éppen ötven évvel, hogy „zsidó volt-e Krisztus?" A címet Sarusinál a tárgyiasan allegorizáló és a határozottan rámutató jellegtől az oldja el a ködös metaforikum felé, hogy hiányzik belőle a határozott névelő. Ady Endre még írhatott verset magyar Messiásokról a század elején, kortársunknak, s nekünk, olvasóinak már csak magyar Krisztus maradt, ha maradt egyáltalán. S ő sem mint üdvözítő, nem mint megváltó, s nem is mint embervoltunk eljátszott esélyeire emlékeztető mitikus alak.

Nemzeti karakterünk stilisztikájának egyik föltűnő eleme: a szüntelen önmeghatározásra törekvő tragikus szemlélet, amely hajlik arra, hogy a sorskérdéseket a mitológiába emelje. Örök bújdosók a turáni átok alatt, vergődő kompország ossziáni szelekben, régi udvarházak utolsó gazdái. A civilizált Európa mely országának és népének' nevét írhatnánk a Krisztus szó elé? A „svéd Krisztus”, az „albán Krisztus”, a „német demokratikus Krisztus” - merő ízetlenség, amit legfeljebb Hoppy Lőrinc mászolygása hitelesíthetne „epikailag” a Karneválból. Talán csak a „lengyel" nem volna az. Meg az „orosz”, a múlt századi, a Dosztojevszkij álmában élő nép nemzet. Ám amikor népe-nemzete istenközeliségén meditál Fjodor Mihajlovics - legemlékezetesebben az Ördögökben - mindig a „nagy nép” tudatos hitével fogalmaz: megváltásra érdemes és a világot megváltani tudó népnek látja az oroszt, kiváltva ezzel Európa csodálatát, de szorongását is.

Sarusi a „magyar Krisztus” szintagmát egy kis magyar falu, egy szórványtelepülés sorsáról beszámoló krónika fölé írta. Ennek a kis közösségnek a történetét, valahol. Gyula, Arad és Szeged háromszögében -- hajdan az ország közepe táján, mintegy háromnegyed évszázada a sorompós határokon túl — a folyamatos és befejezett múlt idő írhatná le autentikusan, ha volna ilyen a magyarban. Sarusi istenfiúja út szeli pléhkrisztus: egy valahai parasztmester műve, megcsonkítva, megkopva, sőt alkalmilag összerondítva s belökve az árokparton tenyésző gazba. Egy lelkületét és morálját veszített s nyelvével együtt önmagát is feledni kényszerülő populáció bóklászik körülötte. Tétován: önmaga körül. Pedig nem ezért s nem így léptek ki hajdan az országútra otthont keresni és alapítandó, s nem ezért léptek be a történetbe. Útjuk nem golgotai menetnek indult: a tőlük mindig független és csak végzetként fölfogható történelem tette szenvedéstörténetté. Ha sorsuk nem találja meg Sarusi Mihályban megörökítőjét, akkor még a stációk köveit is semmivé porlasztotta volna az eső meg a szél. Sorsuk úgy jelkép, hogy néma esendőségében az. Nem a megváltó üzenete, hanem magáé a megválthatatlanságé — a hol csöndesen őrlő, hol hisztériásan rikoltozó végzet markában.

Nehéz regényként olvasni és újraolvasni ezt a megrendítő könyvet, de hát mi mást tehetnénk? Ez a lehetetlen és mégis. hitelesen igaz, ez a fel. emelő és bénító újtestámentorni parah-ázis és esetleírás azért és attól vált azzá, ami, mert szó, mert teremtő írói akarat eredménye. Teremtett, tehát szuverén művészi valóság, amely egybeesni látszik azzal, amiről szól. Nem dönthetjük el mi, olvasók, szenvedő és szenvedélyes részvevők, hogy vajon az elmondandó matériából fejlett-e ki az írói beszédmód (s ide nem illenek az olyasféle szakszavak, mint narráció point of view szüzsé vagy propozicionális attitűd) avagy az ihlet metafizikájának eredménye: megtalálódott az a beszédmód, amely a személytelen és közösségi történelmet személyes hangfestésben, s egyúttal a maga személyeken túli folyamatos mozaikosságában ábrázolni tudta. Sarusi Mihály beszédmódja attól egyéni és megismételhetetlen ebben a könyvében, hogy olyan nyelvet talált, amelynek magas hőfokát a személyes érdekeltség és a részvétel empátiája adja, mégis elhiteti, hogy nem Sarusi Mihály beszél, s nem is valami krónikás perszóna. Valami különös és szokatlan önszuggeszcióval — amelyet mégis természetesnek érzünk az első laptól az utolsóig úgy függetleníti magát írás közben az írótól az, aki ezt a könyvet írja, hogy egyszersmind benne is maradjon. Egy mondaton belül is változnak a közlésforma grammatikai adottságai és kényszerei - az egyes és többes szám első és harmadik személy -, egy mondaton belül is az óhajtó, a közlő, a felkiáltó, a kérdő meg az áhítatos, a káromló, a panaszkodó, meg a lágy és a durva, az, önátacló és a perlekedő modalitás, a múlt, a jelen és a jövő, az emlékező és emlékeztető krónikát modor és a jelent átélő részvét hangja. Elválaszthatatlan az egyedi közlés ismereteitől és híreitől az is, ami vendégszövegként jelentkezik a szóáradást gátolni képtelen grammatikai tudatban: az okirat és a ráolvasás, a monda és az újságcikk, a statisztika és a mese, a népdal, a legendásított emlék és a balladát kerekdedségű életmozzanat, a hétköznapos reáliákat kiemelő szavak és az ünnepek rítusainak megőrzött és őriző ritmusai. „Mink, magunk" - így íródik ez a könyv; ahol tudjuk és egyszerre nem tudjuk, ki sóhajtja az utolsó két mondatot, két bekezdést:

„HALLJA, MINKET CSAK AZ ISTEN VÉD.

Aszonta."

A közlés teljessége a ki mondja és kinek --- van jelen ebben a meghatározatlanságban.

Sarusi elhiteti, hogy az idő beszél ebben a könyvben, élő emberek hangján a levés és a múlás. Az idő, amely nem rangsorolja az eseményeket, amely meghatározza kreatúráinak sorsát, de nem törődik velük. Minket mégis az írói szó varázsol közéjük: egy történeti és történő kollektivitás részesei vagyunk. Ha így nézzük a könyvet, ha a valósággal egyenrangúsított beszéd filozófiáját is tudatosítjuk magunkban - s kipillantunk újabb irodalmunk más tájaira -, Sarusit ott látjuk legkorszerűbb elbeszélőink, Mészöly, Esterházy, Csalog, Nádas, Temesi és a többiek körében. S ezt még talán az sem tagadja, aki csak ezt a könyvét vagy a korábban megjelent „csabjanszki tót" beszélyfüzért (A csabai Szajnán) és az Áchim-víziót (A kaporszakállá nádvágó) ismeri, s mitsem tud negyedszázados írói munkálkodásának egyéb darabjairól, versekről, regényekről, csavargásainak széptani dokumentumairól, többezer oldalról.

Ha a tematikai és műfaji tradíciókat is segítségül hívjuk az eligazodáshoz, akkor Móricz és Szabó Pál, Krúdy, a paraszti memoárok és a keleti krónikamondók idéződhetnek meg. Indulatának irányát, hevületének fokát jellemezve Cseres Tibor szavait hívhatjuk segítségül: „adassék meg határainkon túli magyarjaink érdekében a magyar íróknak idehaza legalább a sikoltás joga”.

A Magyar Krisztus ötödfélszáz oldalas nagyregény. Ennek a ténynek jelentőségét is érdemes tudatosítanunk. Sarusi és generációs pályatársai annyi kísérlet, nyelvgyötrés, hangpróba és poétikai vizsgálódás, annyi írói önmeghatározás után most, ezekben az években jutottak el ehhez a reprezentatív formához. (Gondoljunk Nádas, Esterházy, Krasznahor-kai, Temesi munkáira, az előttük járók közül Cseres és Mészöly mozaikokból formálódó nagyeposzaira.) Sarusi a történeti családregényt választotta, úgy deformálva és szemé-lyesítve a hagyományt, hogy egyetlen pontot és közösséget jelölt ki a tájban, s azon hagyta átcsobogni, átrobajlani a históriát és az időt. Exodus ez a regénytörténet minden tekintetben. Zselléralakjai az itthoni nyomor és szűkösség elől indulnak a pusztába -- az Úr 1819. esztendejében -- hont foglalni. S egy század alatt nemcsak otthonra lelnek önnön munkájukban és igyekezetükben, hanem, úgy lehet, végre hazára is. Ez a történet, ez az elrendeződés - amely nem kevés kínlódással is jár - mindössze egy évszázadig tart. Ami utána következik, az puszta vegetáció, szomorú és elítélhetetlen mimikri, merő önfelszámoló szerepkényszer - amit már csak a benső otthontalálás szüntelen fájdalma ellenpontoz. Exodus, tér és meghatározhatatlan cél nélkül. Se előre, se vissza. Ez a benső küzdelem kimerül a kínzó hiányérzet megnevezési gyötrelmében. Az ünnepek - a mind több felől és módon megzavart ünnepek - kopott rítusaiban, a véletlen csodaként fölszárnyaló, közösen énekelt dalban, a megfejhetetlen indulat önpusztító kitöréseiben. Ott van vagy volt ez a helység valahol Arad („a magyar Golgota”) és Radna, a másik emlékeztető, a búcsújáró hely között. Ha már út nem is igen van. Egy-egy alak fölvillan és nevet kap a történet során, egy család -- a Zsótérok - generációi mintha családtörténetté tudnák emelni sorsukat. Ám csak időlegesen, amaz egyetlen évszázad időhatárain belül. Amikor a gazdák „átkérik” a falut Romániába - veszni látszó földjeik „után”, a falu hallgatni kezd. A rossz hétköznapok magukhoz hasonítják az ünnepeket, az utolsó Zsótér - Zsótér Krisztus — csak nevével emlékeztet valamire, élete éppoly jelentéktelen és jelentés nélküli, mint halála. Kiemelkedni már nem lehet semmilyen úton-módon, csak hallgatni öntudat nélkül, s minél kevesebbet emlékezni. A korábbi zsellérek és gazdák, magyarok és zsidók ivadékai egyformán bangyenek — amivel a helyi szóhasználat egy félig ember, félig állat valamit jelöl. A hét fejezet középsője viseli a Gazdáék Románba, zsillér az anyjába címet. Előtte van a Puszta zsillérfalu, a Zsillér bandérium és a Szentasszony évibe. Utána következik a „Dózecse csincs”, az Embörének, záradékul a Majd a dákok...

Hogy ott és abban a pillanatban végleg el kell-e búcsúznunk Nagyfalu lakóitól, ahol és amikor megismertük őket — ez a kérdés olyannyira megválaszolhatatlan, hogy még egy kérdőjelet is fegyelmezetlenség volna utána kitennünk.

Kortárs, 1987. 3. 159-161.
A szerecsen komornyik. Bp. Kortárs K., 1999. Krónikás embörének 182-185.

Domokos Mátyás

Magyar Krisztus

Akár régimódi, akár merészen újszerű, és Eötvös Józseffel szólva: akár „magasabb föladatot" vállal, akár csak „kedves játék" a célja, az irodalomban a legvadabb és legnagyobb fantasztikum változatlanul ma is a kéziratpapirosra igézett valóság. Az emberélet valóságának a fantasztikuma, amelynek az ólomsúlyú végzet légkörét árasztó váratlanságaival és valószínűtlenségeivel a legszédítőbben szárnyaló írói képzelet se tudhat soha versenyre kelni.

A Békéscsabán élő s első könyvével, A csabai Szajnán című beszélyfüzérével a 80-as évek legelején jelentkezett Sarusi Mihály legújabb írói vállalkozásának is ez az ősrégi, de az elbeszélő irodalom egyik örök posztulátumát kifejező tapasztalat a hitelesítő nyomatéka. Regénye, a Magyar Krisztus, a múlt század legelején Szeged felől Arad alá, Kürtös/Kurtics határába, Verzár uraság birtokára, a töretlen gyöpön „gyükeret eresztő" dohánykertész zsellérek - a könyv névtelen és személytelen elbeszélőinek a szóhasználatával: „zsillérek" a Zsótér-család hét nemzedékének az élete folyását idézi meg; az általuk alapított Nagyfalu mindennapjainak a pillanataiból összeszövődő másfél évszázados néptörténelmet, a hajdani nagy kolerajárványtól jóformán napjainkig, hét nagy regényfejezetre tagolva a megélt idő hullámzását. A könyv azonban csak jobb szó híján nevezhető regénynek, bár nem az eltökélt modernség szándéka hozta létre formáját. Újszerűsége éppen onnét ered, hogy a megélt valóság fantasztikumát tárja, cifrázás nélkül, az olvasói elé. „Egyszerűen csak életet hoz - ahogyan Szabó Lőrinc jellemezte fél évszázaddal ezelőtt, régi és új vitájában, a hite és ízlése szerinti legigazibb újszerűséget -, készen, érett teljességben, olyan természetesen és annyira támadó gesztus nélkül, mint a fa, amikor gyümölcsöt terem."

Írói formáját, tehát esztétikai lényegét tekintve, Sarusi Mihály írása a műfaj habarcsát a regénybe illő történeteket és a regényhősökre általában jellemző életpályák izgalmait - mellőző „istenkísértés". Művében az író nem a művészi képzelet egéből hozza le a szövegén átfénylő igazság szépséges tüzét, hanem a regénybeli Nagyfalu mindennapi életének, érdes valóságának a fantasztikumából. A „zsillérsors" keresztjére feszített szegényparaszti élet harmadfél századának történelem alatti nyersanyagából, a percről percre kiküzdött életben maradás prométheuszi történetéből, amely alapja és fenntartója minden emberi történelemnek. noha rendszerint kimarad minden írott történelemből. De a látástól vakulásig tartó s igencsak megszenvedtető dologidő vegetatív létélményei - a könyv egyik nagy igazsága ez - ugyanakkor az emberélet nagy misztériumait is természetes módon magukba zárják. Születés, halál és szerelem, rettentő tragédiák és erős remények ezt a tengerfenék-világot éppúgy átjárják, mint a királyokét. Mert tengerfenék-világ ez is, mint az illyési Puszták népéé. amelyben „néha más sincs, csak szenvedés" - olvassuk a könyv elején, a földbe vájt kunyhókban meghúzódó új honalapítók, az avangárda életkörülményeinek a leírását. S a nyelvtörténeti változás önkénytelen fintora, hogy itt ez a szó természetesen nem valamiféle művészeti törekvést jelöl, hanem az életének új lehetőséget felkutató „előőrs" értelmében önmagát nevezi így ez a jórészt szamárháton ideérkezett „dohánkertész zsöllércsapat".

„Ahogy virrad, indíts, ahogy sötétedik, készülődhetsz hazafelé. - Folytatódik a leírás. - (Így érzik, maguknak robotolnak. És éjszaka a család nehezen alszik el, különben is, ha nem éreznék, hogy maguknak robotolnak, akkor is robotolni kéne..." S honnan veszi az erőt ehhez a robothoz ez az avangárda? „Hogy honnan veszik az erejüket, Anti, honnan? Hagymaleves, rántott leves, gődölinleves, káposztaleves, tökkáposzta, ganca, sóbavízleves, hidegvizes tészta. köleskása, hús sose, csak mutatóba, éhezés nyakrafőre, de volt, ahol a zsöllér gondoskodott magáról: beleköpött a levesbe, és a család csak leste, hogy eszi az apjuk a meleg ételt." S amikor még ennyi se jutott, akkor „a nép legelni ment, legelte a füvet, a gyöp megtelt emberrel, asszonnyal, gyerekkel, lánnyal, legeltek az emberek, legelték a füvet, nem volt-mit enni azon a tavaszon, legelt itt már mindenki, más verébhúst sütött, majdnem mi is". Emlékszem, milyen borzadozva járt szájról szájra a híresztelés, hogy gyerekkorom kisvárosának a polgármestere legelni küldte a kora tavaszra már mindenéből kikopott s éhező, mezítlábas napszámoshadat, de soha nem hittem volna, hogy ennek a dermesztő hírnek az etnográfikus hitelű megerősítésével éppen egy regényben találkozom majd, negyvenegynéhány esztendővel később. Az emberben önkéntelenül is felmerül a kérdés, amit a prózában először — s máig csengő érvénnyel — a múlt század nagy orosz regényirói tettek föl maguknak (mert annak a világnak, amelyben éltek, ugyan hiába is tették volna föl), hogy ilyen létfeltételek között érezhet-e egy-egy percre legalább boldogságot az ember, s kicsoda lehet boldog egyáltalán egy ilyen világban. Sarusi regényének egyik nagy sugallata, hogy igenis létezik boldogság ilyen embertelen körülmények között is, illetőleg hogy ez a melengető érzés, amit köznapi szóval „boldogságnak” nevezünk, nem pusztán a körülmények függvénye, máshonnan, belülről jön. Ugyanakkor arra is rádöbbent, amit Spengler kultúrpesszimizmusával vitatkozva Németh László ilyenformán mondott ki: „az ember nem boldogságra született, hanem csak arra a boldogságra, amelyet boldogtalanságában talál... Az emberhez méltó boldogság nem fél a szenvedéstől, sőt sokszor épp a legnagyobb szenvedések tövén terem. Az ember hű marad magához, szenved, s szenvedésében győz. Prométheusz oldalába az Isten keselyűt ültet — de a keselyűk nem rághatják ki májával együtt tragikus győzelmét, az egyetlen győzelmet, amely embernek jár.”

A Magyar Krisztus világának a fantasztikuma azonban nem merül ki ebben az égvilágon szinte mindenre kiterjeszkedő etnográfiai adatfölvételben, mert nem az a szándék rögzítette, hogy a kelet-közép-európai agrárproletariátusnak ahhoz a kincses szellemmúzeumához, amely Illyés Gyula véleménye szerint Veres Péter prózájában épült föl előszörre, még egy skanzenszárnyat hozzáragasszon, s vállalkozásának sem az volt a célja, hogy a Zola munkássága révén elhíresült nyomornaturalizmus megújításával kísérletezzen. Írói módszerének igazi „istenkísértése”: a könyv intonációja, az elbeszélés hangja, az a drámai lüktetésű paraszti, falusi beszéd, amelyben életre kel a nép névtelenségben maradó elbeszélőinek az ajkán ez az állam és nemzet alá szorított néptörténelem. A könyv belső szerkezete, lélegzete ez az anonim, hol egyetértő, hol feleselő párbeszéd, amely a klasszikus görög tragédia kórusainak és antikórusainak a dramaturgiája szerint beszéli el és kommentálja a népélet mindennapos történéseit, ahogyan az a falusi zsellérek és parasztok élettapasztalataiból és erkölcsi hagyományaiból szőtt tudatában kommentálódik és elraktározódik. S ez a hang, az őző és íző nyelvjárást a köznapi beszéd életszerű szabálytalanságával vegyítő tájnyelvi naturalizmus, amelytől tökéletesen idegen bármifajta történetileg kialakult prüdéria, nem is tesz különbséget „szép szavak" és nyomdafestéket nem tűrő kifejezések között, de mégsem trágár és mégsem obszcén, amiként a szókimondó görög dráma sem az. Az írói nyelvnek ez az ősi és a bűnbeesés előtti tisztasága, eufémizmust nem ismerő ártatlansága a legnagyobb és leghitelesebb, és írói szempontból minden yalószínűség szerint megismételhetetlen fantasztikuma Sarusi könyvének, ami nekem egyébként éppen a fantasztikus novellák nagymesterének, Roald Dahlnak egyik találmányát juttatja eszembe, mint az egész könyv esszenciájának a jellemzésére leginkább kínálkozó metaforát; azt az „univerzális hangvevőt”, amellyel fogni és érzékelni, hallani lehet az emberi fül számára egyébként felfoghatatlan hangokat: a beszennyezett vizek sírását, a kidöntött, öreg gyertyánok bődülését, a lemetszett rózsák sikoltozását. Mintha Sarusinak sikerült volna egy ilyen „hangvevőt” beépítenie írásába; vagy mintha Clio, a történelem múzsája másfél évszázadon át ilyen hangvevővel rögzítette volna a falusi népek beszédét ezen a tájon, egy etnikailag rendkívül kevert világban, ahol magyarok, románok, rácok, szlovákok, zsidók és „tokosok”, vagyis németek, élnek együtt, békében és békétlenségben, s időről időre változó államformák és államkeretek között, majd felvételeinek nyersanyagát átengedte volna az írónak, hogy a montírozás láthatatlanul tudatos művészi kompozíciójával tegye hallhatóvá a világ számára a magyar paraszti népsors föld alatti moraját, történelem alatti sikoltását. A „néma kínt”, amely hol finomul, hol erősödik, és a nagy tanulságot, hogy a paraszti élet, a népsors üdve mennyire kívül van azokon a történelmi kondíciókon, amelyek a modern világ geopolitikai arculatát kiformálták, mert az élet örök folyamatait reprodukáló szegénység szívós életakarata, tartozzék egyébként etnikailag és anyanyelvileg bárhová, amelyet viszont természetes kötődéssel vállal, ösztönös internacionalizmussal értelmetlen igának érez mindenfajta nemzeti elfogultságot, mert az csak az amúgy is nehéz élet terheit növeli. A Magyar Krisztusnak ez a felismerés ad dermesztő időszerűséget.

Mozgó Világ, 1987/3. 117-118.
Varázstükrök között. Bp. Szépirodalmi Kk., 1991. 17-22.

Hajdú Mihály

A Magyar Krisztus nyelvjárásiassága

Egyszer valamikor egy önkéntes nyelvjárásgyűjtők találkozóján Veres Péter, a vitathatatlanul népi származású és gondolkodású író azt mondta, hogy irodalmi műveknek dialektusban való megírása nem kívánatos. A nyelvjárás csupán a szereplő vagy szereplők közvetlen vagy közvetett jellemzésére, a köznyelvet beszélőkkel szemben a népi kötődés kiemelésére, az ellentétek fokozására alkalmazható. Azonban még ő is tett kivételt, amikor Tamási Áron ízes népi nyelve szóba került. A székely nyelvjárás használatának jogosságát elismerte a teljes szépirodalmi alkotás nyelvéül. Nem került azonban szóba az olyan írás, amelyben maga a népi szereplő egyes szám első személyben meséli el életét, vagy ad elő valamilyen saját magával kapcsolatos történetet — s ő nem székely származású. Minden bizonnyal Móricz Zsigmondra lehetett volna hivatkozni, aki a „Boldog ember" című regényében a főszereplő Joó Györgyöt, a falusi parasztembert beszélteti, vele mondatja el az egész történetet. Ezzel kapcsolatban a nyelvjáráskutatók és az irodalomtörténészek véleménye eltérő. LŐRINCZE LAJOS szerint: „Móricz hangtanilag, alaktanilag, mondatszerkezet tekintetében tájnyelven beszélteti hősét" (Irodalomtörténet. 1954, 197-8.). NAGY PÉTER pedig ezt írta Móriczról készített monográfiájában: „Joó György valójában irodalmi nyelven beszél, ha azt erősen színezi is saját tája és környezete tipikus kifejezéseivel, ejtési jellegzetességeivel". (Móricz Zsigmond 2. Bp. 1962. 321.). A vita eldöntésére SEBESTYÉN ÁRPÁD vállalkozott egy gondos és aprólékos tanulmányban (Magyar Nyelvjárások. XVIII. [1972], 9-39.), amelyben Móricz életrajzának, a tiszaháti népnyelvnek és a regénynek alapos egybevetésével a nyelvjárási elemek túlsúlyát mutatja be statisztikai adatok, gazdag példaanyag és logikus következtetések alapján. Mindezzel bebizonyította, hogy Móricz Zsigmond jogosan, művészien és eredményesen használta a népnyelvet nem csupán jellemzésre, hanem az egész mű alaphangulatának megteremtésére. Különleges nyelvteremtő erejének hatásos módszere volt a népnyelvből való merítés, a stílus színesítésén kívül a hitelesítésnek is forrása nála a népnyelv.

Azóta a világirodalomban is találni számtalan olyan alkotást, amely nem csupán a népnyelv, hanem bármely szociolektus (társadalmi rétegnyelv) fölhasználásával és akár kizárólagos használatával alkotott maradandót, egészen Salingertől Redlinskiig, hogy csak szélsőséges példákra utaljak. Elfogadható, vagy inkább elismerésre méltó a nyelvjárások használata a szépirodalmi művekben, ha a tökéletes népiességen túl a — néhány évtizede száműzött szóval élve — néplélek bemutatását mélyíti el, az azonosulást és az azonosítást nö-velni. Ennek az azonosulásnak természetesen más, kevésbé látványos megnyilvánulásai is lehetnek és kellenek a szépirodalmi művekben, de a nyelv semmiképpen sem tekinthető mellőzendő vagy elhanyagolható tényezőnek. A legfontosabb fölmerülő kérdés, hogy milyen viszonyban van a szerző a használt belső nyelvi rendszerrel, akár szociolektussal, akár dialektussal. Ezért elkerülhetetlen a szerző életrajzának műve nyelvével együtt való vizsgálata s nem véletlenül állapította meg PÉTER LÁSZLÓ (Tiszatáj 1952., 161.), hogy az író lehetőleg saját nyelvjárását használja, mert különben tévútra kerül.

Sarusi Mihály korai pályafutására a békéscsabai szlovákság bemutatása és lelkületének föltárása a jellemző. Fölkavaró hatású, formai és nyelvi bravúrokban bővelkedő kisregényében, A kaporszakállú nádvágó (Bp., 1985.) című művében Áchim Andrásról, koráról és környezetéről adott hiteles, korhű és mély igazságtartalmú képet. Ezt követően pedig a Magyar Krisztus (Bp., 1986.) című regényében már egészen más táji és nyelvi környezetből veszi témáját, sőt: az egész művet egy más dialektusban, még a laikusok számára is első betekintésre észrevehetően déli nyelvjárásban, pontosabban Szeged környéki nyelvhasználatban írja. Mielőtt a nyelv vizsgálatára térnénk, állapítsuk meg, hogy jogosan használja-e a szerző ezt a dialektust, nincs-e ellentétben a Péter László említette követelménnyel! Hiteles-e a helyszín nyelvjárási képe, s kötődik-e Sarusi Mihály a mű nyelvjárásához?

A választ először a regény helyszíne nyelvjárásának meghatározásával kell kezdenünk. Kisiratos szegedi dohánykertész kirajzás. Ezt bizonyítja legutóbbi kutatások alapján BÁLINT SÁNDOR (A szegedi nemzet. I. Szeged 1976. 183.), s erre épül a regény indítása: „... mink éppen oda mögyünk. Aradba, valami Iratosi Pusztába, Szögedébül, Tisza mellül..." (7. — a hivatkozás nélküli lapszám, avagy a zárójelben levő önálló szám mindig a címben említett mű hivatkozott kiadásának lapszámára utal). A szegedi tájnyelv használata tehát jogos, mert mint Bálint Sándor a fönt említett helyen megállapította, Kisiratoson „... a máig töretlenül zengő ö-ző tájszólás" hallható. Sarusi Mihály iratosi származásáról mindeddig kevesen tudtak. A regény adatgyűjté-sekor végzett helynévi kutatásainak eredményeit ugyanis (most közismert, de remélhetőleg néhány év múlva már feledésbe merülő okból: a román retorzió elkerülése miatt) más néven tette közzé (Magyar Névtani Dolgozatok. 71. sz. Bp., 1987.). E könyvének bevezetésében ezt írja: „1979-ben és 1980-ban gyűjtöttem össze a kisiratosi helyneveket. E két évben havonta átmentem Iratosra. Azóta is gyakran megfordulok o t t h o n (a kiemelés tőlem: H. M.). Első — s igen jó — adatközlőm apám, Kurtucz Mihály volt, aki 1940-ben menekült el szülőfalujából a román fasizmus elől. Haláláig segített iratosi néprajzi, nyelvi és történeti kutatásaimban. Párját ritkító emlékezőtehetségének köszönhette, hogy Békéscsabán élve is jobban ismerte a falut, mint sok ma ott élő ember." (I. m. 12-3.) A nyelvjárásiasság tehát indokolt s jogos, mert ha a szerzőnek nem is anya-, de „apa" nyelvjárása a regényben alkalmazott dialektus, és így számon is kérhető tőle annak alapos, pontos ismerete.

Mielőtt azonban erre rátérnék, tisztázni kell, hogy mit lehet s mit érdemes nyelvjárásiasan leírni egy irodalmi műben. Ez a kérdés fölmerült már igen sok szaktudományban, legutóbb a néprajz folklórszövegeinek a közlésekor, a sajtó alá rendezések vitájában. A nyelvjárási szövegek tudományos igényű lejegyzéséhez, azoknak nyelvészeti célú fölhasználásához eredetileg külön fonetikai jeleket (ábécét) alkottak mind a finnugor, mind pedig az indoeurópai nyelvtudomány kutatói. Alkalmazásuk azonban oly nehézkes és nagy gyakorlatot igénylő, hogy a magyar nyelvészek hazai használatra a gyakorlati helyesíráshoz közelebb álló, úgynevezett „egyezményes" hangjelölési rendszert dolgoztak ki 1952-ben. Ennek használata lenne a legcélravezetőbb minden népnyelvi adat írott szövegű megjelentetésekor, akár nyelvészeti, akár néprajzi, de még szépirodalmi művekben is. Ezt azonban maguk a társtudományok kutatói sem tartották megvalósíthatónak, nem beszélve a szépírókról, fordítókról, szerkesztőkről. S igazat kell nekik adni! A pontosság és a hűség követelményei mások a különböző műfajok esetében.

Melyek tehát azok a jelenségek, amelyeknek nyomdatechnikai tükröztetései a hangulati hűséget megteremtik, de az olvasót nem terhelik, nem vonják el figyelmét a tartalomtól, nem nehezítik, hanem inkább könnyítik a beleélést, az azonosulást a szöveggel, a szereplőkkel, az író mondanivalójával? Nehéz kérdés, és legtöbbször a választ ösztönösen adják meg az írók, amikor bizonyos nyelvjárási jelenséget megjelenítenek, másokat elhagynak, illetőleg néha jelölnek, néha nem. Ez az ösztönösség, a köznyelvi és dialektológiai határ megtalálása teszi különössé, egyszerivé és megismételhetetlenné, zseniálissá a művet, vagy éppen változtatja olvashatatlanná, fárasztóvá, modorossá. Éppen ezért, mert — véleményem szerint — a megérzésnek nagyobb a szerepe a racionalitásnál, mert nem lehet rá szabályokat alkotni, alig lehet rajta vitatkozni, de néhány megfigyelést fölvetni talán mégsem fölösleges. Az alább összefoglalandó tanulságokat részben olvasmányaim alapján alakítgattam, de még nagyobb szerepe volt megfogalmazásukban egy lengyel népnyelvű regény magyarul való megjelentetésében játszott szerepemnek, amikor is a kiváló nyelvérzékű és igen választékosan fordító Varsányi Mária szövegét kellett nyelvjárási szempontból lektorálnom, egy adott dialektusra alakítgatnom. Ekkor láttam be, hogy a tudományos pontosságból valóban föl kell adni mindazokat a szempontokat, amelyek a gyakorlati helyesírással szöges ellentétben vannak, így az olvasást csak nehezítik. Mindezek után vegyük vizsgálat alá a Magyar Krisztus szövegét, s keressük meg benne a köznyelviség és a nyelvjárásiasság jelenségeinek megjelenítését, a régi szegedi, illetőleg a mostani kisiratosi dialektushoz való hűség megnyilvánulásait, a nyelvi eszközökkel történő művészi hangulatteremtés példáját!

Egy tudományos igényű dialektológiai elemzésben az lenne most a kívánatos, hogy valamennyi nyelvjárási jelenségen végigmenve megállapítsam: melyik milyen arányban fordul elő a műben köznyelvi, illetőleg a helyi kiejtésnek megfelelően. Ettől azonban megkímélem a Tisztelt Olvasót. Ez ugyanis egyrészt túlságosan száraz és unalmas lenne, másrészt pedig igen nagy mértékben növelné a terjedelmet. Így inkább rendhagyó módszerrel három nagy típusban vizsgálom a jelenségeket.

1. Mai gyakorlati helyesírással (közönséges betűkkel) nem jelölhetők.

2. Könnyen jelölhető, de a magyar nyelvterület nagyobb részén találhatók, tehát nem az adott nyelvjárásra jellemzők.

3. Elsősorban az adott nyelvjárásra jellemzők, s könnyen jelölhetők.

Az első kérdéskörrel nem kell sokat foglalkozni, mert azt tapasztaljuk, a szépírók többsége azt vallja, hogy a köznyelvi helyesírással nem jelölhető jelenségek ne szerepeljenek szépirodalmi művekben. Például a gyakori és elterjedt, a déli nyelvjárásterületen, így Kisiratoson is megtalálható középzárt rövid e (ë) hang kétpontos jelöléséről lemondott a szerző is, pedig a së, lë (7) szavak sé és lé hangzásúak. (Más a helyzet, amikor a nyelvjárás az ë helyett ő hangot használ!) A hosszú ā és ē jelölése és olvasása szintén nehézkes, jóllehet általános a népnyelvben: ēre, āra, ēvisz, āsó stb. A többi nyelvjárási fonetikai jel (palócos á, nyugat dunántúli nyílt ä, meg a különleges mássalhangzók: ß, x, y stb.) már azért sem kerülhetnek itt szóba, mert az általunk jelölt hangok alig vagy egyáltalában nem fordulnak elő a déli nyelvjárásban. A magánhangzók szóvégi nazalitása eléggé gyakori jelenség a magyar népnyelvben, s ezt a fonetikusok szinte világszerte a betű alá vagy fölé tett kis hullámvonallal jelölik (a~, o~, e~, stb.). Mivel ez azonban szokatlan a szépirodalmi szövegben, ebben a regényben szóvégi n kitételével találkozunk ny helyett, de ezt nem n-nek kell ejteni, hanem az előtte álló magánhangzót kell orrhangúsítani: dohán, szögén (7, 11). Ez a jelölésmód némi ellentmondásban áll a föntebbiekkel, de olvasata nem zavar, mindenki érti a jelölés lényegét.

A másik csoportba, az egész magyar nyelvterületen megtalálható jelenségek sorába tartozók közül legváltozatosabb és legtöbb gondot okoz a hasonulások és összeolvadások jelölése. A képzés helye szerinti hasonulást (amelyek egyesek csupán nazálisok igazodásának tartanak: szímpad, szémpor. ronygy, hanygya stb.) általában nem jelölik. Sarusi is csak az ny hátrébb vagy előrébb képzését érzékelteti a dohánkertész (7) és dohánlevél (8) szóban. Nem jelöli azonban az ny+t kapcsolatban az igazodást: legényt (8), pedig ennek pontos visszaadásához nem kellett volna különleges írásjeleket alkalmazni, a „legént" forma a legmegfelelőbb íráskép.

A következő a zöngésség szerinti hasonulás, amely nemcsak az egész magyar nyelvterületen, hanem a köznyelvben is törvényszerűen végbemegy, s ezért jelölését néha a nyelvészek is szükségtelennek tartják. A regényben sem találkozunk a jelölésével: nyugtalan, úgyse (11), aztán, főztek, köztünk (12), kifogtak, nyugtuk (13) stb. Az összeolvadások két fajtája közül az egyik mássalhangzónak a másikra gyakorolt hasonlító hatását általában nem jelöli a szerző: hagyjon (8), hagyjam, hagyják (180), hallja (11, 181), anyjuk, féljen, nádtetős (12), nyugodt (180), letelepedni (12) stb. Talán éppen ezért meglepő és első pillanatra nem is népiességre, mint inkább az egyéni beszédmódra való utalásnak vélhetjük a röttön (206) típusú — szórványosan előforduló — adatokat. Ezek azonban annyira jellemzőek a nyelvjárásra, hogy tulajdonképpen a harmadik csoportban kellet volna bemutatni használatukat. Az ugyanitt olvasható möffujtom másutt nem fordul elő, és így sajtóhibának vélem, mert főleg az északi (palóc) nyelvjárásra jellemző ez a teljes hasonulás. Az ezörnyóccázas (9) írásmódját más hangtani jelenség is befolyásolta (szótagzáró -1 kiesése), s erre később visszatérek.

A két (vagy több) mássalhangzónak egy másik, új mássalhangzóba való összeolvadása jobban szembetűnik a köznyelvet beszélők körében is, mivel egyre terjed a betűejtés. Ezért a szépirodalmi szövegekben a népiesség jellemzője lehet. Sarusi ritkán él ezek jelölésével, s a mehetsz (10), tetszik (183) alakok az általánosak, de akadnak kivételek is. Ilyen az eccör (8), jóllehet mellette nemcsak a négyszáz, ötszáz (208) található meg, hanem az egyszer (9), egyszerre (207) is. Az ucca (206) szó írásmódja különben így lenne helyes a gyakorlati helyesírás szerint is, mivel nem az út szóból származik, de itt a népnyelvi színezetet erősíti. A látja (180), futja (7), tartja (108), tudja (10), családja (7) stb. típusok esetében nem találkozunk népnyelvi alakokkal. Ez jellemző a mássalhangzókiesésre is: majdnem (7), azt mondják, kezdtek (9), törleszthették (10), Szentpál (11) stb. A nyugati palócságban még szórványosan hallható palatális laterális betűjel (ly) hagyományként őrződik helyesírásunkban, mivel hajdan általánosabban használt lehetett. Ma már azonban az általános ejtésmódja (a fönt említett és még néhány székely helyi nyelvjárás kivételével) spiráns (1). Nyelvjárási munkákban így is szoktuk jelölni, ha ezt halljuk. Szépirodalmi szövegben azonban ez durvaságnak tűnne (talán csak akkor lehetne élni vele, ha írásán keresztül is jellemezné a szereplőjét az író). A Magyar Krisztusban minden olyan helyen ly áll, ahol a helyesírási szabályok ezt követelik, bár az ejtésben j hangzik: nyavalya (8), göböly (9), hodály, ilyet, melyik (11), gulya (12), fölbolydul (182) stb.

Az affrikáció ritka jelenség, de egy-két szóban ebben a nyelvjárásban is jellemző, s éppen ezért találkozhatunk vele a regényben: gyüjjön, kigyöttünk (8), gyüvünk, hazagyüijetök (9), gyütt-mönt (11), gyugja (208 – 'férfi közösül nővel' jelentésben). Mindezek az eddig fölsoroltak azonban a magyar népnyelvnek szinte az egészére jellemzőek, s csak olyanokkal él közülük a szerző, amelyek nem késztetik lenézésre az olvasót, nem tűnnek kifejezetten durva helyesírási hibáknak, erősítik a regény népies hangulatát, de nem nehezítik az olvasatát.

A harmadik csoportba a különösen erre a nyelvjárásra jellemző nyelvi tényeket osztottam, jóllehet néhány megtalálható közülük másutt is, itt igen sajátságosak, helymeghatározók. Az ide tartozó magánhangzó-jelenségek közül kétségtelenül legföltűnőbb a labializáció, s ez adja a nyelvjárásterület félhivatalos elnevezését is: ö-ző. A regény nyelvjárásiasságát is az ö hangok/betűk gyakori használata teszi karakterisztikussá: gyerök lösz, mögyünk, töhetök, löhet, gyöp (7), högyön, töszök (8), köll, Tömös [Temes], mögyehatár (9), szöröncsétlen (11) stb. Azonban nem általános ez az ö-ző írásmód, hanem néha e-vel vannak írva az ö-vel ejtett hangok: meneszti (7), semmi, érzem (8), mehetünk (9), felkötöm (10), szerencsétlen (13) stb. Az egyhangúság elkerülésén kívül a provincializmustól való tartózkodás lehet az oka e kettősségnek_ Valójában itt nyilvánul meg leginkább a fönt említett arányérzék, a határ tudatos vagy ösztönös keresése, meglelése. Az ösztönöst azért tartom valószínűbbnek, mert sokszor ugyanazokban a szavakban találunk e-ző illetőleg ö-ző írásmódot. (Azon lehetne vitatkozni, hogy valóban vulgárisat, provinciálisat eredményezett volna az ö-ző ejtés következetes jelölése. Mint nyelvjáráskutatót zavar e felemásság, de mint olvasót nem befolyásol a megértésben, azonosulásban.) Lényegesnek — mind tudományos, mind stilisztikai vonatkozásban — azt tartom, hogy ellentmondás sehol sincs az ö-zés jelölésében, vagyis olyan helyen nem áll ö betű, ahol a nyelvjárás nem azt használ (Móricz Rózsa Sándorában ez a legzavaróbb a nyelvjárást ismerők számára). A legérdekesebb adatok a zsellér szóval kapcsolatosak. A zsöllér (7) alakon nem csodálkozunk, de a zsillér (10) gyakori előfordulása már meglepetést okozna, ha nem tudnánk BÁLINT SÁNDORTÓL (Szegedi Szótár), hogy a leghagyományőrzőbb szegedi és Szeged környéki nyelvjárásban bizony a zsillér az általánosan használt forma, így a kisiratosi régi nyelvjárásban is jogosan fordul elő.

Régebbi, zártabb magánhangzók találhatók a lú (7), ű (ő), szűtte, üsmerős [ösmerős] (8), lű (9), kinyér (12) szavakban, melyek mind a nyelvjárás jellemzői.

A tőtípusok közül a nyelvjárás igen gyakran használ a köznyelvtől

eltérőket. Egyetlen példát találtam arra, hogy a teljes igető helyett a regényben a

déli nyelvjárásra jellemző csonka tő áll múlt időben: építtök (7). Gyakoribb a tárgyas ragozás 3. személyű –ja ill. –ják helyett az –i, -ik előfordulása: mutati (8), iszogati, baszogati (207), nem adhatik, mert mind fölfalik (183). Az –ít igeképző helyett egyszer találtam -1 képzőt: mögsegél (11). A névszóragok közül elsősorban a -ból, -ből; -ról,

-ről alakja nyelvjárási: Makórul, Szögedébül (7), Trencsénbül (8), Aradbul, otthonrul (9), Szentmihálybul, ami szintén igen jellemző a nyelvjárásterületre. A névszójelek közül az egyes szám 3. személyű birtokosjel nyelvjárási alakja sokszor előfordul: tetejibe (8), eszit (11), végire (12) stb. Mindezeken kívül még két különlegességet emelnék ki az eddig szinte ismeretlen nyelvjárási, grammatikai rendszerből. Az egyik az ok- és célhatározó névutójának a fölcserélése: gümőkor végett... meghalt (209), amely nem nyelvi vétség, hanem itt nyelvjárási jelenség! A másik pedig a középfoknak birtokos személyjellel való kifejezése: gazdája (208), melynek jelentése itt: 'gazdagabbak, tehetősebbek'.

A nyelvjárások legszínesebb és legszebb, a szépirodalmi művekben különösen hasznos jelensége a valódi és jelentésbeli tájszavak szerepeltetése. A köznyelv gazdagításának legfontosabb eszköze ez, s már régóta foglalkoztat egy olyan szótár elkészítésének gondolata, amely a köznyelv egyes szavainak a nyelvjárási szinonimáit tartalmazná. (Ennek szükségességére Kolozsvári Grandpierre Emil hívta föl a magyar nyelvészek, nyelvjáráskutatók figyelmét néhány évvel ezelőtt egy igen szép esszéjében.) Sarusi regényében a fölhasznált tájszavak között vannak olyanok, amelyek régebben az egész nyelvterületen éltek, talán köznyelviek is voltak, de kiszorultak a használatból, nyelvjárási szinten azonban még most is nagyobb területen megtalálhatók: öregapád, betyárbútor, perzekutor (8), göböly, tengelyt akaszt (9), megríkat, kapcabetyár (10), mögjuhászik (11), táltos (206) stb. Néhányuk azonban helyi alakulat, s nem az archaizálásnak, hanem a tájjellegnek a kifejezési eszköze: őbölyög 'háborog' (181, 243), vélekszik 'gondol' (183), cuháré (207), rájár [a szakácsnéjára] 'rendszeresen nemi viszonyt folytat vele' (207) stb. Itt jegyzem meg, mert részben a szóhasználattal összefügg, hogy a regényben igen sok (szerintem túlságosan is sok) trágár, obszcén kifejezés található. Talán gyermekkorom túlságosan is puritán protestáns környezete, s minden bizonnyal Bálint Sándor veleszületett szemérmessége következtében mi nem tartjuk ezt a népnyelvre ilyen mértékben jellemzőnek. Természetesen más jellegű stilisztikai értéke is lehet ezek használatának: elkeseredettség, kilátástalanság, tehetetlenség stb. Ennek következtében nem mint népnyelvi sajátságok kerültek be a regénybe, s velük részletesebben nem foglalkozom. Kiemelek azonban még a szókinccsel kapcsolatban két szép csillagkép-nevet, amelyek régiségükkel és népiességükkel egyaránt kitűnnek a tájszavak közül: Kaszahúgy, Szent Jakab pálcája (180). Külön nem foglalkozom a helynevekkel, pedig ezek kötik igazán adott tájhoz a szöveget, de mint már föntebb említettem, Sarusi Mihály önálló kötetet szentelt Kisiratos helynevei közzétételének, rendszerezésének.

Végül néhány olyan szóra hívom föl a figyelmet, amelyek elsősorban alaki tájszavak, de rendszerezésük sehogyan sem megoldható a bemutatás hangtani fejezetében. Mivel ezek népnyelviek, Kisiratosra különösen jellemzők, elhagyásuk sem lenne magyarázható, még ha számuk nem is túlságosan nagy: mán (9), mén (181), ád (10), oláj (11), ránkdufláz (8), oskola (182), ustor (11), karajcár (8), kadrát (208) tulipánt (8), kálomista (12), pápista (13), fölleg (180) stb. Ezeknek használata élénkíti, színesíti, hitelesíti az elbeszélő és a szereplők stílusát. Jelentős értékei az adott nyelvjárásnak és regénynek.

Összefoglalva azt mondhatjuk, hogy Sarusi Mihály nyelvérzéke és nyelvi tudata kimagasló eredményt adott ebben a regényében is a hangulat megteremtésében, a népnyelvi fordulatok, nyelvjárási jelenségek alkalmazásában. Sok és jól fölhasznált tájnyelvi eleme stilisztikai bravúr. A köznyelvi változatok és népnyelvi megfelelőik, a gyakorlati helyesírás és a fonetikus lejegyzés aránya jól átgondolt, vagy kiváló érzékkel alakított. A dialektológus nyelvész talán szeretné, ha következetesebb és bővebb lenne a nyelvjárás megjelenítése, de az átlagos olvasót éppen ez a hangulat ragadja meg, s nagyszerűen érzékeli mind az archaikus, mind a népies környezetet. A gyakorlat, a tudás és tehetség olyan arányokat alakított ki a Magyar Krisztus nyelvében, amelyek messzemenően megvalósítják a szépirodalmi alkotások művészi hangulatteremtését.

Jászkunság, 1989/5. 26-32.
H. M.: Válogatott tanulmányok. Bp. ELTE., 2003. 459-466.

Márkus Béla

Sarusi Mihály: Magyar Krisztus

1986 a pártpolitika hatalmi döntései által súlyosan meghatározott, a közélet egészét megmozgató irodalmi események éve volt. Közéjük tartozott a Tiszatáj betiltása; Csurka István szilenciumra ítélése; kísérlet az őszi írószövetségi közgyűlésen megválasztott választmány és elnökség összetételének módosítására; jeles írók kilépése a szövetségből stb. Ilyen körülmények között Sarusi regényének alig lehetett esélye a figyelemre. Fogadtatása nem is volt visszhangos, bár íródott róla néhány kiváló elemzés. A könyv újdonságértékét kritikusai egybehangzóan az előadásmódnak tulajdonították. Azt tartották igazi „istenkísértés”-nek, amit a modern prózapoétika „többszólamúság”-fogalma jelent, a beszédmódok, hangnemek, nézőpontok azonosíthatatlanságát, megkülönböztethetetlen váltásait. A beszéd nem egy meghatározható személyhez, mellékalakhoz, hőshöz vagy történetmondóhoz kötődik, hanem mintegy önállósul, s „az elbeszélés hangja” lesz belőle. Domokos Mátyás szó szerint ugyanazt emeli ki, mint a fikció és a történelem kereszteződéséről értekező Ricoeur, a „beszél egy hang” tételének megfogalmazója. A narrátorok kiiktatásával az események magukat mesélik el, mintha a világ maga szólalna meg. Domokos mitológiai példával ugyanezt hangsúlyozza: Cliót, a történelem múzsáját idézi, aki mintha a regényidő több mint százhatvan évén át valamiféle „hangvevővel rögzítette volna a falusi népek beszédét”. A nép névtelenségben maradó hírmondói, mesélői, történetmagyarázói és pletykálói „az állam és nemzet alá szorított néptörténelem” életre keltői. Ez az a beszédmód –, állítja nagy nyomatékkal Alexa Károly is –, amely „a személytelen és közösségi történelmet személyes hangfestésben, s ugyanakkor a maga személyeken túli folyamatos mozaikosságában ábrázolni tudta”. A szerző elhiteti, hogy élő emberek hangján „a levés és a múlás”, vagyis az „idő beszél” a regényben. Az idő kavarogtatja, keveri az elbeszélés, a leírás és a kommentálás, értelmezés epikai elemeit, amelyek, akár a sűrűn használt metaforák, képek, „áttűnnek” egymásba. Nincs választóvonal újságcikk és mendemonda, káromkodás és liturgikus ének, tényvalóság és babona között, így a közlésformák és hangnemek között sem. Alexa ezek alapján is méltathatta „a valósággal egyenrangúsított beszéd filozófiáját”, Sarusit a „legkorszerűbb elbeszélőink”, Mészöly, Esterházy és Nádas, Csalog Zsolt és Temesi Ferenc körében látva.

Az idő beszél: hömpölygését meg-megszakítja egy-egy, a magyar történelemből „kiemelkedő” pillanat. Ilyenek: a ’48-as szabadságharc a „jön Kosút” reményével, ám a falu népéről „a forradalom nem tud”; Arad, „a magyar Golgota” bitókkal, a Fő térre ötszáz szekér „dűti” a világosi zsákmányt. Első világháború: harmadik esztendő, egy katona a frontról: „Ha nem láthatsz élve, nézzél a fényképre”. Erdélyben már benn „az oláj”, nekik is a nyakukon. „Jöjjön, ennél rosszabb már nem lehet”, mert a „direktórium: porgatórium”. A „monarkia vége”, új román határ, és nem Erdély, hanem „teljes és hatalmas és vége nincs Nagyoláhország”. Nem panasz, puszta közlés: „ha száz évig lösz itt demokrácia, akkor is gyűlölni fogik a magyart!”.

A regényidő egy település, Nagyfalu alapításának történetével kezdődik, évszámmal jelölve, 1819-ben, amikor „Szögedébűl, Tisza mellül” a Zsótér család nekivág, hogy a Maros mellett, Arad alatt, Mária-Radna búcsúhely közelében elszegődjék dohánykertész zsellérnek, az ő nyelvjárásuk szerint: zsillérnek. Hét nemzedék sorsalakulása tölti ki a kiszámíthatóan 1983-ig tartó több mint másfél évszázadot. Az „azt mondják a régi öregek” fordulattal jelzett közösségi emlékezet a famíliából csak egyvalakit őrzött meg. „Krisztus Zsótér, Krisztus Anti” ő, a gyerekkorában meghalt kisfiú, akinek a „csúfolódó falu” azért adta ezt a nevet, mert pici korában cipót lopott, s amikor rajtakapták, azzal védekezett, „a Krisztus volt, nem én!”. A könyv egy csúfneves szereplőt választ tehát címéül, profán és szent együttállásában, ahol a „magyar” jelző a krisztusi megváltás reményéről a kereszthalál elszenvedésére helyezi a hangsúlyt. „Földies vallásosság” ez, ahogy Rónay nevezi, aki a telepeseknek a (katolikus) hithez és az egyházhoz való viszonyát közösségi összetartozásuk alapjának tekinti. Legelőbb is templomot, majd iskolát akarnak építeni, ahol majd magyarul hallgathatják az evangéliumi vigasztalást a szegények eljövendő boldogságáról, illetve tanulhatják a betűvetést – az elemzés szerint mintegy azt tanúsítva, hogy a templom és az iskola nemcsak a polgári életforma jelképe, hanem az egész magyarságé.

Így tekintve feltűnik a regény keretes szerkezete: a zárlatban, az 1980-as évek elejét idézve ismét az imádkozás „lehetőségéről”, illetve az anyanyelv „használatáról” folyik a beszéd. A falualapítás históriája s a fejlődésregénynek induló családtörténet itt válik az „elsatnyulás”, a „korcsosodás” krónikájává. Az egyik Zsótér leszármazottnak, aki román lányt vett feleségül, a gyerekei egy szót sem értenek apjuk nyelvén – igazolódott, amit falujabeliek az aradi „tanár úrtól”, Goldistól – ahogy hívták, Goldis Vazul Lászlótól – hallottak régen, hogy a „kétnyelvűség a legszemetebb beolvasztás”. Lassan elfelejtődtek vagy kiszorultak a használatból az olyan kifejezések, mint az őbölyög, abalyog, batramoskodik, „sehol egy mosoly, ének”. A hivatalokban mindenki románul szólal meg, de a zöm udvarolni is így udvarol. Akárcsak a románok, a magyarok is keverik a szavakat, ’remokra búzát’ emlegetnek, ’szérát’, ’pérmiszt’ és ’pásáportot’. A radnai kálvárián minden második „emlékköröszt” üres, az írást a szentképpel együtt leverték, otthon pedig a templomi búcsú helyett állami népünnepély tartatik. Miközben „villany sehol egész Aradba”, tejért sorba kell állni, jegyre volna a cukor, olaj és más, ha lenne.

Sok idő múlt el, ám a szegénység múlhatatlan. „A szegény ember csak így boldogul: ha nem véteti magát észre. Tűrj és dolgozz, ez itt a tízparancsolat” – hangzik az intelem. A vigasz pedig ekképp a legvégén – valakitől: „HALLJA, MINKET CSAK AZ ISTEN VÉD; Aszonta.”

Irodalom Bakonyi István, Másfél évszázad krónikája, Alföld, 1986/10.
Domokos Mátyás, Magyar Krisztus, Mozgó Világ, 1987/3. = Uő.: Varázstükrök között, Budapest, 1991, Szépirodalmi Könyvkiadó.
Alexa Károly, Krónikás embörének, Kortárs, 1987/3. = Uő.: A szerecsen komornyik, Budapest, 1999, Kortárs Kiadó.
Hajdú Mihály, A Magyar Krisztus nyelvjárásiassága, Jászkunság, 1989/5. = Uő.: Válogatott tanulmányok, Budapest, 2003, ELTE.
Rónay László, A szegények keresztje, Új Írás, 1987/2; A Magyar Krisztus tízegynéhány év után, Magyar Napló, 2003/2.

Kortárs magyar irodalmi művek lexikona. Bp., MMA MMKI, 2019, világháló:
https://www.mmalexikon.hu/kategoria/irodalom/magyar-krisztus

Szabó István

Sziget

…szórványnak nevezve.

Mikor - a maya naptár szerint - éppen a legutóbbi világvége volt, egy barátom aszongya, na, akkor ki kell tenni a táblát. Milyen táblát? Hát azt, hogy: Eddig tart a világvége. Itt kezdődik Magyarország. A tábla jobb helyet aligha találhatna Kisiratosnál. Eddig tart egy ország vége, sőt, a másik ország vége is - itt kezdődik Kisiratos. Gyömöszölve, odapréselve, nekiszorítva Trianonnak. Gúzsba kötve táncolt, hátrakötött kézzel bokszolt 1920 óta, s mégis, a pontozóbírák minden aljas trükkje ellenére, talpon maradt. S nem azért, mert már annyi ereje sem volt, hogy összerogyjon. Az én boldog s kevésbé boldog őseim mindig tisztelték, vagy éppen szerették a „dorobánciakat”.

„Mások, mint mink... összetartanak... van papjuk... van nyócosztályos iskolájuk... flasztérjuk... doktoruk... kertészettyük... gyümőcsössük... tuggyák, hogy mit akarnak, amit akarnak, azt tuggyák is.” Vagy csak annyit mondtak: űk valahogy mások. (Akkor még egészen más volt a másság.) Sarusi Mester, mesterünk (mellékesen vagy nem mellékesen, Jézust is mesternek szólították tanítványai, meg a kovácsmestert is az inasai) nem véletlenül álmodta meg és tette örök valósággá a Magyar Krisztust. Amíg magyar él a Földön, a kisiratosi Magyar Krisztus is élni fog. Ilyen könyvet csak igaz, istenadta tehetség írhat egy igaz, istenverte-istenáldotta népről. Nem hízelgek. Aki olvasta, óhatatlanul, ott legbelül, kisiratosivá vált s nem csak addig, míg a könyv végére ért. Van egy hármas csillagzat: Márai Halotti beszéde, Dsida Psalmus hungaricusa és a Magyar Krisztus. Aki e háromság tárogatóhangjait s mögötte a végtelen csendet, a mindentudó, szent titkokat őrző Csendet meg tudja hallani, az képes szívvel is érteni, ésszel is érezni, mi a magyar történelem, ki a magyar.

A Lönni vagy nem lönni: ráadás.

Már korábban szeretgettem Kisiratost, mintsem Sarusi mestertől megtudtam volna, miért. Apám, körösztapám un. parasztzenész (is) volt. Valamikor hírös vót a „nagyvarnyasi fújósbanda”. Eljártak űk még Zimándra, Gájba, Pécskára, Újaradra is. Hát Kisiratosra hogy ne? Oszt mikor az ilyesmiket mögbeszéték, aszonta az én jó apám mög körösztapám, hogy Kisiratoson a legjobb lönni. Idézem: „A kisiratosiak nem csak szeretnek, hanem tudnak is mulatni.” Vagy: „Ojan szépen danóni mög ojan szépen (=szikrázóan, zamatosan, magyarosan) káromkodni, mint Kisiratoson, még nem hallottam.” Más is gyütt onnan. Gyümölcsfacsemetéket hozott apám. Majd ötven évig terömtek a barackfák. Dacoltak az idővel. Nem adták föl! Mint Godó atya. Akiről sokáig csak annyit tudhattam, hogy üldözik és hogy „az éggy ojan szent embör”. Kívüle ki merészelte volna azt követelni a szekutól, hogy vagy zárják megint börtönbe vagy hagyják békén?! Ki? Tudjuk, hogy a mártírsorsú Mindszenty és a mártírsorsú Márton Áronunk között a mártírsorsú Godó atya volt az abszolút megbízható kapcsolat, a láthatatlan - egyszerre égi és földalatti - híd. Történelmet csinált - mert történelmet írni, leírni akkor nem volt ajánlatos. Történelmet vitt-hozott s ezt csak négyen tudták: a két főpap, Godó atya és az Úristen.

Kisiratosi lány lett a feleségem s két lányom anyja. A Párt illetékesei lehordtak, hogy mertünk templomban esküdni? A lagzi pont a zsílvölgyi bányászlázadás (1977) nyarán esett meg, az elvtársak tán azért voltak oly éberek és idegesek. Pár székely barátomat is meghívtuk. Az egyikük mondta: Te Pista, ezek itt alföldi székelyek! Mert egymás után zengtek az ég felé, vígasztaltak, erősítettek, andalítottak azok az igazi, férfibüszkeségtől és férfifájdalomtól izzó magyar katonanóták. Amiknek párja nincs. (Katonadalainkról tanulmányokat írtak már, nálamnál avatottabbak.) Pedig hol volt akkor még a híres citerazenekar? Mi az, hogy alföldi székelyek? Tartás, büszkeség, rátartiság, néha bicska - mégis megértés, nagyvonalúság, humor és böcsület. Na meg jó bor, pár korty „dinamitos pálinka”? Olvastam mindenfélét a székelyek eredetéről. Attila unokái, Csaba királyfi gyermekei? Kisiratos - mindenki tudhatja, aki akarja - szöged-csanádi eredetű. Igen ám, de egyre több adat, régészeti lelet mutat arra, hogy a „szögedi nemzet”, ez a különös magyar fajta hun-avar alapozású. Ezt már az író és régész Móra Ferenc, a szögedi múzeum hajdani igazgatója is fölfödözte, csak ű még a hunoknál is két-háromszáz évvel korábbra tötte a szögedi táj embörének eredetét, a csontok embertani vizsgálata és az élő szögedi embörök fizimiskájának összehasonlítása alapján. A Körösök-Tisza-Maros-Aranka határolta térségben több olyan temetőt fedeztek föl, ahová az V. századtól a X-XI. századig folyamatosan temetkeztek, még pedig jellegzetesen hun vagy hun-avar módon, például Mártély, Székkutas, Hódmezővásárhely, Szeged környékén. Ez azt jelenti, hogy a szögedi népség mögérte Árpád apánk honfoglalását, azúta mög mindég itt élt, a tatár, török időkben is. Ja, és az özés-őzés. Valahun írják, hogy a nagy Kazinczy Ferenc, a nyelvújító valamiért megorrontott a szintén nem kicsit szögedi Dugonics Andrásra, az első magyar regény, az Etelka írójára, aki úgy írt, ahogy a szögedi embör beszél. Ölég a hozzá, hogy aszonta Kazinczy, hogy nahát, nem ö-zünk, hanem e-zünk… Ki érti ezt? (Mert a lössz nem a lösz omlása, a lösz viszont nem les/s/z, hanem van – a szerk.)

Miért volt ez a merülés a múltba? Ha dr. Almási Béla élne, elmondhatná. Effélékről is beszélgettünk, még a múlt évszázad, múlt évezred hetvenes-nyolcvanas éveiben. Mikor én is büszke kisiratosi lehettem, minden évben pár hónapig, az iskolai szünetekben. Béla elcsalt, hogy nézzem csak meg, micsoda múzeuma van az ő Kása Anti bátyjának. Legalább ötezer évet kaptározott be az öreg abba a kis szobába. Nem csak vekkerórával mérte az időt, az időnek nem csak az innenső, látható vége érdekelte, hanem a túlsó, láthatatlan is. De ezt Beke György már méltóbban megírta. Béla, nagy Á-val és nagy tisztelettel írva: Álmodott. Nagyon is éberen. Szép, hasznos, okos dolgokról. Úgy bánt az álmaival, mint jó lovas a jó lóval: csutakolta, etette s nem engedte elbitangolni. Az ő képzelete egyszerre volt táltosparipa, Pegazus és igásló. A második világháborúban az angolok úgy nyerték meg egyik csatájukat, hogy vaksötét, holdtalan éjszakán fényszórók százaival világították meg a felhőket s az onnan visszaverődő fény bevilágította a harcmezőt. Almási Béla is a csillagokba nézett, hogy a valóságot lássa. Csak sorsrendelte kiválasztottak képessége ez. Talán túl nagynak tűnik a pátosz (nem tudom másképp mondani, elnézést), de ő volt Kisiratos Széchenyije. „Hass, alkoss, gyarapíts!” Kezdeményezett, szervezett, cselekedett... Bocsánat, közismert dolgokat mondok. Tán egyedül is nekifogott volna Dunát ásni Kisiratoson, csakhogy legyen hová építeni a Lánchidat. Ha idejéből, sorsából futotta volna.

Szórvány? Dehogy. Nagyvarjasról, vagy akár Sarkadról nézve Kisiratos – Sziget! Példa. Mint Az aranyember Senki-szigete. Kétezernyi küszködő, reménykedő, elszánt Tímár Mihályokkal, Noémikkel. Isten áldja mög űket.

Átalvető, 2016/1. 38-39.

Fönn a Jeruzsálemhegyen (1987)

Dérczi Péter

Fönn a Jeruzsálemhegyen

Sarusinak a címben említett regénye az ötödik könyve, emellett folyóiratokban, antológiákban publikált kisregényeket, hosszabb elbeszéléseket (pl. az Isten tenyerén ülünk című gyűjteményben). 1981 óta sorjáznak kötetei; ekkor jelent meg A csabai Szajnán című elbeszélés- (vagy ahogy ő maga jellemezte: beszély-) füzére, s aki valamennyire is nyomon követte eddigi pályáját, annak előbb-utóbb világossá vált, hogy Sarusi esetében egy sajátos, következetesen meggondolt írói világ kiépítésének lehet szemtanúja. Eddigi eredményeihez képest azonban úgy tűnik, viszonylag kevesen és kevéssé figyeltek fel erre, s azokra az epikai értékekre, kísérletezésekre, melyeket már ma is magáénak mondhat. Pályájának ezidáig kétségtelenül a Magyar Krisztus a kiemelkedő darabja, ám ennek poétikai jellegzetességeire s arra, hogy Sarusi itt milyen - önmaga által maga elé tűzött – feladatot teljesített, szintén kevesen ismerték fel. Tán az egyetlen Alexa Károly kivételével, aki azonban szintén a Magyar Krisztus tartalmi-tematikai oldalára helyezte Kortárs-beli kritikájában (1987. 3. sz.) a hangsúlyt, s nem érzékeltette eléggé az epikusi elbeszélésmód s az egyéni világkép karakterisztikumait. Sarusi művei, úgy gondolom, most már egy részletezőbb, több rétegre kiterjedő, elemző tanulmányt érdemelnének, ebben az írásban azonban magam csak legújabb regényére térhetek ki, s legfeljebb egy-egy villanásra utalhatok más alkotásaira. Annál is inkább, mert Sarusinál egy furcsa filológiai problémának is szemtanúi lehetünk. Annak nevezetesen, hogy az egyes könyvek kiadási és keletkezési ideje közt jelentős eltolódások vannak, s ráadásul a könyvek kronológiája közel sem egyezik a művek születési időrendjével. Így például a Fönn a Jeruzsálemhegyen a Magyar Krisztust követően jelent meg, noha Sarusi a kötetben 1981-re datálja, a Magyar Krisztus pedig 1983-as keletkezésű. Az 1985-ben publikált A kaporszakállú nádvágó viszont - ha hihetünk az írónak, s miért ne hinnénk - 1971-es. Mindez meglehetősen bonyolulttá teszi a pálya ívének és építkezésének követését, egyes kritikusokat talán meg is zavar (lásd Nagy Sz. Péter recenzióját a Kortársban a regényről 1987. 10. sz.), de még magának Sarusinak sem tesz jót. A Fönn a Jeruzsálemhegyen ugyanis kétségtelenül nem olyan jó regény, mint a Magyar Krisztus, esetlegességeivel, hibáival együtt is azonban helye van ebben az épülő életműben, méghozzá elsősorban poétikai megfontolásokból.

A regény a világirodalom egyik legelhasználtabb formájára épül: karrierregény, de nevezhetjük „bildungsromannak", nevelődési regénynek s elősorolhatnánk még néhány fogalmat. Mint minden ilyen történetnek, a Fönn a Jeruzsálemhegyennek is van egy röviden összefoglalható külső eseménytörténete, s van egy középponti hőse, aki köré szerveződik a történet. Jelen esetben a hős ifj. Oláh István, a köréje alakított történet pedig arról szól, hogy ez a munkásfiú, munkáscsalád (féllumpencsalád) ifjú sarja kocsmai pincérinasból hogyan válik egy vendéglátóipari szervezet vezérigazgatójává. A kérdés és a probléma is, tehát nem csak a forma, imitálja e tradicionális epikusi struktúra vonásait. A kérdés ugyanis e keretekben mindig ugyanaz: a honnan hová kérdése, hogy a hős honnan jut el valahová, miközben birtokba veszi a világot, s ezen elsajátítás közben mivé lesz maga is. A hős tehát - s itt a magyar kifejezés igazán érzékletes - a világ megismerésében maga is nevelődik, mindegy is most, hogy milyen értelemben. De még ez az út is formalizálható: mert általában bizonyos naiv hittől - mármint hogy a világ megismerhető és a hős által „leigázható" - vezérelten a főszereplő általában a kiábrándulásig jut el. Addig a pontig, hogy belátja, a megtett út hiábavaló volt, feleslegesnek bizonyult, s nemcsak azért, mert a világ kiábrándító, de azért is, mert a hős maga is besározódik ezen az úton. Oláh István - akinek személyén keresztül Sarusi egy család történetét is felvillantja - gyakorlatilag ezt a pályát járja be, a történet végén ironikus-groteszk fintorral még az öngyilkosság lehetősége is felvillan. A történet azonban mégsem tragikus alapvetően.

Jobb szó híján történetről beszéltem eddig, de ezen a kifejezésen Sarusinál a meg-szokott, s az eseményes, akciókban megnyilvánuló „sztorival" nem azonos fogalmat kell értenünk. E regénynek, mint egyébként az összes Sarusi-írásnak, nincs úgynevezett cselekménye, fordulatos meseszövése. Eseményei lazán kapcsolódnak egymáshoz, a megtörténés szintjén kapnak csak érdekességet. Ugyanakkor belső, lélektani rajzokat sem vetít ki Sarusi. Ha sem a külső eseménytörténet, sem a belső lélektaniság, fejlődésportré nem tárgya sem e regényének, sem más munkáinak, akkor joggal tehető fel a kérdés, hogy mi is az a meg-határozatlan epikusi tárgy. Úgy gondolom, egyfajta mitologizáló közösségtörténet ez, mely lehet akár egy családé, egy kisebb, de a családénál mégis tágabb közösségé (pl. egy falué), vagy egy még tágabbé, egy nemzetiségé; ez utóbbi volt a Magyar Krisztus. Talán profánul hangzik a Fönn a Jeruzsálemhegyen részben munkás, részben káderkörnyezetét ilyen közösségnek egyáltalán tételezni is, mégis azt hiszem, erről van szó. Sarusi ugyanis jól látja, hogy a megyei hatalmasságok, a megyének a kis települése (Jeruzsálem-hegy), valamint az Oláh család tagjai mind ugyanannak a mitológiának igaz, más-más módon, részei. Az 1960-as, 1970-es évek Magyarországának kisszerű, esendő vagy éppen amorális figurái, akik bár eltérő módon vesznek részt benne, de ugyanannak a történetnek a részesei. Csinálják vagy elszenvedik - a dolgok lényegét illetően ugyanabban a Semmiben léteznek. És Sarusi ebben nem ítélkezik közvetlenül.

Ezt az elbeszélői modalitást - mert végül is erről van szó - Sarusi ötvözi egy különleges szerkesztés- és elbeszélésmóddal. Ez nem újdonság pályáján, előzményeire, eredményeire, alakulásaira nem térhetek itt most ki. Kétségkívül a Magyar Krisztusban láthatjuk ennek magas szintű megvalósulását, a Jeruzsálem-regény viszont ennek közvetlen előzetesét nyújtja. Sarusi szerkesztése, s ebből következően történetalakítása, alapvetően az anekdotikus elveken alapszik (példázza ezt A csabai Szajnán is). Az a fajta előadásmód tehát, amely „közelre" hajol a tárgyhoz, keveset rajzol a tárgy nagyobb külső kontextusából, s éppen ezért nem hierarchizálja az amúgy is szegényes eseménytörténetet, hanem csak egymásra következő történetekként kezeli. A regényben ily módon például igen kevéssé van érzékeltetve, hogy az idő múlik, hogy végül is - bizonytalanul kikövetkeztetve - vagy húsz évet fog át. Még érdekesebb a narráció.

A Fönn a Jeruzsálemhegyen három elbeszélésmódból ötvöződik össze. Mindhárom el-ső személyű: találkozhatunk igazi perszonális elbeszéléssel, mint például a főhős belső beszéde, vagy az egyes szereplők dialógusai, de ez utóbbiak nincsenek elkülönítve a regény egyéb szövegeitől; éppen ezért nem mindig állapítható meg, hogy valójában ki beszél, ez tehát az előzővel szemben egy első személyű, közelebbről meghatározatlan, nem konkrét perszonális beszéd; s végül elkülöníthető még a regény tulajdonképpeni elbeszélőjének-narrátorának az első személyű közlései. Ez utóbbiak azonban ugyancsak különös képet mutatnak; felfigyelhetünk ugyanis tényleges első személyű közlésekre („a mi kótyagos Tányérnyaló hősünk"; „a mi hősünk"; „a mi kis Katánk"; „ha elnézőek vagyunk, megérthetjük a mi Tányérnyaló haverunkat"; „mert mondom"; „akarom mondani"), de harmadik személyű elbeszélésre is. E kettő alanya azonban nem mindig, sőt, inkább többször, nem választható el egymástól, azaz, nem különböztethető meg, hogy egy meghatározatlan történetmondói szövegről van szó vagy szerzői, auktoriális szövegről.

Lényegében e narráció-változatokból alakul ki a regény sajátos elbeszélői hangneme és nézőpontja. Ezek az elbeszélésmódok ugyanis nem válnak el egymástól élesen. Például, a dialogikus perszonális elbeszélések egymásba folynak, de ugyanígy nincs pontos határ a meghatározatlan történetmondói szöveg és az egyes szereplők szövegei között. Mindezt tovább színezi, hogy a mintegy kívülről kommentáló, a regény szövegéből úgymond „kiszóló" történetmondói szövegek, fordulatok, melyeket már idéztem, ugyancsak azon a nyelvi szinten kapnak létezést, mint az egyes hősök, szereplők beszéde. A hangnem tulajdonképpen ehhez idomul, illetve a már szintén említett anekdotikus színezetű szerkezethez: közvetlen, familiáris elbeszélés szervezi a regény szövegét. A történetmondó első személyű közlései is azt jelzik, hogy az elbeszélő a megtörténteket mintegy a helyszínről tudósítja, mintha maga is ott lenne, vagy lett volna az események közelében, ha másként nem, legalább külső megfigyelőként. Az anekdotikus ízű elbeszélés lényegében így azt érzékelteti, hogy maga az elbeszélő is valamilyen módon benne foglaltatik a történetben, nézőpontja elsősorban ilyen belső nézőpont. A történethez, az egyes szereplőkhöz, magához a főhőshöz való távolságot csupán az olykor ironikus előadásmód, vagy a szintén ironikus elbeszélői kiszólások fordulatai teremtik meg. Sarusi e módszerrel igen eredményesen bánik: nemcsak azért, mert nagyon jól képes így ötvözni a külső és belső nézőpontot, de azért is, mert világképi jelentőségre tudja azt növelni. Úgy képes az ábrázolt világot bemutatni, annak szereplőit amoralitásukban vagy esendőségükben megjeleníteni, hogy azok mintegy önmagukat jelentsék, s nem keres ehhez s megítélésükhöz külön külső, mintegy mindentudó szerzői nézőpontot.

E sajátos elbeszélésmódhoz csatlakozik a regény nyelve, stílusa is. (Megjegyzendő, hogy Sarusi általában igen nagy nyelvi hajlékonyságról tesz tanúságot műveiben; egyaránt otthonosan mozog a paraszti, táj jellegű nyelvben, a kisvárosi kisemberek sajátos rétegnyelvében s mint e legutóbbi regénye mutatja, a különös ízű városi szleng, valamint káderzsargon használatában is.) Anekdotikusnak nevezném tulajdonképpen ezt a stílust, azt folytatja, amelyet A csabai Szajnánban is kidolgozott már. A stílus ugyanazt a jelleget ölti, mint a korábban elbeszélésmódok alkalmazása. Ugyanazon a szinten mozog az elbeszélői nyelv, mint a történés nyelve, tehát végső soron ugyanazt az alapjában véve belső nézőpontot erősíti a stílus is.

Világképileg összegezve az elmondottkat, Sarusi újabb könyve is arról győzi meg olvasóját, hogy szerzője a valóságot nem egyszerű hierarchizáltságban látja, hanem jóval inkább egymás mellett lévő és élő dolgok komplexitásaként. A bújtatott távolságtartás persze arra is utal ugyanakkor, hogy Sarusinak vannak választásai, ám ezeket csak a szöveg hátterében jelzi, s így hagyja, hogy az előtérben lejátszódó történet „szóljon" önmagában. A Fönn a Jeruzsálem-hegyen című regénynek egyetlen kérdéses pontja az azonban, hogy e sajátos „közösségi" történetmondás, mitologizálás teljes mértékben alkalmas-e éppen ehhez a környezethez, ehhez a karriertörténethez. A regény egyes elbeszélői megbicsaklásai, olykor némileg romantikus ízű fordulatai (mint Csődör sorsa például), valamint az, hogy ez a környezet bárhogy vesszük is, nem teljesen homogenizálható szereplőiben, arra utal, hogy ez a fajta történetmondás nem teljesen illeszkedik a történethez magához. A távolságtartás jelzésére szolgáló — s erre feltétlenül szüksége van Sarusinak — történetmondói kiszólások és fordulatok is, bármennyire alkalmazkodnak stilárisan, hangnemileg a regény egyéb szövegeihez, mégiscsak piciny törést is rejtenek az elbeszélés menetében. A regény ezért nem olyan reveláció, mint a Magyar Krisztus, ahol Sarusi tökéletesen találta meg közösségtörténetéhez és elbeszélésmódjához a történetet, az elbeszélést és magát az igazi közösséget is. A Fönn a Jeruzsálem-hegyen ezzel együtt s éppen ezért fontos eleme, poétikai tekintetben mindenképpen, Sarusi Mihály írói világa, világképe öntörvényűvé válásának útján.

Új Aurora, 1988/1. 118-121.

Árva ima (1989)

Rónay László

Az a bizonyos többség

Három kisregényt foglalt új kötetébe az író. A kutyakántorban a huszita időket pergeti vissza, a Jézus-Mária történetének nagyobb része a két világháború között játszódik, míg a Hadak úttyik már 1945 utánra vezet balladás előadásával. A mai magyar próza különféle törekvéseiről szólva nem hagyhatjuk említés nélkül azt a merőben egyéni próbálkozást, amely Sarusi Mihály írásait jellemzi. Hallatlan erővel és leleménnyel idézi vissza s tölti meg funkcióval a népnyelv elfelejtett szavait, kifejezéseit, fordulatait, néhol teljesen belefeledkezve annak logikájába és mondatszerkesztésébe. Máskor egy elfeledett nyelvi réteget bányász elő, s azt elegyíti korunk gondolkodásmódjának nyelvi megjelenítésével; ismét máskor versbe fordul dikciója, a mondatok ritmikusak, a mondatvégek összecsengenek. Költészet és próza szétváló törekvéseit szintetizálja, olyan lebegést kölcsönözve előadásának, amely magával ragadja az olvasót, s arra készteti, hogy a még nehezebben olvasható és értelmezhető részletekkel is szívesen birkózzék meg, hogy tanúja legyen az író új és új nyelvi leleményeinek. A szavak, a mondatok zuhataga mögül egy apokrif népi legenda elemei sejlenek föl: a tudomány valaha nagy erőfeszítéssel nyomozta az elveszített — talán nem is létezett — őseposz nyomait, Sarusi Mihály regényeiből egy valaha megvolt népi legenda elemei sejlenek föl, igazi, de névtelen hősökkel, kis győzelmekkel és hatalmas vereségekkel, melyek alaposan próbára tették a kisemberek, a névtelenek seregét, de valahonnét mindig erőt merítettek, s elölről kezdték harcukat a jó ügyért, melynek a másik oldalon jórészt csak akadályozói és ellenzői voltak s maradtak.

Sarusi Mihály műveiben azok a tömegek jelennek meg, amelyet a ma divatos politikai nyelvhasználat a „hallgató többség” fogalmával nevez meg. Nincsenek e tömegnek rátermett szónokai, akik ügyesen forgatják a szavakat, s így érnek el gyakran demagóg szólamaik révén gyújtó hatást, nincsenek karizmatikus vezetői, mert e vezetőket nem ők választják, rendszerint rájuk kényszerítik őket, vagy maguk jelentkeznek hangos kardcsörtetéssel, nincsenek igazságtevőik, akik értelmezik számukra a törvényt, mert a dolgok és a történelem menete nyilvánvalóvá teszik, hogy e törvények rendszerint a felül lévők jogait kanonizálják és érdekeit védik. A tömegek mozgása az „írás" ellenében történik: amit a kevesek és a magukat kiválasztók törvénykezésnek neveznek, az a sokak számára a jogok csorbítását, az elszegé-nyedést, a kiszolgáltatottságot jelenti. Amit mi történelemnek nevezünk, az voltaképp e mesterséges kiválasztás révén született írásos emlékek egymásutánjának analízise. Sarusi Mihály pedig arra vállalkozott ebben a három kisregényben (is), hogy az „igazi" történelmet írja meg, a hallgató többség történetét, melyről nem szólnak az írások, amely a lelkekben „történik", s amely mégis egy nemzet karakterét adja.

Ezekben a hagyományos kategorizálás alapján történelmieknek nevezhető regényekben alapvetően fontos és időszerű etikai kérdésekre keresi a választ az író. Újra meg újra visszatér mindegyikben az erőszak és a szellem viszonyának leírásához, feszültségük okainak megfej-téséhez. „Mondj igazat és hallgatnak rád — olvassuk az egyik kisregényben —. De nem azért, hogy te légy az új úr! Hogy a mastaniak helyében állj!" Mert hallgató és a vereségei után is makacsul a boldogság igézetét hajszoló többség számára az „igazmondás" a legfontosabb és leghitelesebb mérce. Ez nem a törvények igazsága, hiszen azok nagy része csak arra jó, hogy a lelkek igazságát megsemmisítse, irmagját is szétszórja. A hallgató lelkekből azonban nem szórhatja ki, mert az igazság, az ő igazságuk megmarad, független az úgynevezett történelem változásaitól: „Vajon, azt hiszitek, hogy Husz megégetése után elpusztul tanításainak megszentelt talaja? Mondom nektek, nem! Ha lángotokkal megégetitek a kalászt, majd a kövek énekelnek, ha pedig a köveket is tűzzel égetitek, akkor üvegek ömlenek ki belőlük, amelyek ezer tükröződésben verik vissza felétek annak az igazságnak a fényét, amelyet Husz hirdetett”.

A három kisregény a maga sajátosan megválasztott stíluseszközeivel azt a folyamatot követi, ahogy ez a titkos, belső igazság tovább él a lelkekben. Az a döbbenetes, hogy akkor is következtethetünk nyomaira, amikor a hivatalos, a felsőbb rend megfogalmazta híreket, kommentárokat olvassuk. A Jézus-Mária anyagának egy része ugyanis ilyen: újságok hír-adásait, hivatalos kommünikék szövegeit vágja egymás mellé az író, s ezek folytonosan gyorsulva mutatják azt a tragikus folyamatot, amelynek során a tömegek ismét belekénysze-rültek egy háborúba, amely megint megtizedeli őket, megosztja gondolkodásukat, hogy végül számkivetettek legyenek, aminthogy azok voltak addig is. Az evangéliumok egyik nagy igazsága ölt testet Sarusi Mihály kisregényeiben: sokan vannak a hivatalosak, de kevesen a választottak. Csak éppen a három történet a nemzeti tragédiák láncolatában értelmezi újra ezt a gondolatot: sokan vannak, akik „választottak” lehetnének, de végül csak azok maradnak, akiket a hatalom kiszemel.

A kutyakántorban egy hatalmas, litániaszerű felsorolásban tudjuk meg, mit nem tehet a szegény, s mire van egyáltalán jogosítványa. A tiltások erdejében végül így összegződik a kivetettek életlehetősége: „Én uralkodom, ő imádkozik, te pedig dolgozz!”.

Elég csüggesztő igazság, s ha jól belegondolunk, arra a következtetésre juthatunk, hogy a történelem menete rendszerint tényleg valami hasonló végkifejlet felé irányul. A nagy többségnek az a sorsa, hogy szorgalmasan dolgozhatik, s még azért is neki kell bűnhődnie, ha a kevés kiválasztottak rosszul jelölték ki munkájukat. Ilyenkor is a „törvény" szava érvényesül: dolgozni tovább, s a panasz fájdalmas szava helyett inkább a beletörődés alázatos igéit kell megfogalmazni.

Van-e remény? Lehet-e? Ezt a kérdést mindenképpen fel kell vetnünk, még akkor is, ha Sarusi Mihály kisregényei (s eddigi életműve ugyancsak) meglehetősen szerény esélyeket sejtetnek. A pusztulásra ítélt husziták így exponálják a kérdést: „Valamiben hinni kell. A világot érteni kell, másként mire jutunk. Nem vagy ki, ha nem hiszel. Ki hozza reánk az istencsapást? Ki teríti elénk a termést? Ki engedi, hogy szerethessünk? Ha nem az Isten, ki?” A remény elve a kisemmizettek, a hallgató többség legnagyobb és folytonos mozgatója. Másképp aligha lehetne, hogy az iszonyatos vereségek után újra előbújnak rejtekeikből, s dolgozni kezdenek, előbb lesúnyt fővel, alázatosan, utóbb egyre inkább öntudatosodva, de mégiscsak tömegben, amorf alakzatként, mert eddig sosem születtek számukra olyan kivá-lasztottak, olyan egyéniségek, akik besegíthették volna őket a hatalom sáncai mögé. Pedig tudják, hogy az Írásnak hatalma van. A huszitákat is azért pusztítják tűzzel-vassal, mert a saját nyelvükön értelmezik az igét. A Prágában tanuló diákok átélik a nagy felismerést: a Magyar Írás nem eszköz, hanem hatalom. Mert az igazság eszköze. S jaj annak, aki az igazság birtokába juthat! Mert valahol érintetlenül él azért az igazság, a hallgatók igazsága: „Nem lehet, hogy a világ ennyire gaz legyen. Valami világosság csak pislákol valahol. Valami remény csak van. Különben mi végre lennénk a világon. Valami végre csak vagyunk. Valahol csak akad egy Úr, aki szeret bennünket, aki segít bennünket. Mert ilyen a Földön nem kerül. Hát csak az égben lehet. Ott rejtekezhet. Hogy a mocsok gazok ne piszkíthassák, ne ölhessék naponta”.

De hátha meglelhető ez az igazság itt a Földön is? Hátha kiharcolható? Hátha az írott törvények mögött rejlik egy természeti igazság, mely azért megragadható, s besugározza a hallgatók létét? Nosza, elö a rejtett fegyverekkel, a kapákkal, ásókkal, hátha arcunk verítékével ki lehet kaparni a földből? Hátha rá lehet találni a szívós fa gyökerei között, mint egy elrejtett kincsesládára?

Az igazság azonban csalóka. Míg megfeszítve inukat keresik a szegények és kivetettek, hátulról támad rájuk, sereggel, erősebb és korszerűbb fegyverekkel. S a vége megint a szétszóratás, a csöndes szenvedés, a várakozás és a halk remény, melyet az Írás hordoz. Az a szerencse, hogy elvétve, ritkán ugyan, de akadnak még, mert mindig is akadtak, akik eredeti jelentésük szerint értelmezik az írásokat, akiket nem rontott meg a hatalom és az erőszak. Az értelmiségnek ezt a jobbik részét is megjeleníti — természetesen megint csak történelmi helyzetben és környezetben — Sarusi Mihály: „Kis papocskák, taknyos diákocskák ugrálnak. Még a nép hagyján, a népnek elég egy-két máglya, s megretten. Csak néhány testet elszakasztunk fejétől, s már vissza is állt a nyugalom. Ahol vezetnek a választottak. A jók. A szigorúak. A nyugodtak. A tanultak. De ezek a senkik mindennél veszedelmesebbek: más igét hirdetnek! Tőlük kell megmenteni a népet”.

Ez a „nagyszerű” mentő akció mindig sikerült a századok során. Így aztán ebből az országból az emberek egy része folyvást futott. Ki keletre, ki nyugatra, de futott. Mentette a bőrét és a saját megszenvedett igazságát. Vagy betyárnak állt, mint a Hadak úttyik hősei teszik, s pusztított, ölt, válogatás nélkül, míg őt is el nem pusztították, s be nem írták a történelem-könyvekbe okulásul.

Egyszer-kétszer-háromszor megismétlődik a csoda: Csaba királyfi lovasai elővágtatnak és megmentik a szorongatottakat. Nekik mégsem csodára van szükségük, rnert a szorongattatás hosszú, a csoda egy pillanat. Olyan írástudók kellenek, akik hiteles értelmezők, akik „más igét hirdetnek”.

Talán most jött e! az idejük. Láttuk őket, s láttuk a hallgató többség tagjait is, amint fegyvertelen testükön átgázoltak a tankok. De eljöttek újra s hallgatták azt a másfajta igét. zászlók lengtek felettük, s szívüket megkeményítette a történelmi idő ezernyi szenvedése. Most már nem ismerték a félelmet, Sámson ereje költözött beléjük.

Talán itt az igazság órája. Vigyázzunk, mert az idő halad, s mérője hamarosan éjfelet üt...

Új Írás, 1990/3.124-126.

Vagabundkorzó I-III. (1993), IV-VI. (2001)

Vasy Géza

Vagabundkorzó

Az előző köteteknél többnyire okkal hiányoltam a bemutató életrajzi jegyzeteket (a Jászkunság Füzeteknél – a szerk). Nos, Sarusi Mihály esetében erre nyilván nincs szükség. Tucatnyi könyv áll mögötte, s bárki kíváncsi az adataira, megtalálhatja több lexikonban. Irodalmi díjai is szépen gyarapodnak.

A későn induló szerzők közé tartozik mindazonáltal: 1944-ben született, s első elbeszéléskötete, A csabai Szajnán csak 198I-ben jelent meg. Azóta viszont folyamatosan .jelen van. Legújabb munkája a Vagabundkorzó esetében a legújabb minősítés csak a megje-lenésre vonatkozóan egyértelmű, hiszen maguk a szövegek az 1966 utáni teljes időszakot felölelik. Bár nem egyértelmű. hogy a dátumok mennyire jelzik az élmény, s mennyire a megírás idejét, stíluselemzéssel könnyen kimutatható lenne, hogy itt nem folyamatos, hanem az időben valóban elhúzódóan keletkező munkáról van szó. E mű az egyes füzeteket összefogó szalag műfaji megjelölése szerint „rendhagyó útiregény”. (A szalag ezért az információközlésért fontos, mert ezt a füzetekben nem olvashatjuk.) A három kötet négy „könyvet" tartalmaz. Az első az 1966-1970, a második az 1972-1978, a harmadik az 1977-1990, végül a függelékszerű negyedik az 1991—... időmegjelöléseket kapta meg. Nyilvánvaló, hogy az utazások történtek ezen időhatárok között. Ezek az utak többnyire egyetlen ember, a „vagabund", azaz a csavargó útjai. A legelső fejezetekben a hagyományos csavargószerep modern változata és kellékei is megjelennek: egyetlen tarisznyával, hálózsákkal, gyalogosan, autóstopra számítva vág útnak a fiatalember, nemegyszer kiváltva a hatósági közegek gyanakvását, egyszer még — útlevelének jugoszláviai elrablása okán — a börtönt is megtapasztalva tíz napra. Később azonban mind konszolidáltabbakká válnak az utazások körülményei — persze csak a kezdetekhez képest.

Érdemes az egyes utazási területeket sorra ide jegyezni a könyvek és azok fejezeteinek sorrendjében, mert kissé már ez is információhordozó: egy nemzedék, egy korszak világjárásainak, értelmiségi terepszemléinek lehetséges tükre. A sort a bolgár tengerpart, Várna nyitja meg, majd Zemplén, a Szovjetunió (Moszkva), Erdély, Jugoszlávia következik. A második könyv színterei: Erdély-Moldávia, ismét Erdély, a Felvidék, Felvidék—Dunántúl, Délvidék, egy európai körút, Bakony— Velencei tó. A harmadik könyv útjai: egy „matróz szamba”, Gyimes, a Baltikum, Kazahsztán, az ujgurok, Ormánság és Szlovénia—Burgenland magyarlakta területei. Doberdó, Kazahsztán. Végül a negyedik rész egy-egy közelmúltbeli párizsi és római utat örökít meg.

Miért rendhagyó ez a regény? Azért, mert igazából nem is regény. Regényszerűvé kizárólag az teszi, hogy ugyanaz a hőse: az az elheszélő, aki láthatóan egyre nagyobb eltervezettséggel, lehetőségei szerint járja a világ számára elérhető részét, s ezen belül is különös érdeklődéssel, szenvedéllyel, elkötelezettséggel a magyarlakta területeket. Azokat, amelyek nem Magyarország részei. Az elbeszélő és az ő szemlélete tehát az összekötő kapocs, ezen kívül még a stílus is — változásai ellenére. De amúgy nem regény ez, inkább útinapló, negyedszázad 21 utazásának rögzítése. „Útiregény”, útinapló is sokféle lehet azonban. Sarusi Mihály egyrészt költői és nem költői (prózai) szövegrészeket épít együvé, másrészt a verspróza, a riport, az útibeszámoló, az esszénapló, az elbeszélés elemeit lelhetjük fel munkájában. Ezek gazdagon váltakoznak szövegeiben, mégis van egy „fejlő-dési" ív, amely a versprózától a riporton át vezet az esszénaplóig abban az értelemben, hogy ezek a vonások a dominálók a sok közül. E könyv legszebb meglepetése az, hogy a szerzőnek sikerül elkerülnie azt a veszélyt, hogy munkája stilárisan és műfajilag keverék maradjon. Akik a hagyományos útirajzokat kedvelik, legfeljebb csak csalódnak, ám akik irodalomra számítanak, azok nem.

Egy regénynek lehet természetesen egyetlen szereplője is, a Vagabundkorzónak azonban csak hőse van egyetlen, szereplője sok. Furcsa is volna, ha egy útiregényben nem találkoznánk mi olvasók is egy sor emberrel. Az arcok, a portrék azonban csak villanásszerűek lehetnek, még ha e villanások felidézhetők utólag is, s nemcsak a találkozásban részes szerző, hanem az olvasó számára is. A lényeg azonban nyilvánvalóan nem egy-egy arc élessége, hanem az egész sorozatnak. az utazások aratnának, a „korzózásnak" a folytonos, emberekkel való találkozása. S ennek az áramnak két nagy tanulsága van. Az egyik ritkábban kimondott, de rendre érzékeltetett: a másik ember is ember, bárhol él is, bármi is az anyanyelve, bármilyen is a sorsa. Mindenki ember, bárha a természetünk, a jellemünk nemi egyforma, a lényeg valahol mélyen mégis azonos. Nem azért gazember vagy svihák vagy éppen példaszerű egy-egy ember, mert ehhez vagy ahhoz a nációhoz tartozik, hanem mert ilyenné formálta önmagát.

A másik tanulság szorosan összefügg ezzel a felismeréssel. Ha az emberek egyenlőnek születnek, akkor a jog keretei között az életlehetőségeiknek is egyenlőknek kellene lenniük. S itt válik lényegivé az elszakított magyarság tömegeinek sorsa. A nemzetiségeké, a kisebbségeké, elvileg bármiféle kisebbségé. Ez foglalkoztatja az elbeszélőt akkor is, ha nem a magyarság, hanem például a litvánok, a kazahok, az ujgurok között jár, vagy akár ha Burgenlandban vagy Svájcban. A tudottat, a személyesen is megtapasztaltat és a mindazonáltal továbbra sem megérthetőt, elfogadhatót mutatja fel. S nem csupán a bárhol fellelhető hatalmi erőszakot, hanem az önkéntes beolvadást is. S hogy egyetemesebb érvényű legyen a felismerés, az ujgurok között ugyanezek a gondolatok foglalkoztatják, s a burgenlandi szórványmagyarságot megfigyelve is. Mert ha más is az életminőség szovjet Ázsiában és Ausztriában, rokon a gondolat: „olyan jó beolvadni. A gazdagabba, a műveltebbe, az erősebbe, a szabadabba! Európába.” (111./69.)

S ez a gond végül is már az egész magyarságot érinti. Nemcsak abban az értelemben, hogy ezer éve, Ázsiából érkezve, megkezdtük a beolvadást „Európába”, hiszen tudjuk, megmaradásunk feltétele volt ez. Ámde adhat-e ez a fajta — nem feltétlenül fizikai, hanem nyelvi-kulturális — fenyegetettség mindenre magyarázatot? Hiszen a beolvadók „megmaradnak", csak éppen nyelvet-kultúrát váltanak. Szegényedik-e ezáltal a nagyvilág? Bizony igen, és e könyv szemléletének folytonosan megnyilatkozó, hol szemérmes, hol kimondott hazaszeretete, magyarsághoz kötöttsége mindegyre amellett érvel, hogy meg kell maradni magyarnak, s hogy érdemes megmaradni. Csáktornyán járva, a Zrínyi-sorsot és a vidék mai elmagyartalanodását szemlélve fogalmazódik meg a szép vallomás: „ha Zrínyi ezt tudja, nem tanul meg magyarul, ja, ha az ember sejthetné, mit hoz a jövő, Teremtőm, ha én azt tudnám, hova érdemes állni, máris máshová tenném magam, oda, ahová nem érdemes, ja, de DA, igen, azért is IGEN A MAGYAR ÉLETRE, ha nem érdemes, akkor is, ha Zala e fertályán oly fölösleges, akkor sem hagyhatod magad” (111./63.).

S óhatatlanul fölvetődik mindezek után egy vatikáni estén az a kérdés is, hogy „Szent Istvánnak mégsem lett volna igaza? Még hogy a soknyelvű ország erős!” E kérdések persze el-dönthetetlenek, mégis nekik kell gyürkőzni, ha meg akarunk maradni. S bárhová jutunk, végül is az érzelmeiben-tudatában magyar ember csak hazájával veti össze tapasztalatait, s hazatér. Az elbeszélő útjai is rövidek, két hetet enged meg rendre a honvágy. Ez a vagabund végül is nem otthontalan csavargó, sokkal inkább a peregrinációs diák örök típusa, aki azért gyűjti a tapasztalatot, hogy hazájának is adhasson belőlük valamit. S ennek az évezredes elszánásnak jelenkori formáját mutatja fel ez a rendhagyó útiregény.

Jászkunság, 1994/4. 11-12
Későmodern prózaírók. Széphalom Km., 2006. 427-431.

Eszterberke (1993)

Czére Béla

A túlélés és a halál zsoltára

„Magyar kérdés nincs, csak gödörkérdés. Tudunk-é nekik elég sírgödröt ásni, kerül-é elég sírásó?" Ezekkel a mondatokkal indítja a balladák megdöbbentő erejével megszólaló regényét Sarusi Mihály, a török hódítók, a mindenkori hódítók, gyarmatosítók filozófiájának lényegét félelmetes könnyedséggel megpendítve.

A túlélés könyörgő és kemény zsoltára a regény. Amelyben benne lüktet a halállal farkasszemet néző körös- menti nép életigenlő hite is. És körös- menti ballada is a regény, vérszínű folyóvizek, embereket rejtegető berkek és lápvidékek szaggatott ritmusú, szabálytalan szívverésű balladája, amelyben az élők is halottak, és a mártírhalált halt testvéreink is élnek: küzdelmükből, hitükből újabb meg újabb várak falai emelkednek a bekerített lápvidék menedékein.

Magyar sors, népi sors a 16. század végén, a 17. században. Keresztre feszített Körös-menti nép, magyar krisztusok, akik nem várják meg nemzetük feltámadását, a török 17. század végi kiűzését, maguk tépik le önmagukat a keresztfáról, és szögekkel átvett tenyerükkel, lábukkal, vérző testükkel tovább harcolnak.

Foggal-körömmel. Csellel és fegyverrel. Mindig, ahogy lehetséges. A farkas-időben. Tatár-időben. Török időben, oszmán zsoldban álló tatárok idejében. Es a magyar népünket tömegesen eláruló idegenvezetők idejében. Tatárszemű időben. Amely akkor is lenyilaz, ha békében akarsz a hódítókkal élni. Dolgozni, családodra vigyázni. Nem lehet, százféle adó veszi el a családod kenyerét, s ha színlelve behódolsz, de lélekben magyar maradsz, ahogy Sarusi írja, akkor is kiirtanak. Mert elég egy elsüllyedt Magyarországra utaló, szádon könnyelműen kicsúszott szó, és már véged. Mert Magyarország nincs, hirdeti a hódító, csak Oszmán Birodalom van. Erdélyi fejedelemség sincs, legfeljebb a szultánnak engedelmeskedő Erdély. Királyi Magyarország sincs, csak „Frengisztán”, amely a „mocskos, hitetlen Európához” tartozik.

A regény elején tatárhordát enged rá a török a Fekete-Körös partján fekvő Dobozra. Tűzcsóvák a házak zsindelyén, a családokat védő férfiakat lemészárolják. S az öregek, gyerekek, asszonyok jó részét is. Miután az asszonyokon végigment a kiéhezett tatárhorda. S persze a lányokon, gyermeklányokon is. Aztán a rabok megindulnak láncra fűzve a közeli gyulai embervásár felé. Az egyik, asszonyával menekülő dobozi férfit a Körös-parton érnek utol a tatárok: az őrület dimenziójából, a halál másodperceiből hasítja ki Sarusi ezt a döbbenetes időszeletet. Két egymásért élt ember, férfi és asszony zuhan lefelé az őrület halálörvényének megsemmisítő tölcsérében. Csak lefelé lehet merülni, s alul kilépni a tölcsérből. De már az emberi lét más dimenziójában. Nem e világi időben. Mert itt, az őrület tölcsérében, a férfi szerelmes, utolsó öleléssel hátulról szíven szúrja asszonyát, s ő maga irtja a reájuk támadt tatárokat, a fehér asszonyi hús zsákmányát már a markában érzett tatárokat, őrült, emberfeletti erővel, amíg szét nem szaggattatik. Véres a Fekete-Körös, magyar halottak lebegnek, úsznak a folyón lefelé. Csak a családot még nem alapított fiatalok egy része tud ilyenkor elmenekülni. A többi ottmarad örökre, mert nem nézheti asszonya megerőszakolását, családja lemészárlását a folyó túlsó partjáról tétlenül.

A Körös-parti berkesekbe menekült, majd Dobozra visszatért nép túlélő szeretne lenni. A két hazáról, a Királyi Magyarországról és Erdélyről lemetszve, a gyarmatosítás és a halál mezsgyéjén, a török hódoltság területén egyszerűen megmaradni szeretne. A túlélés, a lélekben magyarnak maradás keserves életszemléletét fogalmazza meg nevelt fiának, a regény főhősének, Sámsonnak az egyszerű dobozi parasztember. Egy olyan letarolt földön, ahonnan nézve nincs magyar állam, királyság, nincs haza, csak a békési földön fogyatkozó magyar nép van. Sarusi Mihály e hazából száműzött nép szemszögéből írja drámai erejű krónikáját. A Királyi Magyarország zsoldosai és hajdúi őket nem védik meg, inkább a töröktől hol lazább, hol szorosabb függésbe kerülő erdélyi fejedelmek hajdúival hadakoznak. Legfeljebb az erdélyi, partiumi hajdúk portyázó csapatai csapnak le a békési életet Gyuláról dirigáló törökre, sokszor a gyulafehérvári fejedelmek tilalmai ellenére is. Ebből származik a Körös-partiak hazátlanságának nyomasztó érzete: ők nemcsak a török és a vele kollaboráló tatár, rác, oláh hordák és rabszolgakufárok uralma alá kerültek, számukra a Királyi Magyarország német vezényletű zsoldosai is idegenek. S még a török ellen sokszor szövetséges erdélyi, partiumi hajdúk is, hiszen a lélekszámban fogyatkozó, vallásukban, magyar szokásaikban megnyomorított békésiek nem érthetik a magyarságot védő, megtartó erdélyi politikát, hiszen őket nem védi meg senki sem. Békésben, a Körösök mentén nincs haza. Csak szétrombolt, és a rejtekhelyeken újjáépített magyar otthonok, búvóhelyek vannak. A dobozi bíróvá választott Sámson ezt a kicsiny, megmaradt magyar otthont védi. Az ő népét. A bibliai Sámson erejével, a régi pusztai birodalmunk táltosainak talentumával és a korabeli végvári vitézek elszántságával. A nép, a jobbágyember fenntartja verejtékes munkájával a hazát, amelyet a kiváltságot élvező nemes viszont a kardjával köteles megvédeni. A paraszt szerepe így, a nemzet szemszögéből egy kicsit olyan, mint a családban az anya otthont, gyerekeket, férjet fenntartó funkciója. Szemben a családi fészekből kemény és veszélyes kalandokra kirajzó férfiéval. A hont védő háborúban persze mindez megváltozik: ekkor a jobbágyember is éppúgy kockára teszi az életét, mint a nemes.

A magyar életet megtartó szerepet testesíti meg a dobozi bíró, Sámson. Ésszel, csellel védi övéit, amíg lehet. Disznócsordával eteti fel a törököt, marhacsordával tiportatja el: amikor már nincs más lehetősége. De hosszú ideig mégis az íratlan török törvény keretei között mozog. Az erő pozíciójából tud tárgyalni a dobozi török „társbíróval", hiszen az idegenvezetők és az oláh, rác betelepítettek tömegével megerősödött török már bízik abban, hogy parányi engedmények árán még végleg bekebelezheti ezt a magyar földet, lakóit csak lezülleszti magához az ázsiai létbe. Csakhogy a törököt eddig mindig leszerelő Sámson nem számol a gyarmatosító zsarnokság igazi természetével. Amely hódító számára még a pillanatnyi engedmény is csak egy ugródeszkát jelent az újabb és még kíméletlenebb előrenyomulás, elnyomás előkészítéséhez.

Sámson szerelme, Eszter életével fizet azért, hogy az élet útját választotta a halál ösvénye, az utolsó csepp vérig vívott küzdelem helyett. Mert a szerelme, Eszter inkább az öngyilkosságot választja, mint azt, hogy a dobozi török „társbíró" martalócai az aga számára elhurcolják. Ebben a megnyomorított magyar életben még a szerelem is csak egy éjszakányi lehet. Egyszer tud az épülő Sámsonvár falai között beteljesülni. S aztán Esztert elnyeli a Fekete-Körös „Szűzörvénye", és Sámson csak a halott, vízből kiemelt asszonyát viheti magával a lápvilágban épülő várába. Esztervár, a volt dobozi bíró köré gyűlt bujdosók elszánt hada számára Sámsonvár azonban az ellenállás bevehetetlen fészke lesz. Falai alatt a lány porladó holttestével. Mert ezek a falak tényleg az ő vére, az ő mártíriumságának legendája által lettek erősek, mint a Kőműves Kelemenben.

És ekkor kezdődik Sámson hadjárata. A puszta túlélés taktikája, életet mentő, kérlelő zsoltára helyett a halál árán majdan újra magyar életet teremtő végvári ének. A békési jobbágyok, hozzájuk csapódott hajdúk, az önkéntes magyar végvári vitézek összeszorított fogú fohászkodása. Azoké, akiknek nincs megbizatásuk, zsoldjuk, zsolddal csak a halál fizeti ki őket. Harc az utolsó emberig. Abban a reményben, hogy a bújtatott asszonyok által szült csecsemőkből mégiscsak egyszer magyarok lesznek többségben eme tájon újra. Küzdelem a megszálló török ellen, s még kíméletlenebb leszámolás az idegenvezető, hazát áruló magyarok tömegével. Azt hiszem, nem kell kódolni ezt a mának szóló üzenetet. Mert Sarusi nem parabolaregényt írt, az Eszterberkében egy népballada zárt szerkezete épül be a két nemzedéknyi életet átfogó magyar epikába, históriába. Az Eszterberke a török újabb hódítása, Nagyvárad idején zárul, 1660-ban. Furcsa epilógusnak tűnhet ez, hiszen már csak pár évtized választ el ekkor minket Magyarország teljes felszabadításától. De vajon tényleg felszabadul-tunk-e? Ezt kérdezi szerintem Sarusi, bár ezt a kérdést ilyen formában nem teszi fel természetesek. De megfogalmazza másképp: a békési-bihari magyar élet 1660-ig történt szinte teljes elhalásának döbbenetes krónikájával, amely a magyarság elfogyásával, a török által megkezdett oláh, rác betelepítéssel zárul, tudjuk, ezt a betelepítési politikát a Habsburgok erőteljesen folytatták a 18. században. Maradt mára a területét és magyarságtudatát tekintve egyaránt csonka ország. És maradt a Sámson erős hitén nevelkedett igaz magyarság is, s annak a regény végén felzengő figyelmeztető zsoltára és harci riadója:

„Uram! Ments meg minket a rablóktól, gyilkosoktól, nyelvünket elvevőktől, hitünket megcsúfolóktól, hazánkat magunkkal megátkoztatóktól, házunkat fölégetőktől, földünket elszedőktől, erdőnket kiirtóktól, vizünkbe piszkolóktól, kenyerünkön élőktől, vérünkön hízóktól, izzadságunkban lubickolóktól, álmunkat mocskolóktól, múltunkat besározóktól! Ments meg, Uram minket a tatártól, ránk zúduló Ázsiától, török rabigától, kozákpikától, német zsoldjától, idegen uralmától! Istenem! Óvj minket atyáink leöldösőitől, kik most a legjobb barátainknak mutatkoznának, anyáink rémétől, a lányainkat megerőszakoló barmoktól, fiainkat janicsárrá nevelőktől! Én édes Istenem, a zsiványoktól, Magyarország tönkretevőitől, ámen."

Magyar Élet, 1994/6. 44-46.

Decebál Gyulán (1995)

Márkus Béla

Ellenutópia a fiókból

Habent sua fata libelli — ha a könyveknek megvan a maguk sorsa, akkor a Békéscsabán élő Sarusi Mihályénak kiváltképp megvolt. Tíz évet kellett várnia a megjelenésre. Tíz évvel ezelőtt — miként ezt maga a szerző a kötet hátsó borítóján előadja — úgy utasította el a kiadói lektora, hogy le sem írta, miről szól a regény: nehogy emiatt az író másik művét is visszavegyék a nyomdából. 1989 után pedig amiatt mondanak le a megjelentetéséről, mert már nem látnak üzleti vállalkozást benne. És – talán - a politikai pikantériájának megkopása, az egy évtizeddel ezelőtt kihívóan bátor és nyers színeinek megfakulása miatt. A Felső-magyarországi Kiadó most éppen ahhoz járul hozzá, hogy az olvasó szembesülni tudjon a kérdéssel: vajon mennyire van kiszolgáltatva Sarusi alkotása az idő múlásának, tegnapi aktuálpolitikai célzásai mennyire vesztettek érvényességükből, ideológiai-társadalmi izgal-mai helyett kínál-e esztétikai természetűeket, teremtett világa a külső valóságra történő utalások elhalványulásával is önálló, öntörvényű világ-e.

A Decebál Gyulán műfaja szerint antiutópia: abból a feltevésből indul ki, hogy Trianon után a Békés megyei Gyula is a románok kezére került, Romániához tartozik Giula-Ziridava néven. Az oltyán, a muntyán és a moldován miképpen lesz hangadó, az árgyelán ellenében is; milyen az elrománosítás és a magyartalanítás folyamata, mígnem 1985-re, a jelen idejű események korában, mindössze négy-öt százalékra apad a magyarok lélekszáma a városban. Ehhez a feltevéshez, ehhez a „Mi lett volna, ha Gyula is Nagyvárad, Arad és a többi régi magyar város sorsára jut?” elképzeléshez nagyon is valószerű, mondhatni sültrealista motívumokat használ föl a regény. Mind. a „románjárás 67. esztendejé"-ről, a tatárjárásnál is" hosszabb időről számolva be, mind pedig a kezdetekről, Gyula kézhez vételéről. A csabai tótból lett gyulai románok színváltása, a nemzeti jelképek megsemmisítése csakúgy hozzátartozik ehhez a folyamathoz, mint annak a veszélynek a felvillantása, hogy az Almássy-kastély lesz a dákok királyának, Decebálnak a mauzóleuma, hogy a Szent István utat a Fölszabadítók Útjának keresztelik át, vagy hogy már a nyolcvanas években, a „Csucsu-Korszak kellős közepén" a sorbanállás a mindennapos foglalatosság, a nélkülözés a nagy úr, és — a regény utolsó mondatát idézve — az „Itt maradni, alkalmazkodni, de megmaradni” a mindennél nehezebb feladat.

Aki e feladat megfogalmazója, az egyben a regény elbeszélője, egyes szám első személyű történetmondója: Kiss Aranka özvegy Farkas Józsefné nyugdíjas tanítónő. A Decebál Gyulán lényegében az ő vallomása — s ennyiben Sarusi Mihály vállalkozása erősen emlékeztet Jókai Anna Szegény Sudár Anna című regényére, hozzátéve, hogy a keletkezés idejét tekintve megelőzte ezt. Folyton visszatérő, ismétlődő elem a műben a tanítónő önbiztatása, hogy írja meg a maga, a családja és egy kicsit a városa történetét is. Ám hogy valóságosan is papírra veti-e, vagy csak gondolatban sorakoztatja elő a máskülönben nem túl gazdag változatosságú eseményeket? — e tekintetben a regény bizonytalanságban hagy. Van, ahol valóságosnak mutatkozik — a naplószerű tagolás nélkül is — rendszeres jegyzetelés, van, ahol viszont olyasféle kitételekre bukkanhatunk, mint „sok mindent még e képzelet-beli naplóba sem lehet beleírni, hátha ebbe is »beleolvas a titkosrendőr". A félelemnél azonban erősebb a családtörténet rekonstruálásának vágya. Nélkülözhetetlen alakként tűnik föl e családi tablón a fiúgyerek, Csaba, aki történésznek készült, és ilyen formán mintegy arra is szolgál, hogy hitelesítse a napló eléggé szerteágazó történelmi hivatkozásait; mondjuk Békéscsaba kétszeri megszállásától — az 1566-Os török és az 1849-es muszka megszállástól — a harmadikig, az 1920. március 20-áig tartó „hogy

volt, mint volt az egyéves román megszállásig”. A különböző törtértelmi tények, adatok, események előadását ugyanaz a bizonytalanság, ugyanaz a lebegtetés jellemzi, mint a naplóírás fikcióját. Annak az a szerepe, hogy a tanítónő-ismeretanyagát egy látszólag bátorságra kapó özvegyasszony látószögéből tárja elénk. Azzal a mély ellentmondással, hogy minél vakmerőbb, minél szókimondóbb, a románokkal szemben minél inkább „ellenséges” a hangja — annál inkább feltűnik a nyilvánosság hiánya. Az, hogy a tanítónő beszéde a legrejtettebb s így a leghasztalanabb magánbeszéd: a naplóé. Minél erősebben szól, annál inkább önmagát visszhangozza, önmagát süketíti.

Önmagát foglalja le — s a Decebál Gyulán sok helyütt humoros-gunyoros hangjára ezért is érdemes odafigyelni. A diktatúrák elviselésének egyik lehetséges módjaként tételezi azt a befelé forduló ítélkezést, azt az önerősítő magába zárkózást, amit a naplóírás jelenthet.

Hajdú-bihari Nap, 1996. jan. 9. 12.
Polisz, 1996 szept. (21.) sz., 48.

Szökőélet (1997)

Vasy Géza

Sarusi Mihály ajándék élete

Talán megbocsátható, hogy Sarusi Mihály új könyvéről, a Szökőéletről szólva egy Sütő András elbeszélés címének parafrázisát írom az élre. Elsősorban nem is az indokolja ezt, hogy a fiatalabb pályatárs egyik meghatározó mesterének tekinti Pusztakamarás szülöttét, hanem az, hogy a mű nyitó lapjainak fő témája egy 24 éves korban átélt krízishelyzet, az öngyilkossággal való szembenézés. S „A toronyugrálás szabadsága” azzal a következménnyel járt, hogy az immár másodszor is ajándékba kapott élet központi rendező elvévé váltak a megmaradás kötelmei. Nagyszerű telitalálat a Szökőélet cím. Rájátszik a szökőév fogalmára, s ezzel mindjárt a megszokottat — az évek rendjét — és a rendkívülit — a szökőéveket — rétegzi egymásra. Ugyanakkor az igekötő nélküli „szökő” élet jelentéskörébe nemcsak az elszökés, az elmúlás s így a folyamatos kifosztódás tartozik bele, hanem a felszökés, felemelkedés pozitív tartalmú fogalmai is színezik azt. Az életút fokozatosan válik egésszé, ugyanakkor mire egész lenne, be is fejeződik majd, elszökik a személytől s már csak kívülről lesz vizsgálható.

A Szökőélet azonban még delelőtájon ragadja meg önnön magát, a férfikor „nyarának” kései szakaszában nyilatkozik meg a szerző, az alcím szerint „Egy szegény-legény vallomásá”-nak formájában. A vallomás itt a műfaji megvalósítás módjára is utal, a szegény-legény kifejezés a vallomástevő létállapotára, társadalmi helyzetére. Ugyanakkor, a kötőjeles írásmód ellenére kiiktathatatlan e fogalom értelmezéséből a szegénylegény, azaz a betyár, a társadalmi kötelmektől magát eloldani igyekvő ember fogalma, s aki ilyen ember, az ugyancsak szegény-legény.

Szabályos konfesszió volna hát Sarusi Mihály új könyve? Igen is meg nem is. Eleve kétséges, létezik-e egyáltalán „szabályos” konfesszió. Hiszen a vallomás, az önéletírás, az emlékirat elemei elméletileg ugyan szétválaszthatók, de az egyes művekben rendre átjátszanak egymásba. Újabb kérdés tényszerűség és fikció kettősének jelenléte, aránya. Színezi ezt — a modern epikában egyre tudatosabban — a valóságos, az átélt és a megírt életrajz szintjeinek lehetséges különbözősége. Ugyancsak meghatározó elem a vallomástevés, az önéletírás időpontja, a számvetés önigazoló vagy önkritikus jellege. Sarusi könyvének utolsó adata két évszám: 1971-1997 között keletkezett a Szökőélet. Azaz több mint negyedszázad a megírás ideje. Ha feltételezzük is, s a szövegegész alapján ez több mint valószínű, hogy a mű döntő hányada a nyolcvanas-kilencvenes évekből való, akkor is meglehetősen hosszú szakasz ez ahhoz, hogy hangsúlyosan egyetlen időponthoz legyen köthető a szerző nézőpontja. Mégis nagyfokú az egységesség.

Annak ellenére így van ez, hogy a szerkezet látszólag éppen a mozaikszerűséget erősíti. A mű formai felépítése az esztendőt idézi. A négy legnagyobb szerkezeti egység a négy évszakra utal. Mindegyik három hónapra tagolódik a régi kalendáriumokat idéző megnevezésekkel, s mindegyik hónap 4-5 hétre. így a kisebb szerkezeti egységek, a fejezetek száma éppen 52. E fejezetek élén rövid bevezető szöveg, afféle Hemingway-módi „vignetta” áll, majd további, átlag egyoldalas és újabb címmel ellátott minifejezetek következnek, összesen 365. Ezek szerkezeti elosztása azonban már nem követi a hét napjainak számát, 4 és 11 között ingadozik. (Sajnálatos, hogy a könyvnek nincsen tartalomjegyzéke, így ez a logikus szerkezeti rend nem válik azonnal áttekinthetővé, szabályosság és szabálytalanság játéka azonban talán e hiányban is tetten érhető.)

Az év körforgásának rendje önmagában azt a várakozást is kelthetné, hogy egy évbe sűrítve fog megmutatkozni a vallomást tevő élete. Azonban ez nem így van. Mint minden igazi vallomás, Sarusié is életgyónás, így szükségszerűen felöleli a születéstől, 1944-től a megírás végpontjáig, 1997-ig eltelő időszakot, s természetesen visszatekint a személyes lét előtti korokba is mind családtörténeti, mind magyarságtörténelmi vonatkozásokban. S bár a mű egészének nemcsak sodrása, hanem bizonyos mérvű időbeli előrehaladása is van, ez nem szoros időrend. Az életút és a történelem útjának mozaikjai ugyan összeilleszkednek, de inkább az emlékezés és a kiemelt témakörök, mintsem az időbeliség alapján. Elvileg a huszadik század egészében, közvetlenebbül az 1944 utáni évtizedekben járunk, gyakorlatilag azonban a felnőttkori élet, pontosabban a felnőtté válás gyötrelmeivel kezdődő életszakaszok kerülnek a mű középpontjába. Bár a felnevelő környezet, annak a még régebbi múltba visszavezető hajszálgyökerei létfontosságúak Sarusi Mihály számára, nem tartozik azok közé az írók és vallomástevők közé, akik szerint kisgyermekkorukban minden lényeges megtörtént velük. Nem, őt a felnőtt kor a családból, mint legfőbb közösségből már ki is szakadó, s hivatást, társadalmi szerepeket s természetesen saját családot is kereső ember foglalkoztatja, s ezért ez a kiindulópont. A történet tehát a „második születéssel” kezdődik, s csak a második rész indul az „elsővel”, az 1944-essel.

Így tehát a Szökőélet több szinten is linearitás és körkörösség egybejátszását tanúsítja. Érvényes ez az életrajz időrendjére, következésképpen a történelmi eseményekére is. Érvényes arra a szerkezetre, amely látszólag ötletszerűen váltogatja a kisebb-nagyobb fejezetek témáit, idősíkjait, valójában mégis következetes rendet érvényesít. S ez leginkább a vallomástevő nézőpontjában nyilvánul meg. Az egyes szövegrészek ugyan egymástól meglehetősen távoli időpontokban is keletkezhettek, az a személy azonban, aki a mű egésze mögött áll, a nyolcvanas-kilencvenes évek által megformált, a konfesszió szempontjából kijelenthető, hogy véglegessé formált férfi, akinek már oka s élettel megszenvedett joga is van, hogy vallomást tegyen mindannyiunk előtt.

Az alcím, mely szerint egy szegény-legényről lesz szó, máris tájékoztatja az olvasót, feltehetően szociológiai értelemben is. Az első mondatokból megtudhatjuk az életválságot, s kiszámíthatjuk az 1944-es születést is. Adott tehát egy évjárat, egy nemzedék. Amely ugyancsak nem egynemű. A hős vidéki, délalföldi születésű, s eddigi élete javát Békéscsabán töltötte. Ezenkívül volt diák Debrecenben, újságíró Veszprémben. A fővárosban hosszabban katonai szolgálata idején tartózkodott, tehát mintha itt se lett volna, illetve csak rossz emlékei maradhattak. (Megszökött, majd szerencséjére egészségi okokból leszerelték.) Vidéken élő elsőgenerációs értelmiségiről van szó tehát, aki szakmunkásként esti gimnáziumban érettségizik, mégis csak negyedszerre veszik fel, s nem egyetemre, hanem főiskolára. A rendszer azt hirdette, hogy az ilyen emberekért jött létre, az ő világukat igyekszik megvalósítani. A bemutatott életút ezt aligha támasztja alá. A vallomás legfontosabb tanulsága éppen az, hogy aki valóban értelmiségivé válik, az nem lehet fenntartás nélkül „a létező szocializmus” katonája, s ha az eszményekkel egyet is ért, a gyakorlattal nem azonosulhat. Sarusi Mihály példaképei, „írásbéli mesterei” között nem említi Németh Lászlót. Az ő híres-hírhedt Második szárszói beszédében olvasható az 1943-ban sötéten látott jövővel kapcsolatos kijelentés: „Még ha mind egy szálig ki is irtanának bennünket, támad új értelmiség, amellyel helyzete a mi gondolatainkat folytattatja.” Az úgynevezett régi értelmiséget emigrációba kergette, kiirtotta, megalázta, megtörte, behódolásra kényszerítette a Rákosi-kor, majd az 1956 utáni elnyomás. Németh Lászlónak azonban igaza volt: a kevés számú túlélők, megmaradtak mellé támadt új értelmiség.

Ez az új azonban — elkerülhetetlenül — éppúgy megosztott, ellentétes érdekek és eszmék által rétegzett, mint minden korábbi. Egypártrendszerünk fénykorában, a hatvanas évek második felének megszelídülő és életszínvonal-emelkedést is hozó proletárdiktatúrájában továbbra is csak az számíthatott a többé-kevésbé megbízható ember kategóriájába való besorolásra, aki párttag volt. Újságíró számára szinte követelmény is volt ez. A párttagság védlevelet is jelentett, de fokozottabb ellenőrizhetőséget, számonkérhetőséget is. Ugyanakkor — miután egyetlen párt volt, s a közéleti cselekvés csak pártszerű keretek közt vált lehetségessé — az egyetlen párton belül is létrejött a többpártrendszer, voltak jó és rossz, megbízható és gyanús elvtársak. Az utóbbiak közé elsősorban azok tartoztak, akik gondolkodtak is, akiknek önálló véleményük volt. S minden igazi értelmiségi, igazi író ilyen.

Bármennyire paradox is tehát, tény, hogy a kétes, ámde tehetséges egyén párttagként válik kezelhetővé, kicsiny, de pozíciót jelentő munkakörbe helyezhetővé. S ha a lehetőségek nem vakítják el a személyt, ha erkölcsi érzéke ép marad, óhatatlanul formálódik benne mind a stratégiai, mind a taktikai szinten az „ahogy lehet” ősi népi bölcsessége, amelyet a magyarság politikusai nemegyszer emeltek már a nagypolitika szintjére is. S itt nem Kádárra gondolok sem én, sem a szerző.

A vallomástevő nem szereti a Kádár-kort. Pontosabban: nem szereti annak közéletét, nem szereti hatalmi gépezetét, s az ahhoz törleszkedőket. De szereti az életet, szereti az élni szerető, élni vágyó népet, szereti az anyanyelvét, annak kultúráját, az anyanyelvet beszélők közösségét s annak számára rendelt legkisebb egységét, a családját. S magától értetődően szereti a hivatását, az anyanyelvápolás egyik leghatékonyabb módját, a szépirodalmi alkotást. Vagyis az eddigi életének java részét kitevő szocialista évtizedeket nem az ördög különös kegyetlenkedéseinek korszakaként, hanem a valóságos történelem egyik szakaszaként mutatja be. S ha 1989 után volt is benne felszabadultság, a történő kilencvenes évek indokolják a visszafogottságot is, a keserűséget is, a nem éppen derűs valóságszemléletet is.

Az évszakok és a hónapok rendje szerint az év téltől télig tart. Az első rész az Írás ideje, hónapjai: Társak hava, Újság hava, Könyvek hava. A második rész a Születés évszaka, benne az Élet, a Fészer és a Magad hava. A harmadik rész az Istenkeresés idénye, benne a Jesszus, a Tüzek és a Honi hava. Végül a negyedik rész a Bajvívás évada, benne a Rablók, a Toszonád, a Vészek hava. S e rész fejezeteinek címeiben szerepel a Hotel Okádó, a Gatyabazár, Tahónia, Mucsa, Kádár vasa és Blokadír-mars. A Bajvívás évada tehát nem az év vége, nem is csupán a múlt, nem is csupán a kilencvenes évek, hanem: az egész élet. S így ennek létállapota aligha lehet más, mint amit az első hónap legelső fejezete címként állított: „Szabad lélek, magyarnak számkivetve.”

A szabad lélek fogalma belső szabadságot jelent, a magyarnak számkivetve állapota pedig a külső, nemzeti kötöttségek vállalását, azaz olyan nyelvi-történelmi béklyókat, amelyeknek valamelyik változata nélkül ember nem válhat szabad lélekké sehol a földkerekségen. A Szökőélet nemcsak egy 1944-ben született ember vallomása, hanem egy magyarságába zárt emberé is, aki visszatalál kereszténységéhez is, s ezzel is egy közösséget vállal, amely egyetemes és magyar is.

Bizonyára lesznek, nem is kevesen, akik vitatkozva fogják olvasni e vallomást, hiszen határozott világszemléleti állásfoglalásával nem mindenki tud vagy akar majd azonosulni. A Szökőélet minden kijelentésével, gondolom, nagyon kevesen tudnának azonosulni, s itt nem csak a közvetlenül aktuálpolitikai vonatkozásokról lehet szó, hanem olyan állításokról, melyek szerint a keresztény emberek különbek mindenben, „székesfővárosunk a magyarság temetője”, a posztmodern pedig egészében elvetendő. A vallomás azonban nem feltétlenül az érvelő kifejtés műfaja. S számomra nem e néhány vitatható állítás a Szökőélet meghatározó lényege, hanem az a szemlélet, amely „ókonzervatív” módon gondolkodik népben, nemzetben, s „újmódian” alanyban és állítmányban, vagyis az egyetlen tartósan lehetséges, s az Ómagyar Mária-siralom óta következetesen járt utat követi.

E vállalás egyszerre jelent etikai és esztétikai felelősségtudatot. Kérdezést és válaszkeresést. S a Szökőélet felvet olyan kérdéseket is, amelyekre nyilván még hosszasan keresi a választ maga a szerző is. Ideológiai-etikai szempontból a legnagyobb kérdés alighanem az, hogy miként illeszthető össze 2000 táján a bármily nemes hagyományokban gyökerező nép- és nemzet-kép a valóságossal. Miként is állunk a népi bölcsesség és Tahónia, az édes anyanyelv és a káromlásnyelv ellentétével? Miként függ össze ezzel egy sok százéves népi kultúra radikális felbomlasztása? Mennyire tudatos bennünk, hogy a népi kultúra értékei régen is inkább eszményi normaként léteztek, s a mindennapi gyakorlat ritkán tölthette el elégedettséggel elődeinket.

Esztétikai szempontból pedig az e mű kapcsán a fő kérdés, hogy tényszerűség és fikcionalitás, személyesség és tárgyilagosság, elbeszélő és reflektáló jelleg, folyamatosság és mozaikszerűség milyen arányai, változatai lehetnek egyszerre korszerűek és olvasóbarátok. A Szökőélet — műfaji összetettségéből következően is — ezen ellentétek határterületein jár. Az írói pálya meghatározóan fontos vallomása és állomása. De jóhiszemű olvasóként hadd várjam azt a regényt is, amelyik ugyanebből az élményanyagból és szemléletből fog táplálkozni, s regény lesz Csabán és Pesten is, magyar és emberi regény.

Bárka, 1998/3. 15-19.
Későmodern prózaírók. Bp. Széphalom Km. 2006. 432-439.

Csavargó ének (2001)

Bencsik Máté

Sarusi tér 33.

Esett reggel, aztán kisütött. Még nedves volt a kő a téren, amelynek nincs neve, és finom párák libegtek a kitett asztalok között. Fűszeres volt a levegő: ázott avar, frissen főtt kávé, havas porcukorral megszórt vaníliás sütemény és egy mézédes parfüm. Érzéki sikoly minden cseppje. Lányok jöttek arra, hetyke mellű lányok, de szemükben szomorúság, hiszen véget ért a nyár. Aztán puha keblű, szépséges asszonyságok, fátyolos, gondterhelt tekintettel, mert talán véget ér az ő nyaruk. Ültünk ott a nevenincs téren, Sarusi meg én, a kávéház előtt, és nem volt jókedvünk. Nem szereti az ember, ha elmúlik a nyár.

Ezen az alapon Sarusi örökké rosszkedvű. Ami persze nem igaz, bár ha az ember távolabbról veszi csak szemügyre, akkor az ábrázata többször formáz martalócot, vagy dévaj tekintetű kikötői verekedőt, mint nyájas mosolyú filantrópot. Lehet, hogy csak mostanában van így. Lehet, hogy az évek multával a szív és az ész csatái a felszínre, az arcra is fölkarcolják jeleiket, keményítik a tekintetet. A napokban megjelent Csavargó ének hátlapján idézett Balogh Elemér sok évvel korábban még érzelmeit palástoló, jámbor jegesmedvét látott a nyugalmas hómezőn. (Már amennyire a sivár Északi sark nyugalmas, és csúcsragadozója, a jegesmedve jámbor lehet!) Látott mást is: a lélek mélyén örvénylő, lángoló purgatóriumot, amelyben megtisztul a szennyesen belehulló szó, látvány és gondolat. Jól látta. Ez a tisztítótűz ma is lobog.

Ha Sarusi változott, én nem bánom ezt a változást. Ismerem vagy harmincöt éve, de jobban tetszik nekem a jelenlegi, mint a régi, az „arca fagyburka” alá temetkező, mert tudom, a Gondviselő csak akkor ruházza föl teremtményeit a rejtőzés képességével, ha azt akarja, hogy a legmostohább körülmények között is fönnmaradjanak. Ilyen a sivatagi rózsa, amelyet még a dörzsöltebb teve is közönséges kavicsnak vél, ám ha fölveszed, kicsavarod, belsejéből hűs, édes folyadék csurran. Akinek azonban nincs szüksége védelemre, aki meg tudja védeni önmagát, annak nem kell rejtőzködnie.

Sarusi nem rejtőzködik. Jó, hogy így van, de vajon mi a változás oka?

Korábbi művei, főként a Csabai Szajnán és a Vagabundkorzó újabb és újabb kötetei, persze a többiek is megértetnek valamit a változás folyamatából, de nem adják meg a teljes választ. Azok prózai munkák, amelyekben a meseszövés föl is fedi, de el is takarja a személyes sorsot. A vers más. Ha költő vagy, meztelenné válsz, pőrére vetkőzöl, mert önmagadról beszélsz. Ismerve őt, nem hiszem, hogy véletlen: az életmű 33. kötete, a Csavargó ének 66 dalból áll. Hatvanhat kérdés és válasz arra, hogy ki lehet-e törni a szegénységből, a tudatlanságra ítéltségből, az ismeretlenségből, a mama majdnem eltitkolt halálának sokkjából, a megcsalatásból, az aczéli kulturistálló megtűrtjeinek boxából, az újkori irodalmi szekértáborokból, az öregedésből? Meg lehet-e tanulni a nyelvet a legmagasabb fokon, mert ennek híján nincs író és nincs költő. Nincs nemzet.

Sarusi hol sírva, hol bruhaházva, hol csak amúgy, nyeglén, máskor acsarkodva, de legjobb tudása szerint, megválaszolja valamennyit. Becsületes, nagyon jó válaszok, és mivel mindent elénk tett, már nincs mit elrejtenie. Úgy tűnik: volt mersze szembenézni a lelkében rejtőző minden vélt vagy létező árnnyal, minden homállyal. Már nem fél tőlük, és ez majdnem végtelen szabadságot ad. Ha Sarusin változást vélünk fölfedezni, ez lehet a változás igazi oka, és ezt a Csavargó ének érteti meg velünk. Mindössze egyetlen kérdésre nem tudja a választ, és ez így hangzik: Túl lehet-e élni a halált?

Mi ketten, bár száz kaland fűz össze, nem igen beszélünk egymás közt ilyesmiről, úgyhogy ezt az írást se mutassák meg neki. Történt ugyanis, hogy az egyik éjjel a harangszóra, vagy a szerelmes macskák zajára ébredve, álmot, egy álombeli teret láttam. A téren kávézó, előtte asztalok, valakik ültek ott. Lányok jöttek nevetve, a tekintetük vidám. Egy szöszke megrázta a haját és az égre pillantott. Ahogy tekintete fölsuhant, egy pillanatra megállt az utcatáblán, amelyre az volt írva: Sarusi tér 33.

Békés Megyei Nap, 2001. okt. 13. 7.

Fekete-Zaránd (2002)

Vasy Géza

„Magyarnak számkivetve”

A huszadik században igen sokat olvashattunk arról, a történelmet megismerni akarván, hogy mi mennyire szörnyű náció voltunk és vagyunk: elnyomtunk más népeket, nagyhatalomként próbáltunk tetszelegni, a legrosszabb erők legutolsó csatlósai voltunk. S nemcsak magyarul, nemcsak a Monarchia szétdarabolásával létrejövő új államok nyelvein, hanem azoknak a valódi nagyhatalmaknak a nyelvén is, amelyek óriási gyarmatbirodalmakat hoztak létre, s amelyek igen sokat tettek azért, hogy saját országukban a nyelvi-kulturális sokszínűséget felszámolják. Ehhez képest igen keveset olvashattunk, s bizony még magyarul is alig valamit mindennek az ellenkezőjéről, cáfolatáról, ezer év kárpát-medencei történelmének

tárgyilagosságra törekvő megítéléséről. Trianon botránya miatt mintha ma is nekünk kellene szégyenkeznünk, s nem azoknak, akik a történelmi-kulturális-nyelvi sajátosságokat ugyanúgy figyelmen kívül hagyták, mint a demokrácia egyik alapelveként emlegetett önrendelkezési jogot. József Attilának teljesen igaza volt, amikor „magyarnak számkivetve” érezte-tudta magát, mégis így folytathatta a Hazám utolsó szonettjét: „lelkem sikoltva megriad – / édes Hazám, fogadj szívedbe, / hadd legyek hűséges fiad!” De mit tehetett, mit tehet az, akinek szülőföldjét, otthonát Trianon elszakította az anyaországtól? Az ő lelke sok-sok ok miatt riadhatott meg évtizedről évtizedre, s édesnek igazán nem érezhette sem elveszített-elvett hazáját, sem azt az újat, amelyik legfeljebb másodrendű állampolgárnak tekintette őt.

Ez a huszadik században folytonosan felhangzó, illetve elfojtott sikoly foglalkoztatja

Sarusi Mihályt legújabb könyvében. Tényekről szól és az általuk keltett lelki sebekről, amelyeket csak a halál szüntethet meg, de az is csak felemásan, hiszen nemcsak a túlélő kortárs szenved, hanem az utód is, s nemcsak az 1918-as vagy 1944-es emlékek miatt, hanem mindazért is, ami azóta történt. A történettudomány – évtizedek tilalmai és korlátozásai dacára – azért sok mindent feltárt már a magyarellenes indulatokról és azok tragikus következményeiről. Hellyel-közzel a szépirodalom is megpróbálkozott a szembenézéssel, legeredményesebben talán a dokumentumirodalom műfajaiban. A Fekete-Zaránd a történelem, az irodalom és a néprajz megközelítésmódjaiból alkot sajátos, talán csak kivételesen érvényes egységet. A szerző a Körösök romániai szakaszának falvait járta be, az egykor itt élt magyarság emlékeit kutatta, jelenével szembesült. Többnyire idős emberekkel beszélgetett, akiknek emlékezete visszanyúlt a II. világháború előtti évekbe, s akik családjuktól sokat hallhattak az 1918 utáni időszakról is. S akik megtapasztalhatták a királyi és a szocialista ország nacionalizmusát is. Ezek az emberek emlékeznek a nagy tragédiákra, s legtöbbjük nyilván fontosnak is tartja, hogy végre elmondhatja azt, amiről tilos volt beszélni. A kimondás maga is megnyugvás valamennyire, bár többeknél újabb félelmek forrása is, hiszen annyi baja volt már egy-két szó miatt is a kisebbségi magyar embernek, hogy nemigen

érzi biztonságban magát manapság sem: a dolgok mindig fordulhatnak az éppen létezőnél rosszabbra is, s akkor újra számonkérhetővé válik az igazmondás.

Az itteni falvak már a huszadik század elején sem voltak színmagyarok, ezen a vidéken nagyon erős volt az elrománosodás, s ez a tendencia Trianon után mind erőteljesebbé

vált. A könyvet ennek a tendenciának a megjelenítése indítja: „A városban három magyar katolikus él, az egyik asszony. Azt mondja, ő az utolsó zarándbányai magyar! Azért nem ment férjhez, hogy magyar maradhasson. (…rege.) Trianon idején Zarándbányán hatszáz magyar élt.” A nagy világégések idején ezeken a szórványmagyar településeken is átvonultak a hadseregek, s a hódítók, a visszahódítok nyomában jöttek azok a hordaszerű csapatok, amelyek tömeges kivégzésekkel és fosztogatással álltak bosszút a civil lakosságon. Olykor ehhez a szovjet hadsereg is partner volt, hiszen akire a román bíró, elöljáró azt mondta, hogy fasiszta, az kiirtandó ellenségnek számított. Az esetek többségében azonban a szovjet tisztek megakadályozták a „szövetséges” román csapatok vérengzését, indokolatlan önbíráskodását, ha időben értesültek róla.

Sarusi Mihály nem a történettudomány nyomdokain halad, hanem a megíratlan népi történelmi emlékezetet faggatja. Ami tényanyag ebben a műben helyet kapott, azt mind az érintett falvakban élők emlékezete őrizte meg, a lényeget illetően nagyon nagy mértékű egybecsengéssel. Egyének és kisközösségek életrajzának tragikus eseményeiről van szó, s ezeket megismerve, akár hangszalagon rögzítve lehetett volna néprajzi gyűjteményt is közzétenni. Az író azonban regényes művet szándékozott készíteni, s ezért egységes szerkezetbe foglalta a megtapasztaltakat. A Fekete-Zaránd „Százegy igaz történet a Köves-Körözs mentéről”, de akárhány mesélője is volt e történeteknek, ebben a könyvben maga az író a mesélő. Nyelvi-stilisztikai értelemben is, s még inkább azzal, hogy a lehetséges dokumentumregény-anyagot úgy regényesíti, hogy a rege műfaját illeszti hozzá. Nem a reformkorban feltámasztott s divatossá is vált jelentésében, hanem e feltételezhető ősiben, amelyikben regősök, azaz énekmondók regéltek, regöltek, s amelynek némi emléke fennmaradt a huszadik századra is a regölésben. Egymásra mintázódik tehát a legutóbbi években összegyűjtött igaztörténetek sora, ennek archaizálása, s a történetmondás ötvözése a továbbélő regölési hagyománnyal. A regősök énekmondók voltak, a regölés énekes-hangszeres hagyományként maradt fenn, s ilymódon lírizálódott. Ez a könyv tehát epikát és lírát mintáz egymásra, mindkét szálat el-elindítva és meg-megszakítva. Fontos tartalmi-hangulati hatású az is, hogy az ünnepi hagyományként, jókívánságokat sorolóként élő regölés egy olyan írásműben válik meghatározóvá, amelyben nem ünnepekről, hanem tragédiákról van szó, „magyar regéről”. Egy olyan világról, amelyben a legnagyobb jókívánság a „bort, búzát, békességet” harmadik tagjának megvalósulása lehetne.

Zaklatóak az emlékek, zaklatott, szaggatott az előadásmód. A regölés folyamatossága,

„dallama” sem tud megszületni. A sorsemlékmorzsákból regemorzsák születnek, s így az egész könyv egy kissé emlékeztet olyanfajta ősi nyelvemlékekre, amelyekben ugyan minden magyarul és érthetően íródott le, de hiányoznak lapok, olvashatatlanná váltak sorok, részletek. Mindent a tárgyról az egykori szöveg írója sem tudhatott, de mi, kései olvasók még nagyobb

bizonytalanságban vagyunk: jól, pontosan értünk-e mindent. Nem a történések tényeit, hanem azok racionalitását, igazi megmagyarázhatóságát illetően. Ami megtörtént, nem emberszabású, nem normális mértékű, hanem végzetszerűen különös. Se epika, se líra méltóképpen meg nem örökítheti, csak olyanféle kevertség, ami a regölésnek is jellemzője lehetett, ami a balladára üt vagy a siratóra. Mert ezek a sors-emlékmorzsák egy nagyszabású siratóvá lényegülnek: a balladás sorsú magyarságszigetek pusztulásának tapasztalata teszi oly

hosszan és oly zaklatóan hangzóvá ezt a siratót. S nem az eredeti beszélők sírnak és siratnak, ők már legfeljebb csak kivételesen, hanem ennek a műnek az elbeszélője-énekmondója, az a vándor-énekes, aki bejárta az ezredfordulón a Köves-Körös vidékét, túl a határon.

Ismét József Attilát idézve, A Dunánál nevezetes záró szakasza szerint „A harcot, amelyet őseink vívtak, / békévé oldja az emlékezés”. A költő elgondolása szerint viszont ehhez „a múltat be kell vallani”. Kimondatlan, mert természetes, hogy a szembenálló felek mindegyikének. S még inkább igaz ez, ha bűnösről és áldozatáról van szó. Ám az áldozatok hozzátartozóinak sokáig emlékezni se volt joguk. S pusztán magyarsága miatt minősült bűnösnek olykor a kisgyermek is. A másik, még nagyobb baj az, hogy az őseink által vívott harc nem ért véget sem a trianoni, sem a párizsi békeszerződéssel, a magyarság elűzése és beolvasztása a közelmúltig nyílt politikai célkitűzés volt, s ma is vannak ugyanezt képviselő erők. Pedig az európai történelem azt mutatja, hogy a szórvány nyelvi szigetek előbb-utóbb amúgy is beleolvadnak a környezetükbe. Manapság pedig lassan ott tartunk, hogy a többszázezres, sőt a milliós nagyságrendű kisebbség is szórványnak kezd minősülni. A világszintű globalizációs tendenciákhoz illeszkedve egyes népek magukba igyekszenek olvasztani más népcsoportokat, az adott területen őslakosokat, közben fenntartva a 19. század óta eleven gyűlöletet a nyelvi-kulturális másság iránt, szinte semmi türelmet nem tanúsítva. Fekete-Zaránd siralma és feketéje ezért nem csupán a múltban történtek miatti gyászé, hanem a jövendő miatti aggodalomé is. Aki ezt a 101 „regéből” álló siratót olvassa-hallgatja, óhatatlan Herder hírhedt jóslatára, meg Kölcseyre, Adyra, Illyésre is gondol, s szorongatja az érzés: hiába szeretné „rendezni végre közös dolgainkat”, ha nincs kivel.

Bárka, 2002/5. 133-135.
Későmodern prózaírók. Széphalom Km. 2006. 440-444.

Alföldi képek

Kovács János

Sarusi Mihály: Alföldi képek

A karcagi Barbaricum Könyvműhely adta ki 15 évvel ezelőtt, 2005-ben Sarusi Mihály Alföldi képek című könyvét. A kötet külsőre is szép és esztétikus, a címlapján a jeles gyulai festő, Kohán György Kéve című képével. A kötet műfaját elég nehéz meghatározni. A mesterien megírt esszék egy sajátos, egyedi, sarusias tájmonográfiát alkotnak szeretett nagytájunkról, az Alföldről. Képviselve van itt a tájegység nagy része (ha csak egy jeles alakja által is) Békéstől a Nagykunságon át Szatmárig, Balázs József szülőföldjéig. Egy gyönyörködtető, mindazonáltal tanulságos utazás részesei vagyunk, olyan útikalauzzal, mint Sarusi Mihály, akinek a neve, irodalmi hitele, kitűnő írásművészete a garancia arra, hogy nem fogunk unatkozni.

Az esszék, miniesszék mellett egy vérbő „vígjáték, magyarán comédia, mely áll egyetlen húzásból“, a sárréti vagabundról, Csuba Ferkéről. 2002-ben készült, a 100 éve született nagy népi író, Illyés Gyula tiszteletére, „akit az ezerkilencszáznyolcvanas években a halál akadályozott meg abban, hogy mesejátékot írjon a b.csabai színtársulatnak“ Csuba Ferkéről, aki a 18. és 19. század fordulóján tevékenykedett a Sárréten, Bihar, Békés és a környékbeli alföldi vármegyékben. Erről a témáról már korábban is megjelent Sarusinak, hasonló címmel egy prózai műve, ugyancsak a frissen alakult karcagi Barbaricum Könyvműhely elsők között megjelent kiadványaként. A bővérű komédia kitűnően megrajzolt alföldi figurákat vonultat fel.

Sarusi Mihály a mai magyar prózairodalom egyik nagy és megkerülhetetlen alakja. Az volt már a kötet megjelenésekor, 2005-ben is. Az Alföldi képek bizony irodalmi szociográfiaként is olvasható, nagyszerű alkotás. Szülőföld-irodalom, vagy ahogy a Sarusi által nagyon szeretett és ismert Erdélyben hívják: otthonirodalom. De nevezhetnénk a nagyrabecsült népi író, Szabó Zoltán után „szerelmes földrajznak“ is. Ehhez hasonlót talán csak karcagi jó barátja, Körmendi Lajos művelt a nagykunsági tájjal Együttleges szellem című művében. Alföldi embernek, Sarusi Mihály jó ismerősének különösképpen öröm, jóérzés és büszkeség végigolvasni ezt a könyvet, a lapokon itt-ott ismerősökre is akadva, miként a jelen sorok írója is. Érdemes még idézni a Csuba Ferke című kisregény hátoldaláról a jeles irodalomtörténész, Alexa Károly véleményét: „Sarusi Mihály a mai magyar irodalom élvonalának azon alkotói közé tartozik, akik nemcsak életformájukban, hanem tárgyválasztásukban, ha lehet mondani írói mentalitásukban is vállalják a vidékiséget.“ Akárcsak jeles barátja, Körmendi Lajos, akiről a kötet utolsó írásában emlékezik meg.

A kötet életízű írásait olvasva, határmesgyén érezzük magunkat, a még jelenlévő kommunizmus (lassan) tűnö ideje és a kozmopolitizmus (gyors) térhódításának határán. Sarusi egyiket sem igazán kedveli, s sejteti az olvasóval, hogy talán ugyanazok szedték az epret az egyikben, mint akik a másikban is. Az első „kép“ történelem által meggyötört öregasszonya így fogalmaz: „Csak a nevemet el ne árulja, még ki tudja, mit nem tösznek velünk“

E minden fejezetében érdekes és izgalmas könyvből számos új ismeretet nyerünk a Nagy Magyar Alföldről. Sokat foglalkozik Sarusi a szülővárosával, Békéscsabával. Megismerjük az országos hírű csabai kolbászfesztivált, a város történetét, múltbéli értékeit és mai problémáit. Ír az 1956-os forradalom és szabadságharc békéscsabai eseményeiről, amelyeket 12 évesen élt át, valamint ennek egyik vezéralakjáról, Fekete Pálról. Elismerően ír Püski Sándor könyvkiadó tevékenységéről, aki Békésen született. Megismerjük a karcagi és berekfürdői földjein gazdálkodó Hubai család biogazdaságát (a fiatal, rokonszenves Hubai Imre most éppen a Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Közgyűlés elnöke), valamint az „opletány“ elnevezésű Csanád megyei kártyajátékot. Szépen ír lelki szülőföldje, Kisiratos alkotó kulcsemberéről, dr. Almási Béláról, aki orvosi tevékenykedése mellett például tájházat avat, alapítványt szervez, a romániai magyar falu mindenese. Megismerjük az aradi újságírás történetét, valamint több olyan jeles alkotóművészt, akik bizony nem kerültek be a kozmopolita, globalista kánonba. Ilyen például Gulyás Imre költő, Kőváry E. Péter író, publicista, Serédi János békéscsabai író, Balázs József és Körmendi Lajos, akikről mint jó barátokról emlékezik meg.

Sokat lehetne még e könyvről írni, s az egyre gazdagodó, épülő Sarusi Mihály-életmű is megérdemelne már egy értő, avatott monográfiát, az író pedig néminemű kitüntetéseket, elismeréseket. Hogy ne csak éppen a jó ismerősei, barátai értékeljék mindig megújuló s sajnos, örökké időszerű írásait, könyveit, hanem a mai magyar kultúrpolitika illetékes szervei is. Hiszen Sarusi Mihály a kezdetektől elkötelezett, igazságkereső, bátor és meg nem alkuvó író volt, s volt is ezért rengeteg baja, gáncsa és megalázása. Írásművészetét a Veres Péter-i „népben-nemzetben“ való gondolkodás jellemzte, s az a magasfokú felelősségtudat, amelyet minden korok politikusai is eltanulhatnának tőle. A kezdetektől az összmagyarság írója kívánt lenni, bizonyítván, hogy a szellem, a művészet nem ismer trianoni határokat. Örökifjú író, állandó szellemi frissességben, megújulásban, az időszerű problémák felvetésében, a jobbítás örök emberi nagyszerűségében. Kitűnően értve az egyszerű emberek nyelvén, a mindenkori lent lévőkén, a megalázottakén és megszomorítottakén. Az egyetemes emberi és nemzeti nyomorúságok között az élet és jövő hatalma mellett tesz hitet, nem nélkülözvén a csak rá jellemző humort, olykor iróniát sem.

Sarusi Mihályt ma már nagy nemzeti írónkként tarthatjuk számon. Olyan igaz íróként, aki tudja a helyét e bonyolult és félemetes világban, tudja a küldetését, amelyre az Isten őt kiválasztotta, s ezt a feladatot kiválóan és jókedvűen teljesíti évtizedek óta. S művei idővel elérik majd a reneszánszukat, az egyértelmű elismertséget, az olvasók szeretetét, rokonszenvét. Hiszen egy nagyon rokonszenves, szeretetteljes, igazságkereső, közvetlen, segítőkész, okos és felelős ember szól hozzánk ezeken az írásokon keresztül. Nem haszontalan dolog meghallgatni ezeket a szavakat.

(Mesterszállási) Falufigyelő, 2020/7-9. 13-14.

Körmendi és Sarusi szabad csapat

Rideg István

Körmendi Lajos világa III…

Sarusi Mihálynak

(…)

A további három könyv felett Sarusi Mihály, a régi jó koma bábáskodott. Ezek a Körmendi és Sarusi szabadcsapat (K. Lajos S. Mihályról, S. Mihály K. Lajosról) (Barbaricum Könyvműhely. Karcag, 2006), az Édes otthon ( Bereki Irodalmi Társaság, Berekfürdő, 2007.) és A kilenc kínzás földjén / Útirajzok (Barbaricum Könyvműhely. Karcag, 2009.).

Külön tanulmányt lehetne írni Körmendi és Sarusi szójátékos barátkozásairól. A Körmendi és Sarusi szabadcsapat címben kellő hangsúlyt kap a függetlenséget, a szabadságot, a szabad véleménynyilvánítást, a játékot akaró összjáték.

A kötet ötletes, dialógusszerű egybeválogatása korábban több helyen megjelenő műveknek. Így a két író ember barátkozását összefoglaló, sommázó, kijelölő szerepe is van.

A kötetet a Levél Előszó helyett vezeti be. Itt Sarusi Kurta Gyorgye fiktív levelében eljátszik a származással. Ezt olvasva szinte a fülünkbe cseng Györffy István szellemi hagyatéka, közismert szállóigévé vált axiómája, amelyet 1939-ben fogalmazott meg A néphagyomány és a nemzeti művelődés című röpiratában: „A magyarság nem a test, nem a szív, hanem a lélek kérdése.” Okos felütéssel, felvezetéssel kezdődik tehát a könyv.

„Drága jó apám (nyugodjék békében) mennyit emlegette Körmendi Lajost meg Sarusi Mihályt! A két anyaországi kedvence volt a karcagi meg a csabai író, ahogy ő mondta, a két belevaló tiszántúli levente. Bevallom, az is tetszett neki, hogy Körmendiben állítólag egy kis német, Sarusi ereiben valami román és cseh vér is csörgedezik, hogy származásukat vállalva legyenek azok, akik. Ahogy mi meg egy kicsit oláhok is vagyunk (mondjam, ne, vér szerint szinte színtiszta olájok), hogy – tisztelve a tisztességes románokat, németeket, cseheket, mindenféléket – annál jobb magyarok lehessünk Zarándban.” (5. p.)

A barátságuk érti minden egymásra hangoló lélekrezdülésüket.

„Az öreg mindig azt mondta: >Zarándi fattyak, valahogy így kellene! Így összefogni, ugyanígy segíteni egymást. Ahogy ez a két alföldi teszi anyaszomorító Kismagyarországunkon!< Meg azt sem hagyta ki sosem a fejtegetéséből, ha valamiért őket hozta szóba, hogy >Ahogy Lajos mondá: Rút az labanc! Mire Mihály avval kontrázott: Hujjík a fírgese!<” (6. p.)

A Pusztafia Körmendit (S.M.-től) ismerjük már, korábban elemeztük is. Ez az esszé először a Karcag periodika 1998. decemberi számában jelent meg (21-24. p.), aztán Sarusi Petőfi: más (Szépírás Kiadó. Szolnok. 2002. 112-124. p.) című kötetében. A mostani kötetben a Karcag laphoz képest kibővítve, mert itt A XIV. Lajos-könyvvel meg van toldva a szöveg, azaz szól Robinson az árokparton (1999) című Körmendi-kötetről is.

Most, hogy más szempontokból szemelgetünk, felfigyelünk ennek a kezdésére is. Sarusi archaizáló stílusának állandó velejárója a humor, az irónia. „A kermen (kärmän) csatagájul vár, város, mint nyilván Körmend (csatagáj váracska); de hogy Kermendi lelkem – mint kazak Lajzsan (hogy ne mondjam: Lajhardzsan ) – hogy s mint, csak a türk Öregisten tudja!”(8.o.) Sarusi egy-egy tömör kifejezés után rohamozó asszociációkat indít el, laza, csapongó, automatikusan gáttalan, távoli kapcsolatokat ránt össze. Itt is így történik ez. Nem akarjuk bővebben idézni, illusztrálni, inkább arra figyelünk, Sarusi hogyan jellemez a Törökös című részben a visszatérő származástudattal. A magyarságtudathoz hozzá kapcsolja a rokonságtudatot is. „A labancától igen óvakodó (a kuruckodástól szintén tartózkodó) hősünk büszke türk eredetű nevére, a nagykun kishaza népének keleti származására, a magyarság finn-ugor ősanyját áldott állapotba tevő ótörök ősapjára, mindarra, amitől ő s fajtája az, ami. (A büszkeség, a jó tartás, a komoly – magyar, kazak, ujgur, tatár, miegymás hozzánk hasonló – emberhez méltó méltóságteljes viselkedés eléggé jellemző reá.)” (14. p.)

Kitűnő minősítés, ahogy a Körmendi lelkemet azzal kezdi, hogy Karcagnak valóságos tartozéka, egyik attribútuma Körmendi Lajos. De úgy, hogy a bravúros irónia révén különbnek érezzük a Körmendi-tettet a világhíres amerikai alkotók tetténél! Egyébként Körmendin kívül – „rájöttem, hogy nekem az Ég Oltára a Nagykunságban van. Egészen pontosan Berekfürdőn. És nekem jó így” - még senki sem fogalmazta meg Körmendi kötődését ilyen markánsan a szülőhelyhez, mint Sarusi Mihály.

„Körmendi Lajos elbeszélő, költő, falukutató és szerkesztő, a török (szerinte türk) népek és irodalmak odaadó híve, a szoknyamélyi málnabokrokon csemegézés bajnoka a nagykún székváros, a Kardszagú Karcag szülötte s mindmáig lakója. Író urak jönnek, mennek, a legvadabb népiek sem nagyon ülnek túl sokáig odahaza – Körmendi marad. Marad (de, uraim, nem >marad”<, hanem, közben, bármily hihetetlen, >halad<) és úgy teszi a dolgát a nagykún kerület Karczag nevű városában, mintha legalábbis Újjork Manhattanában írna, izzadna, szerelmeskedne-szellemeskedne, szervezné az irodalmat s mindazt, mi szép, mi jó lehetne a jó helybéliek örömére valamennyiünknek. Megírja, csak rója a papírra a mi Nagy Magyar Alföldünk (Barbaricumunk!) köz- és magánkrónikáit, a hol döghús-, hol asszony-, hol zsandár-szagú történeteket és költeményeket.” (9. p.)

A Barbaricum költője című részben a Körmendi-művek építő (nem romboló) szándékú életszerűségét hangsúlyozza igen érzékletesen az öncélú művészeti felfogással szemben.

„Hogyne, Lajos (komátok) – Nagykúnságában, vagy épp onnan szertenézve-szerteszaladva – (költői hangulatában) nem hablatyol, nem fűrészport gyárt, nem süketel, nem a Semmit keveri fakanálnak beillő tollával, ellenkezőleg! Költ, mint költ többtízezer éve a költésre hajlamos istenteremtmény: ha valami megfogja.”(10. p.)

Az egész eddigi, 1999-ig terjedő Körmendi-életmű áttekintése nem lenne teljes, ha Telefax a Megváltónak, avagy IV. Louis Bejgliumban kimaradna belőle. Még itt, a Könyve a szeretetről című részben is tud olyat mondani, ami jószerével eddig elkerülte a figyelmünket, talán éppen azért, mert annyira finom, egyszerűségében is nagyszerű és természetes. Pedig nagyon lényeges. Körmendi „Lejegyzi mindazt a csodát, mit egy gyermek jelent az áldást áldásnak s nem tehernek érző szülőnek.” (15. p.)

A Csaba élő írójában (Sarusi Mihállyal beszélget Körmendi Lajos). Először a Bárkában jelent meg (1999. 3. sz. 8-18. p.). Interjú. Fontos kérdésekre adott fontos válaszokból alakul ki Sarusi pályaképe. Sarusi éppúgy „népi sarjadék”, mint Arany János, akarom mondani: Körmendi Lajos.

Kérdés: „A lírával kapcsolatban azt írod, hogy >a költés: valóban táltos egy dolog.< Így született az Ugatoló? Válasz: „Ha szerencséd van, versírás közben (akár a táltos, önkívületbe eséskor) a legbensőbb tudatalattiból-tudatfölöttiből merítesz, ha pedig némi tehetséggel is megvert az Isten, ő vezeti a tollad. / Ha Balassit olvasol, Petőfit, Aranyt, József Attilát, Illyést,,mi más jutna eszedbe?... A fűrészporgyáros (és >kakakeverő< ) >posztmoderneknél< ez a veszély nem fenyeget.” (22. p.)

Körmendi rákérdez Sarusi 1979 áprilisában megjelent kisregényére. „- Mint a középnemzedékből oly sokan, a Mozgó Világnál indultál, itt jelent meg A kutyakántor című kisregényed. Műhelynek érezted a hetvenes évek végének, a nyolcvanas évek elejének ezt a folyóiratát?” Válasz: „Ez volt akkor az egyetlen irodalmi szerkesztőség, amelyben nem (kedves, vagy éppen kiutálni való) vendégként, hanem közülük valóként, valóban munkatársként fogadtak. Alexa Károly és társasága, épp úgy, mint a lap, igen sokat jelentett nekem! Végre egy hely, ahol otthon érezhette magát abban a furcsa, némi rothadás- és puskaporszagot már árasztó korszakban a hozzánk hasonló író-szegénylegény. Egy közösség, melyben helyem lehet: végre egy szabad csapat, mely nem egyszemélyes.” (24. p.)

Körmendi rákérdez: „- Jó néhány kisregényt írtál, ezek jó része azonban évtizedes késéssel jelent meg. Az Aranykapca álma például az idei könyvhétre. Miért?” Válasz: „Magyarán: esztétikai és politikai oka egyaránt volt korábbi teljes elutasításomnak. Akkori >népi avantgárd< modorom éppen annyira utálatos lehetett, mint mai hol naturalista, hol ponyvahangulatú, hol dokumentarista, hol meg valamiféle akármicsoda >realizmusom< ugyanazon műítészeti szakirodalomnak.” (25. p.)

Körmendi ténymegállapítása: „ Bebizonyítottad, hogy még most is lehet nagyregényt írni. A Magyar Krisztus hét nemzedék életét jeleníti meg. A hatalmas vállalkozás sikert aratott.” Megerősítés: „Mert ezt éreztem, valami (valaki?) ezt súgta, minden ebbe az irányba mutatott: családom falujának, apám valamennyi testvérének és fölmenőjének tartozom ezzel a regénnyel! Hogy az emberemlékezet óta nemzedékről nemzedékre megnyomorított, ám újra és újra talpra állni igyekvő aradi-csanádi magyar parasztvilág (a regénybeli Nagyfalu sorsa) ér annyit, mint például Andric Visegrádja.” (28. p.)

Ismét ténymegállapítás: „Afféle modern garabonciásként becsavarogtad a fél világot. Ebből lett a Vagabundkorzó, amit egy helyen csavargóregénynek nevezel.” Erről a részben magyarságkutató portyáról azt mondja Sarusi: „Van, aki a legjobb munkámnak tartja e könyvfolyamot; ha őszinte vagyok, bevallom, szerintem sem akármilyen írás a VAGABUNDKORZÓ. Hol börtönnapló, hol riport, hol útleírás, hol zarándokkönyv, hol csavargóének, hol elbeszélő költemény, mindig maga a változó világ (s változó magam).” (31. p.)

Tényfelvetés: „- Lehet még történelmi regényt írni, bizonyítottad az Eszterberkével.” Kifejtés: „- Az ESZTERBERKÉT azért írtam, mert a szovjet hódoltságban élő alattvalóként, fölszabadulást alig remélve magával ragadott a török hódítással hol erővel, hol ésszel szembeszálló, a közelmúltig mondákban fölemlegetett békési-bihari népi hősök helytállása. Példát mutatnak ők mindmáig a magyarságnak. Hogy ne feledkezzünk meg róluk, számos okot ad rá szemünk előtt születő huszonegyedik századunk, amely, nem akarok vészmadár lenni, de ígér némi kellemetlenséget a hozzánk hasonló (nem százmilliós) népeknek.” (32-33. p.) Hát igen, erről szól Czine Mihály szavaival élve: „Szabó Pál életműve: Bihar nagy éneke” is. Vagyis még konkrétabban: például Szabó Pál történelmi regénye, az Ahogy lehet (1962). De erről szól a másik „népi sarjadék”, Körmendi Lajos emblematikus műve, a Bengecseg (2001) című történelmi elbeszélés is.

Fontos kérdés, már a Körmendi szerkesztette Jászkunság megszüntetése után: „- Egy időben, 1989-91-ig, szerkesztetted a Jászkunság című folyóiratot. Nem kéne egy folyóirat? Egy csapat? Egy műhely?” Igenlő a válasz: „Hogyne kellene egy lap, egy műhely! Valahol elkotyogtam: hadnyi egyszemélyes szabad csapat vérzik Pozsonytól Kézdivásárhelyig. De hát az igen jól szervezett, kőkemény hadrendben álló ellentábor arra tanít (nem eredmény nélkül) bennünket, hogy a szekértáborba állás maga a bűn!” (34. p.)

Aztán jönnek a Kúrlapok Lajzsannak (S. M.-től). Előbb a Berek 2005. évi szeptemberi számában jelent meg, aztán az Alföldi képekben (2005) is. A cím frivol. Szex-levelek lennének? Nem, hanem „fördőlevelek”. Ráadásul másként is megtévesztő. Nincs az írásban megszólítottság, vagyis nem Körmendi Lajosnak szólnak a fiktív levelek, jobban mondván naplójegyzetek. A három részből álló mű csupa-csupa játék. Mondhatni: távolról esterházys stílusra emlékeztető, de nem liberális, nem kozmopolita, hanem nemzeti, polgári-paraszti, parasztos-intellektuális beszédű.

Az Egyik fördőlevélből megtudjuk, Sarusi milyen szellemesen nevezi el Körmendi Dátumversek (1999) című kötetét. „Új költői míve, az >Időköltemények< az időköltészet oly (pár soros) remekeivel tele, melyek a Frank-gázló vize martján – Majna, hallja, Majna! – is helytállana. Ha lenne, aki bevezeti. (Mint ő egykoron, ezt most hagyjuk.)” (36. p.) Aztán említi: „S már jön a következő Körmendi: ’Körmendi-az-árokpaton’!” (36. p.), Körmendi Robinson az árokparton (1999) című kötetére utalva, amelyet egyébként Sarusi Mihály szerkesztett, és az Egyik fürdőlevélből vett részlet került a könyv hátlapjára is. „Papsajtevéstől hangos, játékkal és libapotyadékkal, mesékkel s álmokkal (nagy néha tankkal) áldott – valahai – nagycsaba-alvégi (bérgépkocsit havonta ha, lovas kocsit napjában ötször-tizenötször, kerékpárt annál sűrűbben látó) uccánk hangulatát idézi karczagi-nagykúnsági egy komám, Körmendi Lajos 14. (!) könyvcíme.”(37. p.) S így fejeződik be, szkeptikusan, az első rész: „Ezt a könyvét is elhallgatja majd a testvéri műítészi szakirodalom, hisz dicshimnuszt kell szerkesztenie valamely épp időszerű álírói mű-mívről”. (38. p.)

A Másik fördőlevél részben megkeseredett tudósítás. „Telefax a Megváltónak című főkönyvéről nem hallani az Irodalmi Tőzsdepalotában – fia alkusz, ügynök, üzér, miegyéb szépliteratúrából megélni igyekvő jóféle nem tud róla – miközben a könyve olvasói rajonganak e munkáért, odáig vannak a szerzőért, hogy ne mondjam.” Részben viszont nagyszerű dicséret is ez a „fördőlevél”, hiszen az eddigieken túl is kiemeli Körmendi 2000. évi írótábori előadásának sikerét, amelyet Cs. Kovács Károly és Oláh János szerzőpáros Nagykunsági ízek (2000) című receptkönyvével kapcsolatban tartott. „A napokban (éve? két esztendeje? egy Szent Mihály havi berekfürdői írótábori hét idején) a nagykun étkek könyvét bemutató karcagi előadásában a Nagykun Kerület nagyjait sorolta, életüket, életművüket értékelte, emelte ki a homályból csupa fül hallgatósága számára.” (40. p.)

Egy frappáns ötlet jóízű, igen szellemes, pompás, kacagtató megoldása a Harmad fördőlevél. Ironikus helykijelölés: egyben kedélyesen (Mikes Kelemenre ütő hangulatban) a levél sorsának lehetőségeit latolgatva.

„(Levelünknek – kopertástul – lába kélt.) (Arról szólott volt, hogy a magunk fajta népi író, természetesen, polgári, csak éppen a nemzeti polgárságé s nem a gyarmatosítókat kiszolgálóké… Hogy népével tart s nem a megszállókkal… Nemzeti s nem labanc, nem pecsovics, nem janicsár polgár…)

(A kutya megette, elfújta a szél; ronggyá ázott a bereki – kunbereki – hévízben; mérgében széttépte az első – csonkamagyar – szerkesztő; letétbe helyezték; a feredőt tetthelynek átminősítve bűnjelként őrzi az erre rendelt személy; hogy tovább ne is folytassuk.)” (40. p.)

A Berekben és az Alföldi képekben megjelent íráshoz képest bővítéssel – Fürdőlevél, utóbb - zárul a könyvecskének ez a része. Ebből egy szép részlet: „Hol mit nem tudsz meg: ’Magyar Szentendré’-nek képzelte Körmendi és Győrfi Lajos (szobrászművész) Berekfürdőt! ’Magyar Szentendré’-nek remélték kun fürdőhelyünket, mely otthonává válik minden rendű-rangú – nemzeti szellemű – művészetnek festőtelepével, írótáborával, faluszéli művészfertályával.” (41. p.)

Látjuk, Sarusi Mihály szintetizáló stílusában megtalálható a tájnyelv, az archaizmus, a szleng, a szándékos elferdítés, az elhallgatás vagy csak jelzés, az ironikus, gúnyos, rokokós burjánzással bonyolított mondatszervezés: csak azért, hogy éreztesse a viszonylatokat.

Körmendi Lajos S. M. – más (Folyton növő S. M.-fa) című írása a Bárkában jelent meg először (1997.2. sz. 65-71.p.). Remekül tud alkalmazkodni, idomulni Sarusi stílusához. S. M. mestert ilyen jelzőkkel illeti, mint „beszélykanyarító”, „beszélycirkalmazó”. Bemutatja a sokarcú írót. „Volt bőr a képén kitalálni egy csak rá jellemző beszédmódot. Képes kiugrani a bőréből a nyelv ízeitől.” (43. p.) Hamarosan már egy húron pendül a barátjával. Terítékre kerül a főváros és a vidék ellentéte, az öncélú és az olvasónak való írás. „Nem jól van az, hogy az írók egymásnak írnak, ráadásul nem is úgy általában egymásnak, hanem falkabéliek a falkabélieknek. Fontos a selypegés, a kellemkedés, a nyelvi onánia… Csak az olvasó nem fontos. S. M. mester ráugatol a pincsitollnokokra: neki igenis az olvasó a fontos! Szembefordul a falkával. A falkákkal. Méghogy kellemkedés… Kellemetlenkedés, az igen! És ugatol, mert dühös. Hogyhogy a flaszteron született irodalom az irodalom? Hogyhogy a belvárosi az európai? A magyar vidékről szóló hogyhogy provincializmus? Hogyhogy regionalizmus? Ki dönti el, mi mi? A falkák élén álló széptani írók? Az olvasók? Vagy ki a rosseb? És mikor?” (44-45. p.)

A Körmendi, otthon (S.M.-től) egy része a Berek 2005. évi májusi számában jelent meg. Ezt azonban Sarusi alaposan kibővíti, kezdve a Lajzsan S-paródiájával, és úgy jelenteti meg az Alföldi képekben (2005).

Körmendi tervbe vette a berekfürdői írótábori paródiasorozatot. Ebből három verse meg is jelent az Eső 2003. évi nyári számában. Ezek: Oláh János, a frász, Szent Ernestusnak, avagy testben versbuborék és a Sarusiáda. A versek Oláh Jánosról, a Magyar Napló főszerkesztőjéről („Amíg írók borgőzösen villantanak agyart,/ Te homlokod ráncba gyűröd, és naplót írsz. Magyart.”) Szenti Ernőről („Vers-léghajón száll a mélybe, repíti teája, / Édes ön- és közbosszantás legfőbb tudománya.”) és Sarusi Mihályról szólnak. Közülük a legsikerültebb a Sarusi-jellemzés. A Sarusiáda tizenhat Sarusi-könyv címének (Hanyattúszás, 1990., Magyar Krisztus, 1986., Árva ima, 1989., A csabai Szajnán, 1981., Decebál Gyulán, 1995., Fönn a Jeruzsálemhegyen, 1987., Eszterberke, 1993., Kazal, 1991., Az Aranykapca álma, 1999., Vagabundkorzó, 1993., Csuba Ferke, 1996., Csonka-Csanád, 2001., Pázsit, 1983., Fekete-Zaránd, 2002., A kaporszakállú nádvágó, 1985., Csavargó ének, 2001.) felhasználásával készült. A 10 versszakos, hat szótagos, félrímes (a 4. versszak keresztrímes) dicséret, felmagasztalás ütemezése ingadozó. Sarusi örömmel közli, hogy „Távgépírón 2003. Boldogasszony hava 28-án küldte nékem Almádiba Karcagról.”

Körmendinek a Mándoky Kongur István turkológus baráti karikatúrája, a Kun miatyánk avagy évődő torzkép M. K. I. – ról (1981) után ez a legjobb paródiája. Azt írja róla az illetékes:„A legsikerültebb, mert a megénekeltek-kicsúfoltak közül az illetőt ismerte a legjobban, a Sarusiada lett.” (54. p.)

Sarusiáda
Hanyatt úszva ugat	x	Az bereki pázsit	x
Magyar Krisztus balján,	a	Sarusinknak éden,	f
Árva imát mormol	x	Megír vagy hat könyvet	x
Az tsabai Szajnán.	a	Az feredő héten.	f

Mótzföldi bált föst az	x	Hullt légy levesünkbe,	x
Detzebálos Gyulán,	a	Mert az fagy öszveránt,	g
Kutyakántor bujkál	x	Harcra készen Miska,	x
Hadak uttyik nyomán.	a	Mint Kurta de Zaránd.	g

Elszökő az élet,	x	Az kaporszakállú! –	x
Kéne kupakolni,	b	Rikkantja az télnek,	h
Jeruzsálemhegyen	x	El is hagyá ajkát	x
Lyány fölé hajolni.	b	Az tsavargó ének.	h

Eszter berkét bújja	c	Elmaradnak kotsmás	x
Az kazal tövében,	d	Szellemi tivornyák,	i
Aranykapca álma	c	Hideg szelet küldött	x
Szaglik az fejében.	d	Pár globálbuzernyák.	i

Korzóhoz vagabund	x	Nem áll idegen szót,	x
Ez új Tsuba Ferke,	e	Magyar helyett flantzot,	j
Tsonka Tsanád után	x	Álmában is aprít	x
Jöhet Karczag-Berke.	e	Sok kurva labantzot. (54-56. p.)	j

A furfangos, izgága „új Tsuba Ferke” kurucos bajvívó, magyaros rátarti alakja kerekedik ki az archaikus-népies jellemképből.

Van ennek a kibővített résznek egy felettébb érdekes fejezete, a Bordaropogtatós öleléssel. Nagy élmény olvasgatni az író páros egymáshoz írt dedikációit.

A gyökeres állatot (1992) az ellenzéki Körmendi ajánlja. „Kedves jó komámnak, ama kurutzos hajlamú Sarusi Miskának küldém e labantz-ellenes könyvetskét, ezzel is biztatván eőuraságát a fertelmes labantz-fajta pitsán rugdalására. Kardszag, 1992. szept. 21.” (57. p.)

Valószínű, hogy élete leghosszabb dedikációját is Sarusinak írja. Az Öt perc az élet (1997) ajánlásakor nagy kedvét leli a barátja játékos becézgetésében. „Kedves barátomnak, aki hol Misenyka, hol Misandzsan, hol Mimi, hol Mityó, hol Mitya, hol Mityu, hol Mityka, hol Misu, hol Misa, hol Misukám, hol Mityuri, hol Misel, hol Miguel, hol Mihu,Hol Figaró, hol Miskonás, hol Kutrucz, hol Kurtusz, hol Kultusz, hol Kurlucz, hol Kurucz, hol Kissarusi, hol Sarusi Kis, hol Cupi, hol Buzgóka, meg a rosseb tudja, mi minden méltóztatik lenni az ellenség megtévesztése céljából, szóval, az alakváltó regény és beszélyírónak küldöm ezt a Szökőéletnél is gyorsabban elszökő könyvet, de küldöm az ő kedves Rózsájának is, akinek most nem írok több nevet, de azért talán nem is haragszik meg. Boldog karácsonyt, új évet! Szeretettel. Karcag. 1997. december 22.”(59. p.) A könyv hátlapján az egyik ajánló Sarusi Mihály, a másik Tar Sándor.

Szomorkás volta miatt érdekes A képek árnyéka (2001) dedikációja is. „Sarusi Miskának adom itt a nagy büdös csabai Szajnán, miután bevermeltük a savanyalevest és a szlovák nagy túróst galuska képében. Kár, hogy elmész, a fene azt a csavargóvért benned! Azért ölellek. Békéscsaba. 2001. ápr. 20.” (60. p.)

Híres könyvét, A táltos kincsét (2004) évődve ajánlja. „Mondá Miska: >Mondád nyista?< (Lapozza s szól) >Nem monda e’ se, de még nem is mese<. Miskának, hogy fitymálja, Rózsának, hogy szeresse, szeretettel egy régi barát. Karcag, 2004.aug. 9.”(60-61. p.)

Tapintatlanok lennénk, ha Sarusitól nem közölnénk egyetlen dedikációt sem. Ezért hát itt van mindjárt kettő.

Az Eszterberkébe (1993) ezt írja Sarusi: „Körmendi Lajzsan Kolbász-széki leventének ajánlja figyelmébe újabb művecskéjét, a török elleni baj(vívás)ról szerzett, azon ocsmány – valamint fertelmes – nyomorítónk, a’ pogány nyakát (miegymását) szorongató békési (bihari) népfiak hősiességét emlegető regéjét, amely, sajnos, kelletekorán, 1988-ban, nem jelenhetett meg. Éljen Kossuth! Bcsaba, 1993.Szt.András.” (60. p.)

A Vagabundkorzó IV-VI. (2001) kötetébe meg ezt írja: „A lótorbéli vigh napokra emlékezve ajánlja – csabai tót házban, savanyaleves és büdöstútós-galuska előtt –barátsággal Körmendiéknek. Kis Sarusi Miska. Bcs. Kr.u. 2001. Szent György hó 20.” (61. p.)

Már csak a búcsúzás alkalmából hadd idézzünk a Berekben című részből. „Hogy mondja Jókai Anna Lajosunk koporsajánál? >Jó író van elég, jó ember sokkal kevesebb. Lajos jó író és jó ember volt!< / Volt. ez a legszomorúbb az egészben.” (70. p.) „Nagykun fejedelmet búcsúztatott 2005. Boldogasszony hava 8-dik napján a gyászoló gyülekezet. Úgy ezer ember./ Most már jó helyen van: otthon.” (70. p.)

(…)

Rideg István: Körmendi Lajos világa III. Karcag, 2014. 496-502

Pinceszer (2009)

Balogh Elemér

Sarusi Mihály: Pinceszer

Valamikor, történelmünk egyik leggyalázatosabb korszakában (az 1970-es években) együtt dolgoztam Sarusi Mihállyal Veszprémben, a Napló szerkesztőségében, a kulturális rovatban. Úgy hozta a sors, hogy engem szépecskén kiebrudaltak onnan, egyebek között azért, mert gazdánk, a megyei pártbizottság egyik csicskásának kifejtettem, hogy amit a kommunisták művelnek az országban, az bizony gátlástalan hazárdjáték (akkor is az volt).

Hogy önkényes eljárásukat igazolják, az én fasiszta, ellenforradalmár mivoltomról a szerkesztőség tagjait is megszavaztatták. Megfélemlített újságíró kollégáim fülüket-farkukat behúzva tartották föl a kezüket, hogy persze, aki ilyeneket merészel állítani dicső pártunkról, hogy hazárdjátékot űz és gátlástalan, az bizony nagy gazember, ki vele! Semmi keresnivalója a szocialista újságírás berkeiben.

Egyetlenegy ember akadt ebben a sunyi és szolgalelkű társaságban, aki ki mert állni mellettem, és elkergetésem ellen szavazott: Sarusi Mihály.

Nem is annyira bátorság kellett ehhez azokban a gonosz időkben, mint inkább emberi tartás. Az a meggyőződés, hogy ha valamennyien elmerülünk a becstelen hazudozás óceánjában, akkor az Úristen sem könyörül majd meg rajtunk.

Azóta is úgy gondolom, hogy Sarusi egyszerűen alkalmatlan arra, hogy mint jó néhány pályatársa, megjátssza magát, ravaszul erre-arra kacsingasson vagy összevissza hazudozzon. Kimondja, vagy leírja, amit gondol. Egyenesen. Ez az ő legfőbb titka. Ami a szívemen, az a számon. Nem képes alakoskodni. Legföljebb bölcsen hallgat, ha úgy látja jónak.

Még egy adalék azokból a zord időkből.

Úgy vetődött el Veszprémbe, hogy jóformán kilátástalannak tartotta az életét. Panaszkodott, hogy az írásai a kutyának sem kellenek. S hogy van-e egyáltalán értelme ennek az egésznek. Talán az én biztatásom is hozzásegítette, hogy sikerült kikecmeregnie abból a sötét gödörből. Összeállította az Ugatoló című verseskötetét, amihez magam írtam egy rövid bevezetőt. A könyv persze akkor nem, csak jóval később jelent meg.

És hát a bor!

Az bizony hol vigasztalt, hol serkentett, hol bátorított, hol elbúsított, hol dalra fakasztott bennünket.

Ebből a Pinceszer című könyvből is kiviláglik, hogy mennyi minden odakötözhető a boriváshoz.

Sarusi jellegzetes írói stílusa egyébként is az ide-oda csapongó képzettársítások regimentje. Nem fegyelmezi, mondhatnám nem cenzúrázza magát. Néhány példát hadd hozzak föl magam is.

Hazudni például nem hazudik, amint már mondtam is, de azért egy kis csalafinta füllentés néha megteszi. Mint ahogy a veszprémi érseki pincészetben se vallja be, hogy neki magának van borozhatnékja, inkább kitalálja, hogy a KÉSZ-nek, a Keresztény Értelmiségiek Szövetségének van szüksége néhány pint fenséges miseborra.

Aztán csipkelődik itt-ott, hogy miért nem adunk magyar nevet a magyar boroknak, vagy hogy az almádi borligetbe inkább illenék a magyar talpalávaló, mint az amerikai rock, blues, jazz és western-muzsika.

Nem átall politizálni se, sőt, még kimondani is szörnyű, megnevez szépirodalmi munkájában gyurcsányokat és egyebeket is, nem éppen hízelgő hangon. Igazolva Csoóri Sándor minapi nyilatkozatát, amelyet a prima primissima díj átvételekor mondott, mármint hogy a magyar írónak bizony manapság is politizálnia kell. Ezt kívánja a nemzet érdeke.

Pajzán betoldásai (mert ilyenek is vannak a könyvben) egyáltalán nem otrombák, inkább szinte szemérmesek, és ez manapság, amikor az uborkafa csúcsain himbálózó íróink Lőwy Árpád méltó örököseiként egyre harsányabban kürtölik tele a magyar ájert bárdolatlanságaikkal, nagyos is tiszteletre méltó.

A borfajták ismertetése és a borivás dicsérete közben észrevétlenül egy egész kis magyar műveltségtörténetet is kapunk a könyv olvasása közben, és csak csodálkozhatunk, hogy borkóstolás ürügyén mennyi minden bölcsesség (néha szamárság) jut eszébe az írónak.

…aki pironkodva vallja be, hogy néha bizony nagyon is a kancsó fenekére nézett, és például Göröghonban egy ilyen alkalomból magának is csak utólag jutott a tudomására, hogy hazafelé botorkálva a meglepődött hellén járókelőket fennhangú "Ruszkik, haza!" kiáltásokkal késztette értetlen csodálkozásra. S a hazafiúi lelkület más módon is kitört belőle, mondván, jó, jó ez a gyantás görög bor, de azért van egy kis marhamájkrém íze.

Végül: kedvencem a kötetből az Ének a kutya labancról című bordal, amely az 50. oldalon olvasható.

Búvópatak, 2009/1. 13-14.
ÚAÚ 2009/1.12.

Kaiser László

Az ivás (és az írás) méltósága

Kultúránk, vagyis európaiságunk és magyarságunk magában foglalja az ivás kultúráját. Már a Bibliában olvashatunk a borivásról — és súlyos következményeiről is. Noé megrészegedett, s három fia közül csak az egyik segítette apját elesettségében, Noé meg csak ezt a fiút tartotta igazán gyermekének. Vagyis azt, aki a szülőt gyarlóságával is vállalja. A kereszténység története bizonyos értelemben az ivás története is, hiszen a szakrális fogyasztástól az ünnep és megünneplés fontosságán át a munka tiszteletéig jelen van a bor, tágan értelmezve az ivás. A mértékletes ivás, de talán olykor a mértéken túli is, amely nem összetévesztendő az életformá-vá vált vedeléssel. Babitsék nemzedéke vallotta — teljes joggal —, hogy az európaiság három pillére a római jog, a görög szellem és a kereszténység. Egyik sem tiltja, bizonyos vonatkozásban szorgalmazza az italfogyasztást. Aztán minden népnél ezek a fogyasztói (és előtte persze a termelői) szokások más-más módon alakultak ki s váltak élő és éltető hagyománnyá.

A kereszténység története s így a magyarság története is — szögezzük le még egyszer — magában hordozza az ivás kultuszát és persze az irodalmát is. Mindig ivott a magyar, biztos voltak csúnya berúgások, vagy ahogy Erdélyben mondják, megmenések is, de az ivás nemes kultusza a XX. század második felében veszett el, vagy pontosabban fogalmazva: akkorra lett az ivás országos vészhelyzet: önpusztítás. Tény: az italozásra, mulatozásra, ünnepi vigadozásra mindig örömmel vagy éppen szomorúsággal kész magyarság 1956 után lett komor ivó, s jutottunk el az ismert statisztikákig: egy millió alkoholistával számolnak az orvosok, s a májrák okozta halálozásban igen előkelő helyen állunk világviszonylatban. Valami elveszett tehát az ivás kultuszából, s lett baljós cselekvés, netán pótcselekvés... Mint ahogy az sem véletlen, hogy bár az italozás, főleg a bor témája erősen jelen van a magyar irodalomban, a XX. század — „Minden egész eltörött" —, különösen annak második fele „termelte ki” azt az írótípust, amely par excellence alkoholista, s fő témája az ivás problematikája. Csak két nevet említek: Cholnoky László és Hajnóczy Péter.

Persze ez így nem teljesen igaz. Az aranykornak vége, ám üdítő folyamatok. helyek, helyzetek azért vannak. Teljesen nem múltak a régi ízek és kultuszok, sőt újak is keletkeznek. Valami nagyon megváltozott ugyan, de vannak őrzések és teremtések. Milyen érdekes és jellemző egyébként, hogy az elmúlt súlyos évtizedekben szőlőtermelő hazánkban a borivás szorult háttérbe, a sör és különösen a röviditalok fogyasztása ugrott meg. Éppen Sarusi Mihály említi könyvében Szekfű Gyula 1922-es munkáját: A magyar bortermelő lelki alkatát. Mert volt s van ilyen, s így van a borivó magyar alkata is. A lényeg: nem csupán az ivás, a borivás kultusza is megváltozott (nem beszélve a rettenetes minőségű borokról). S hogy valamelyest billenjen ha nem is helyre, de legalább jó irányba a mérleg, nincs mese: a múlthoz kell fordulnunk. A nemes hagyományokhoz, az aranykorhoz. Visszaadni az ivás (borivás) méltóságát, vagyis az élet méltóságát is!

Sarusi Mihály könyve végső értelmezésben ezt teszi, hihetetlenül érdekesen és olvasmányosan. A békéscsabai születésű, ma a Balaton partján élő, mindig a valóságot fürkésző és fölmutató, megannyi munkát kipróbált író huszonvalahányadik kötete mintegy foglalata eddigi munkásságának. Korábban írt műveiről számos értő kritikusa — többek között Domonkos Mátyás, Ördögh Szilveszter, Vasy Géza, Alexa Károly, Rónay László, Márkus Béla, Bertha Zoltán, Beke György — a valóságlátását és mesélőkedvét dicsérte többek között, s ez a fő érdeme a Pinceszernek is, amelynek alcíme: Boros úti beszélyfüzér a „Magyar gigába magyar nedűt” nótájára.

Beszélyfüzér: csengése és holdudvara van a beszély szónak Ez a nyelvújítás korában született kifejezés kisebb prózai művekre vonatkozik, s azért is remek szó — archaikus hangulatán túl —, mert az elbeszélés, novella őse a mese és a beszélgetés. A könyv rövid terjedelmű írásai tudatosan csapongó beszélyek, amelyek szinte kalendárium módjára invitálják az olvasót (és bor-, tehát életszeretőt) pincelátogatásokra, amire a cím is egyértelműen utal, hiszen a pinceszer: több pincét fölkereső baráti borkóstoló. Ez a több pince a könyv kilencvenöt beszélyében az egész Kárpát-medence, de olykor egy-egy kitekintés Európára, egy-egy külföldi bortúrára. Úgy tetszik, a beszélyek, tehát a túrák jelentős része személyes élményű, de mindenképpen nagy hőfokú személyes kötődés vidékhez, tájhoz, pincéhez, borfajtához s persze a mindehhez kapcsolódó emberekhez. A távoli s közeli múltban és a jelenben is minden a bor kultusza, sőt misztériuma igézetében idéződik meg, vagy rögzülnek az események, így válik Sarusi krónikássá is. Ám a bor krónikása korokat, mondhatni történelmet is rögzít: újabb bizonyíték arra, hogy a bor és borivás több mint önmaga — maga a magyar nép! Szomorúságával, bánatával, élet- és ivástapasztalataival, vígasságaival, örömeivel együtt... Valami egészséges élni akarás, harmónia és arányosság van a sokszor humorba hajló ba-rangolások, történetek, anekdoták, borismertetések, irodalmi vonatkozások és idézetek, szokásmegidézések vagy éppen ital- és ételreceptek mélyén. A bor, a borozás még véletlenül sem mint pótlék, káros szenvedély, embervadító szurrogátum van jelen a könyvben. Ellenkezőleg. Mint a normális élet természetes része: ezt nevezzük közhelyszerűen kulturált alkoholfogyasztásnak, s ez az, ami manapság enyhén szólva kérdőjeles. Hiszen a normális alkoholfogyasztás nem csupán egészséges, de éppen a könyv bizonyítja, közösségteremtő, hogy Németh László más vonatkozásban használt szavával éljek: emberségnövesztő.

A Pinceszer tehát visszaadja az ivás méltóságát. S mivel vérbeli író munkája: élvezetes olvasmány is. sajátos, szaggatott szövegkezelés: villanó gondolatok, események, emlékek. Változatos, sokszor archaikus stílus: elvégre múltidézés: is szó van, hiszen a múltidézéssel — a jelent érintve — a mához szól Sarusi. Hol nagyon komolyan, hol humorosan. Miként az egyik beszélyben rögzíti egyértelműen: a bor összehozza a különböző nemzetiségű, de tisztességes embereket. Úgy fordíthatnánk: a tisztességes bor a tisztességes embereket! A jó könyvvel, tehát az írás méltóságával buzdít erre Sarusi Mihály Pinceszerének minden sora.

Agria, 2011/2. 244-246.

Tarján Tamás

Olajolaj

Baráti társaságban pohár után nyúlva nem a borosat választom. De bordalokat, a bor szépirodalmát ismerve, a bor méltóságát és kultuszát tudva, bormérnök testvér mellett örömest követem a szövegáldozatot, melyet az író a bor oltárán bemutat.

A Pinceszer rövid írások gyűjteménye. Borfélék játékos jellemzésétől félperces borocskanovelláig, A részegség 13 neme derűs lajstromozásától régi szőlőmívelési annalesek felütéséig, a baráti tőkegondozás himnuszozásától cégérnek is beillő termelő- és fajtadicséretig sokféle szöveg váltogatja egymást. Mivel tudni valóan csak ökör iszik magában, Sarusi Mihály is megidéz több égi és földi barátot. A korán eltávozott Körmendi Lajos írót például. Az Ének a kutya/kurva labancról strófáit a könyv 2008-as megjelenésekor még velünk levő Schéner Mihály egészségére emeli. Ellátogat Papp Árpád költő, műfordító kertjébe, borozgat lélekben s szinte koccintásilag Nagyékkal: Nagy Lászlóval és öccsével, Ágh Istvánnal, a két poétával (Iszkázon természetesen somlai kerül a pohárba), s másokkal is benépesíti a tájat.

Gyakori az egyes szám második személyű fogalmazásmód, amely éppen úgy lehet önmegszólítás, mint az olvasó vendégelése. „Honnan nem, a püspökség várbeli pincészetéből… – kezdi a Püspök-bora – Hol a minap miseborral kínáltad meg magad? Borbarát költő kalauzol le először a püspöki palota alatti pincébe. Hogy ezt idd, ebből vegyél-vigyél alföldi bormagányodba, ha valami (biztos!) jóra vágysz!”

Számomra nem világlott ki pontosan, milyen megfontolás szab sorrendet a lapoknak. Pedig a (békés)csabai író tiszta tervvel, tiszta fejjel dolgozott (amint egy híres borász remekeinek kóstolgatása kapcsán mondja: „…fehérborai rendre levettek [volna] a lábamról [ha nem teszem le idejében a boros kupát]”). Bor ízlelgetése során, pincézéskor nem mindegy, milyen egymásutánban ismerkedünk az évjáratokkal, zamatokkal. Nyilván e kötet kompozíciója sem mellékes, de ez a nagy fürtnyi adoma, híradás, recipe, naplójegyzet s ilyesmi nem kényes arra, mikor melyik szeme kerül sorra.

A külföldjárás bortúráinak sem szükséges szomszédosaknak lenniük. A Genf fölötti borvidékről hazaugrunk a Mindszentkáli kékmagyar kedvéért, majd hamarosan már Göröghonban járunk, ahol a kínálat „Elsőre paradicsomszeletek, sajtfalatok, lilahagyma-karikák olajolajjal – olíva, tehát olajfa magja olajával – leöntve…” Ha van olajolaj, legyen borbor is: Sarusi Mihály nem tintával, de vörösborba mártogatott tollszemmel írta borivó-toborzóit (amikor nemes nedűről esik szó) és borháborgásait (midőn a lőrét kell kipécéznie).
A bor lehet vörös és fehér, minőségi és silány, termelése veszhet tárgyi néprajzi messzeségek paraszti tudásába és alapozódhat steril kombinátok ipari munkásainak szorgalmára. E kötetben a bor olykor lehet történelmi és társadalmi. A borkultúra históriája, a bortermelés és borivás lélektana szervesen épül a füzérbe, a politikai morgás – még ha mindjárt irónia, szarkazmus tessékeli is odébb – nem mindig. Az egyéb füstölgésekben (milyen zene illik a magyar borhoz stb.) ki-ki osztozhat vagy sem. Termetre, jelentőségre nézve egyik-másik írásnak az a tiszte, hogy felvezesse, szervezze a többit. Némelyik szöveget bátran átlapozhatod (majd visszatérsz hozzá), de – többek között – a Tocai az Isonzótól címűt semmiképp. Szabályszerűtlen, kemény elbeszélés, rövid bekezdésekbe tördelt időutazás a javából.

Összességében az üde kötet a kalendáriumok leágazása. Akad benne sokféle-jóféle olvasnivaló. Egyik családtag kezében sem hiába fordul meg. Familiáris összeállítás, mely a sokszor dorgált, ám szívós anekdotaműfaj környékén rendezi el változatos anyagát. Ország- és Európa-térkép, borban kartografizálva. Felmutatja az ősi bor-jelképet – szimbolikusan is, valóságosan is. Munkát, hitet, szenvedélyt, mámort, emléket, ködképet, önuralmat: mindazt, ami a bor oltalma és uralma alatt volt, lehet, lesz. A Széphalom Könyvműhely kiadványának borítójára mementós feliratú színes kancsó képe került – „Ígyál betyár / mullik a nyár / ugy se soká / betyárkodsz már” –, de a könyv sugallata korántsem ily keserű. Élvezet, bölcsesség, mérték, nemesség mintha előtte járna annak, ami vizezett, ami lötty. Aszúnak sosem kerekedik fölébe a vinkó.

http://www.revizoronline.hu/hu/cikk/1534/sarusi-mihaly-pinceszer
2009.06.01.

Hiábahaza (2010)

Lukáts János

Hiábahaza

(…) Szentjánosházától Hiábahazáig — valahogy így lehetne egyetlen mondatba foglalni Sarusi Mihály 2010 könyvhetére megjelent másik könyvét (Hiábahaza). Felzaklató, torokszorító regény, egy temesközi falu életén keresztül világít rá a 20. századi történelem egész erdélyi (romániai, kelet-európai) alakulására. Aligha mondható magyar falunak (és egyre kevésbé), lakói, családjai, nemzedékei nemcsak lélekszámukban fogynak, de magyarságtudatukban is vékonyodnak, elszáradnak.

Félelmek, elnyomatás és csalódások egybefonódása ez a félszázad (vagy mennyi idő, ki tudja?!). Valójában sokkal többről, mélyebbről és rosszabbról van szó a könyvben (a romániai valóságban), mint egy minden hatalmat bitorló diktátor uralkodásáról, bukásáról, új ország és társadalom kiformálódásáról. A Bizáncot túlélő bizantinizmus virágzásáról és működtetéséről szól valójában ez a félszázad, ez a könyv, amely egy évezred óta folyik, semmit sem gyengült napjaink politikai, rendszer- és pártfőnökváltozásai során, és semmi nem mutat afelé, hogy kifulladóban volna.

Szentjánosháza magyar lakosai sokat szenvedtek a zaklatásoktól, a megkülönböztetésektől, a szegénységtől, de az összetartás, az anyanyelv ereje, a munkaszeretet a sanyargattatás évein átsegítette őket. A diktatúra elmúltával azonban mintha ez az összetartás meglazult volna, a szülőföld megtartó ereje gyengült, sőt lassan éppen a helyi közösség löki ki magából a többre-jobbra vágyókat. Kilöki Magyarországra, Amerikába, Brazíliába, vagy a gyökérvesztő nagyvárosba, Magyarország és a Monarchia egykor ragyogó hírű ékkövére: Temesvárra. Szellemi megsemmisülést, lélekcserét jelent ez a kilökődés, nem csak a nyelv elhagyását, a család szétesését, a párválasztásban a nemzetiségi ellenerők folyamatos győzelmét, a helybeli munka ellehetetlenülését, a távoli munkalehetőségek elszívó hatását.

Jani „öreglegény", szülei a hagyományok szellemében nevelték megmaradásra, mostanra azonban életét csak önfeladása árán mentheti meg. Miközben szülőfalujában marja egymást és önmagát a mind gyérebb számú magyar kisebbség, az anyaország sem képes kezelni az erdélyi menekültek gondját, amott bozgornak (hazátlannak) bélyegzik őket, emitt románnak mondják. Nem az egy Jani nem találja helyét ebben a világban; a nemzedékek, a szegénységgel küszködő rokonok egyaránt képtelenek összefogni, közösen intézni, javítani sorsukat. Az államalkotó nép (a (románok) hódítóként viselkedik, idővel azonban egyre inkább „csak" betölti azt az űrt, amit a széthulló magyar falu felkínál nekik.

A hagyományos értékek: a munkaszeretet, a közös szórakozás élménye, a vidámság emberformáló ereje mind ellenükre fordul: a mindenhol jelenlévő besúgóhálózat, a félelem és a szegénység lehetetlenné teszi, hogy ezek a megtartó erők a közösséget védően szolgálják. Á besúgók, a törleszkedők, a megalkuvók, a gyávák, az örökös pártütők között magyarok fölös számban vannak, a hatalom kegyeit gyakran maguktól keresik.

Sarusi Mihály hősei (vergődő nyomorultjai) semmiféle illúziót nem táplálnak jelenük és jövőjük iránt, sem odahaza, sem az anyaországba, Ismerik (dehogy ismerik!) az őket fojtogató ország működési mechanizmusát, tudják, hogy célja az ő kiszorításuk, „nemzeti gerincük" megtörése — végső soron fizikai megsemmisítésük és elűzésük az országból. Mindehhez egyre kevésbé kell brutális eszközöket igénybe venni, Ceausescu (a regényben: Csucsu) bukása után a demokrácia színeire festették át az országot, maga a magyar kisebbség pedig elveszítette belső éltető erejét, egészséges érhálózatát, alkotókedvét. Temesközben játszódik a regény, az ország leggazdagabb és legkultúráltabb részén, mégis — semmi kétségünk sincs róla — az ország valamennyi más táján, falujában, körzetében hasonló szabályok, törvények érvényesek, és aligha fordítható meg ez a folyamat.

A Hiábahaza 2005 körül zárul, Románia EU-csatlakozásának a küszöbén és természetesen a kettős állampolgárságról született magyar törvény elfogadása előtt. E két körülmény esetleg enyhítheti, alkalmanként akár javíthatja is a viszonyokat. Hogy szülőföldjüket meddig tekint hetik még a rajta élők hazájuknak, otthonuknak, nem tudhatjuk; a jövőkép azonban, amely Sarusi könyve nyomán kirajzolódik, sötét és komor, kevés reménykedést olvashatunk ki belőle.

Polísz, 2010 ősz (129.) 88-89.

Végig a Corvinkán (2010)

Ujj János

Végig a Corvinkán és a (közös) történelmen

A Kisiratosi Falunapok alkalmával mutatták be Sarusi Mihály, József Attila-díjas író két könyvét, köztük legújabb kötetét, a Végig a Corvinkán címűt. Az akkori tudósításban nem maradt hely a könyvek ismertetésére, de a békéscsabai Magyar Téka Erkel Sándor Könyvesházának kiadásában napvilágot látott „csabai csokréta” több okból is megérdemli, hogy néhány mondatban részletesebben is kitérjünk reá.

Elsősorban azért, mert Sarusi Mihályt a magyarországi Békéscsabai és az Arad megyei Kisiratos (és talán még Balatonalmádi is) egyaránt magáénak vallja. Ugyanis a Kurtucz Mihályként 1944-ben napvilágot látott író, újságíró egyaránt gyökerezik a mesterségesen meghúzott határ mindkét oldalában. Aki csak egy kicsit is ismeri a békéscsabai születésű alkotó életútját, az tudja, miért, aki nem, annak mindenképpen érdemes elolvasnia a Végig a Corvinkánt. (Nem csak ezért!)

A kötet egy novellagyűjtemény, amelybe a szerző az 1960-as évek végétől a 21. század elejéig született Békéscsabáról, a szűkebb értelemben vett pátriáról, a Corvin utcáról (szlovákul Corvinka) szóló írásait fűzte egybe. Ezekben a szülőhelyhez, az ott lakókhoz kötődő emlékekből fakadt írásokban benne van az alkotó családfa-kutatásának eredménye is. A 18. századtól kezdve. Szerteágazó, mondhatnám ágas-bogas családfa a Sarusi Mihályé, a gyökerek Mácsáig, Kisiratosig, Makóig, Kígyósig nyúlnak, s olyan családnevek kerülnek elő a dokumentumokból vagy az emlékezetből, mint a Kurtucz, Pelhes, Bodonea, Clotni, Kis Sarusi, Kakolya (Kakuja), Kis. Viselői között zsellérek, kisnemesek, mesteremberek, módos parasztok, ortodox pap, az első aradi orvosnő. Mintha József Attila A Dunánál című versét akarta volna illusztrálni! („Török, tatár, tót, román kavarog/ e szívben.”)

Másodszor azért is érdemes elolvasni a könyvet, mert annyi, de annyi közös vonást fedezünk fel az ottani és az itteni helyzettel, történelmi eseménnyel. Hogy csak a szerző által „felszabadúlás”-ként emlegetett szovjet bevonulást említsem. A recenzens szívéhez mindenképpen a Pázsit című áll a legközelebb. Mert gyermekkorában neki is volt egy „pázsitja”, egy olyan játszótere Aradon, mint Sarusi Miskának Békéscsabán. Neki a Pázsit, itt a hatalmas rét, kis tóval, Holt Marossal, iparvágánnyal, árvíz elleni töltéssel határolt terület. Fürödni, nyári eső után gombászni, a repülőtérig bóklászni, télen szánkózni, rongylabdával focizni. Egy kis földi paradicsom, mint minden gyermeknek a maga pázsitja, eperfája, üres telke. Mint a Pál utcai fiúknak a grund. Megkapó leírást kapunk e kis édenről a négy évszakban, nyáron-ősszel gyümölcslopással, télen átázott göncökkel, tavasszal kutyaakasztással, meg bimbózó szerelemmel. És ezt az álomvilágot Békéscsabán is, akárcsak mifelénk, a dömperek, a tömbházak, no meg a felnőttkor verte szét. Mindörökre.

Szerencsés művész Sarusi Mihály. Neki megadatott, hogy a szülőföldjéről írott munkáit összegyűjtve is kiadhatta. A nagy szerelemtől. Mert „a csabainak Csaba a világ közepe,… élni itt a legjobb, élni csak itt tud, itt lehet… Sok-sok élet ment már e hitre. Jóban, rosszban. E nélkül érdemes-e… valahol lakni? Például Csabán.”

Heti Új szó, 20010. aug. 2.

Hun fohász (2011)

Bakonyi István

Sarusi Mihály: Hun fohász

Legújabb korunkban van számos szellemi kaland. Közéjük tartozik, hogy a magyar őstörténettel egyre többen foglalkoznak, és a megközelítés igen sokszínű. Ugyancsak feltűnő, hogy milyen sokan kérdőjeleznek meg sokáig megtámadhatatlannak hitt tanokat, például a finn-ugor elméletet. Megint mások az ősvallás és a kereszténység folytonosságát hirdetik. Röpködnek a fogalmak: sámánok, táltosok, dobszertartások, szertüzek, tűzönjárások stb. Van, aki a „honnan jöttünk?” kérdésre így adja meg a választ: sehonnan, mi mindig itt voltunk a Kárpát-medencében. Egyre népszerűbb az ősi rovásírás is. A Szent Koronához kapcsolódó tanok is szaporodnak, és ebben is helyenként heves az ellenállás. Vannak, akiket már az is irritál, hogy a „legfőbb méltóságot” megemlíti az új magyar alkotmány, de a tan sok képviselője kevesli ezt. S az egyik leghagyományosabb és legstabilabb pont: a hunok emlegetése. Köztudott az is, hogy a székelyek a hunok leszármazottainak tartják népcsoportjukat.

Ez utóbbi szellemiségnek a része Sarusi Mihály karcsú kötete, a Hun fohász is. Az író egyénisége, nyelvhasználata, stílusa, különös, mesékkel, anekdotákkal, csúfondáros elemekkel tarkított világa teszi érthetővé szellemi vállalkozását. Foglalkoztatja a népi vallásosság és az ehhez kapcsolódó folklór is, érthető tehát, hogy előszavában emlegeti Erdélyi Zsuzsanna Hegyet hágék, lőtőt lépék c. kitűnő gyűjtéskönyvét is. „Az a műveltség, amely nem ezeréves: jóval korábbi időkbe és másféle világba vezet vissza. Oda, ahol Istennek kezdtük nevezni azt a Valakit, aki valóban mindenek fölött áll. Az isten szót pedig, tudhatjuk, nem Jeruzsálemből, nem Rómából, nem Bizáncból, hanem valahonnan keletről, jóval messzebbről hoztuk magunkkal” – írja többek között.

Igen, nem kizárt, hogy több ezer éves kultúra áll mögöttünk – sugallja. S az imádság, a fohász kétségtelenül az irodalomnak (is) része. A kegyelmi állapot örök tükre. A költészetben gyakori műfaj, a klasszikus és a mai költők gyakran fordulnak ebbe az irányba. Gondoljunk csak Kölcsey Ferenc Himnuszára, nemzeti imádságunkra! De gondolhatunk sok más ódára, szenvedélyes szárnyalású fohászra is. Sarusi Mihály fohászainak egyik fő sajátossága, hogy a már az imént említett népi vallásosság az ihletőjük. Mai kincsek ezek, és vegyülnek profán tartalmakkal. Igaz, hogy a vallás, a hitvilág sincs nagy távolságra a profanitástól vagy éppen az emberközpontú ábrázolástól. Ahogy Sarusi mondja a már idézett Előszóban: „Ima, imádság… Azé, aki Istenhez tud fordulni. Azé, aki még tudja a Miatyánkot, meg társait, ne adj Isten emlékszik öreganyja varázsmondókájára (- mondókáira) is.”

Szép fotóanyag egészíti ki a szövegeket: Csernák Bálint, Csernák Máté és Pallang Attila alkotásai. Mindegyik több mint illusztráció: öntörvényű és hiteles alkotás az Árpád-kori templomtól 2006 őszének Kossuth teréig. Így van ez a leghangsúlyosabb mű, a kötet címét adó nyitó fohász esetében is: a havas tájban álló templomrom hasonló hangulatokat idéz föl. Sarusi művében igen gazdag nyelviséggel szólítja meg a szerző Istent, a természet alapelemeit, Máriát. A soknemzetségű Kárpát-haza megsegítéséért fohászkodik, egyben az elnyomó hatalmak ellen. Másfelől legújabb kori, de a múltban gyökerező nemzeti imádság ez is. Jellemzi a ritmikus ismétlődés, a gondolatritmus. A szanaszét szórt nemzet képét jeleníti meg igen érzékletesen, költői erővel. Szinte a barokk stílusra emlékeztető szófolyama lenyűgöző, igaz, némi zsúfoltsággal. De megvan a letisztulás pillanata is benne, miközben fohászkodik a nemzetfogyás ellen. A ráolvasások, a varázsmondókák épp úgy hatnak rá, mint a zsoltárok. S az eredmény: egy modern kori szintézisteremtés. „Istenem, Atyám, / Atya, Fiú, Szentlélek / Úristen. / Boldog Isten, Nagy Isten! / Isten-Anyám. / Engedjétek, hogy így legyen. / Az Örök Istennek / Ammen.” – így ér véget ez a kétségtelenül hatásos alkotás.

Az Imádkozzunk (…Új-Zarándért) újabb szenvedélyes hangú fohász a mostoha sorsú magyarokért, akik akár egy letűnt vármegyében éltek (élnek) Aradhoz közel, de lehetnek éppen a csángók is, akik sohasem tartoztak Magyarország területéhez, és az sem adatott meg nekik, hogy magyar nyelvű szentmiséket hallgathassanak. Az imádság melletti kép is a magyar sors folytonosságát sugallja. Tárgya egy Szent Korona-szertartás, amely a Kunszentmiklós melletti Bösztör-pusztán zajlott le. Egy olyan találkozón, a Magyarok Országos Gyűlése keretében, amit a Magyarok Szövetsége rendez meg nyaranként, s amelyen százezrek gyűlnek egybe, hogy előadásokon, történelmi élőképben, a magyarok vásárában tegyenek tanúságot hovatartozásukról, identitásukról. Egy olyan szellemiség jegyében, amelyre régóta vágyott a magyarság. Az ott készült fotó gyönyörűen egészíti ki Sarusi Mihály mondandóját. E mondandó lényegéhez tartozik, hogy élesen szól akár az áruló papokról, akik az „Új-Zarándunkat gyarmatosítók ál-római ügynökei köztünk”, az azoktól való megszabadulásért szól a fohász. Igaz szentatyákért fohászkodik ugyanakkor, olyan tisztaszívű emberekért, akik nélkülözhetetlenek a valódi hit- és nemzeti életben.

Szerzőnk szellemi szülőhelyének a korábban Csanád, majd Arad vármegyéhez tartozó Kisiratost tartja, bár Békéscsabán látta meg a napvilágot 1944-ben. Így hát érthető egyik fohászának a címe: Öcsi Iratosért táncol. „Imavers” ez, ősi lírai elemekben gazdagon. Miként másutt, itt is egymásra rakódnak a történelmi rétegek és a mitikus elemek. Egy jellemző részlet: „…Tomi járja, járj a miénket / a magunkét, amely hogyne lenne a legédesebb / anyaföld-ízű, / Atyaúristen-szagú, / Boldogasszonyanyánk-érzelmű, Öregisten-erejű, Csaba királyfi-lendületű / magyar, a kutyamindenét ennek az elbitangolt anyaországnak…” Együtt vannak jelen a vallás és a hitvilág különböző korszakainak nyelvemlékei, a kereszténység előtti állapot épp úgy, mint jelenkorunk számos vonatkozása. Jellegzetes imája és vallomása (verse) a Félpogány fohász. A hajlíthatatlan tartás példázata ez a mű, melyben a hit és magyarság ereje kapcsolódik egybe, s a mocsokkal szemben a tisztaságot énekli meg. „…inkább Krisztus, mint ezek az Ánti-Jézusok, inkább Ő, mint a Senkik, / inkább túlvilági, mint evilági Úr, inkább, inkább Ő, mint a Semmi, / inkább Krisztus, Kirisztus, aradi magyar Kirisztus, mint / a Csonka-Magyar Meddő…”

Gyakorta találkozunk ismétlődő motívumokkal, mozzanatokkal. Ilyen pl. az árulás, a gazság elleni imádkozás, az igazakért, a hősökért elmondott fohász. Az Úrtól várja a védelmet az országot bitorlók és tönkretevők ellen, az idegenek uralmával szemben. Fájón időszerű, huszadik és huszonegyedik századi gondolatok… Mindezekkel együtt az archaikus elemek sajátos hangulatot árasztanak, s ezek vegyülnek a mai vágyakkal és kívánságokkal. Jól látszik ez pl. a Csavarga imája az 1600-as években Vég-Gyulán belső világában is. Hiszen az országot tönkretevők-féle meghatározások bizony időtlenek, és túlélnek sok-sok évszázadot… Kemény vonás itt, hogy a szöveg mellett egy 2006. október 6-án készült fotó látható, Elszántak címmel a budapesti Kossuth térről.

Aztán a Csonka Boldogasszony neve napjára írott Könyörgésben újra árad a szó, ömlik a szöveg. Hangja erős és szenvedélyes, az évszázadok szóhasználata, kultúr- és hitrétegei épülnek benne egymásra. „A térképrajzoló mutatványosok kerítésére feszített népért” szól ez a záró fohász. Méltó befejezéseként ennek a fölkavaró, karcsú kötetnek.

Búvópatak, 2012/5. 16-17.
Életünk, 2012/2-3. 78-80.

Máriás József

Versfohászok – a magyarokért

Nehéz magunkat rászánni arra, hogy szakrális ihletettségű költeményekről a magunk laikus hangján szóljunk, szólni merjünk. Emiatt halogattam, hogy Sarusi Mihály kötetéről – Hun fohász (Búvópatak Alapítvány, Kaposvár, 2011) – méltató szavakat írjak. De elhallgatni, mellette szótlanul elmenni – lelkiismereti mulasztásnak éreztem volna. Annál is inkább, mert mostanság fölöttébb ritka az olyan kötet, amelyben az istenhit, a Teremtőhöz való könyörgés oly szorosan fonódik egybe a nemzetsorssal, a magyarsággal. Gondoljunk csak Jókai Anna – az Életünk hasábjain is méltatott – csodaszép, megrázó, lélekébresztő versimáira. E ritka, de fölöttébb üdvös sorba helyezem Sarusi Mihály kötetét.

Az előszóból megtudhatjuk, hol rejlenek e sajátos tartalmú költészetnek a gyökerei: az otthonról hozott népi vallásosságban, a kútnál mosakodó Csanád vármegyei öregapa reggeli könyörgésében, az „új napot, e napi szűztiszta levegőt, vizet, földet, minket, dolgunkat szentelő imái”-ban. Ennek az örökségnek az értékeit tudatosította benne Erdélyi Zsuzsanna Hegyet hágék, lőtőt lépék című kötete: a benne közölt népi imádságok hatására írta 1977-ben az Ihajfák hegyén című imádság-költeményét. Az újabb impulzust a Magyarországért, Édes Hazánkért Kiadó 2003-as pályázata adta. Ekkor született meg az e kötetben is olvasható három költemény: Hun fohász, Könyörgés Csonka Boldogasszony neve napján, Imádkozzunk (…Új-Zarándért). Mögöttük, a versek mélyén élő hit: Sarusi Mihály habitusa rejlik, fel-feltörő forrásként táplálja regényeit, verseit, amint az az előszót záró személyes vallomásból nyomon követhető: „Hál’ Istennek odahaza, meg az iskolai hittanórán és a templomban úgy megtanítottak imádkozni, hogy sikertelen lett az istentagadók imakioltó igyekezete. Megtanult valamit az ember; elhalkult, majd elhallgatott bennünk az ima (egy-két évtizedig azt hittük, elboldogulunk nélküle – Nélküle – is); újfönt hozzá fordultunk, mert hiányzott. Éppen ideje volt.”

Éppen ideje volt. A költő válasza: a vers. E szabad folyású, parttalan sodrású költemények. A magyar nemzetre tört veszedelem, a létét fenyegető jövő látomása adja kezébe a tollat, hangot adva a kétségbeesés, a fájdalom érzéseinek, olyan időben, amikor reményeinket már csak az ima táplálhatja.

A Hun fohász megszólításai a szent liturgiának a népi vallásosságból kölcsönzött elemekkel feldúsított prefációiként is értelmezhetők: „Istenem, Istenünk, Örök-Egy-Isten, Egy-Öregh-Isten, Magyarok Istene, Úr, Urak Ura, Egek, Mindenek Ura, Fű, Fa, Föld, Nap, Hold, Csillag, Víz, Kő, Hegy, Sík, Szél, Tűz, Folyó, Tenger, Csudaszarvas, Mindenek Istene, Boldogasszony Anyánk, Asszonyunk Szűz Máriánk, Szűzanyánk, segíts; segéld meg néped! Segítsd meg híved! Magyar és nem magyar nemzeted…”. A költemény további sorai is zsoltáros könyörgések „e szanaszét vert, szanaszét szórt, szanaszét irdalt” nemzetért. A szenvedések, hányattatások prédikátori dörgedelmű felsorolásait megszakítja egy lágy hangzású ima: „Isten, Istenünk, Mi Urunk! / Hittel Hozzád fordulunk. / Szerető szívünk Utánad eped, / Vágyakozó karunk Feléd tárul, / Reménykedve Rád tekint / Kicsi Magyarhon, Magyarföld, Mindahány-Magyarország, / Hunnia, Hungária, / Szittyaföld, Mária Országa, Pannónia! // Tizenöt / Tizennégy / Tizenhárommillió – / Ne tovább! Ne engedj tovább süllyedni, fogyni és apadni, romolni, elillanni, / felszívódni, eltűnni, múlt ködébe, más népbe veszni, ne, ne.” Erőt s lehetőséget kér a szolgálathoz, erőt a küzdéshez a patkányok ellen hazánkért… mert „Hazánk ez az egy.”

Ugyanez a féltés, félelem hatja át az Imádkozzunk (…Új-Zarándért) című prózaverset is. Azok nevében szól, akik plébániatemplomukban magyar papért imádkoznak, „magyar lelkipásztorért, ki a nyelvükön, anyanyelvük romlatlan, ép hangsúlyaival szól hozzájuk”. Okuk van az elkeseredésre: „Értetek imádkozunk, ó jó új-zarándiak, Kiket a saját janicsár – Jászvásárhelyen és Bukurvárt szülőanyjuk édes-anyanyelvének a megátkozására nevelt – papjaik a Belvárosi Magyar Templomban, a nemrégi magyar-istenháza árnyékában lebozgoroznak. Kiket lassan a saját egyházuk is kirekeszt magából az anyanyelven imádkozás gyanússá tételével.” A Szabadíts meg…, Ments meg…, Adj Urunk…, Ne engedd, ó Urunk!… megszólításokkal kezdődő szövegrészek egy végveszélybe került, „a fogyásra ítélt, mégis maradni bátorkodó kis magyar gyülekezet”, töredék-közösség segélykiáltása: „adj minekünk olyan papokat, akik értik, mi fáj, mire vágyunk, mi az álmunk Teveled, Terólad, Teérted.” Új-Zaránd szimbólum: Erdély, a csonkított ország szimbóluma a versben. Róla és érte szól a költő: „Ne engedd, ó Urunk, hogy Moldvahon után Erdélyből, a Kis-Magyarország menti Részekből, majd mindezek után Maradék-Magyarországból is kiűzze népünket – népedet – az álorcát magára öltő Anti-Krisztus. Csak ezt, ennyit, Urunk, Teremtőnk, Megváltónk, Mindenünk! Hogy mi szegény új-zarándiak (a Magyar Golgotáról) megmaradhassunk Neked: szabadíts meg a gonosztól.”

Az Öcsi Iratosért táncol című költemény a tánc néha felpörgő, majd lelassuló ritmusát követve siratja az elveszett szülőföldet, melyet „a kisantanti hullarabló hazudozók” idegen kézre juttattak, az anyaországtól szögesdróttal és aknamezőkkel elzártak.

A Félpogány fohász sodró erejű hitvallás, személyes kiállás meggyőződése, hite mellett. Az ellentétpárokat sűrítő sorok – „Inkább Jézus, mint zsarnokok, Júdások, / inkább Jézus szűzessége, mint a nagy zabálás…” – az „inkább…, mint…” választási lehetőségeket elősoroló antinómiákként állnak a költő előtt. A jó és a rossz, az üdvösség és az elkárhozás közt választhat, s ő határozottan a jó oldalon áll: „Inkább Te, nékem ember fia, / Munkás Szent József és Anya Szűz Mária gyermeke, / inkább, mint ti!”

A Csavarga imája az 1600-as években Vég-Gyulán című versben ismét a nemzetért aggódó költő szólal meg. A címbeli időzítés a századokkal azelőtti Erdélyt, Magyarországot végveszélybe sodró eseményekre utal, de az Uram!… Istenem! megszólítással indított versszakok, áttételesen, mai korunk veszedelmeit idézik, Magyarország mindenkori tönkretevői ellenében kér oltalmat nemzete számára.

A Téli ekhó tájleíró költemény, helyhez kötött élmény versfoglalata: „ez még TIHANY / ezer év kettős tornya alatt / fél karéjban / kis Belső tavuk fölött / hol léket / LÉKET / vág a halász / hogy az élet ne fulladozzék”. A táj harmóniája, csendje átsugárzik az emberekre, akik vasárnaponként beülnek a misére, ahol emberre, tájra egyaránt a Miasszonyunk vigyáz, biztosítva a lélek békéjét, a rianó álmok fölött.

A kötetzáró Könyörgés Csonka Boldogasszony neve napján verssorai a lorettói litániát, a Szűz Mária segítségéért felcsendülő közismert imák – Szűz szülője Istennek…, Most segíts meg, Mária… – sorait idézik emlékezetünkbe. A költemény megszólítással indul: „Asszonyunk, Csonka Boldogasszony, / Csonkák Nagyasszonya, / Tízmillión felüli magyarok, / Maradék-magyarok, / Kisebbségbe szorítottak, / Idegen kézre juttatottak, / Más kénye-kedvének Trianoni-Európától fogvást kitett magyari milliók / Nagyboldogasszonya, Kisboldogasszonya, Kisasszonya- Nagyasszonya, / Miasszonyunk, Szép Szűz Mária / Könyörögj érettünk!”

A külső erők által hazátlanná lett, szülőföldjükön folyton megalázott, sértett, gyűlölt, üldözött magyarokért könyörög, akik „a Magyaroszágról lecsapott-lecsonkolt részeken / Élnének s élnek is, ha segítsz, Mianyánk! / Csonka, csonka-bonka, épp hogy magyar / Magyarok Asszonyanyja / Boldoganyánk! / Drága Babba Mária! / Édes Asszonyanyánk, / Mianyánk, / Szűzmárja, / Kenyérszelő drága kezed / Nyújtsd felénk! (…) Anyánk, könyörögj érettünk, / Hogy annak maradjunk, maradhassunk, / Amivé teremtettünk / A mi Urunk / által. / Ammen. Ammen.”

Igaz lelki élményeket nyújtó, imára buzdító kötet, mely legfájdalmasabb sorskérdéseinket veti fel, indít önvizsgálatra, figyelmeztet a ránk leselkedő veszélyekre. Őszinte szívvel és szóval ajánljuk a magyar olvasók figyelmébe.

A versek hangulatát, szakrális üzenetét szép illusztrációk teszik emelkedettebbé.

Máriás József

Életünk (München), 2013/11. 6.

Simonyitól Simonyiig

Csanádi János

Vigyázó szemetek Simonyira vessétek

Mottó:

Ami gondom még volna hátra,

az már nem csak az én ügyem,

hisz ami fáj, az úgyis fájna

ezen a tájon — nélkülem.

(Simonyi Imre: Töredék)

A fölvilágosult forradalmár poéta, Batsányi János megbocsátja nekem figyelmeztető költői látomásának parafrazálását, leegyszerűsített szabad átköltését. A simonyifalvi falunap évek óta újra és újra valósággal felkínálja a Simonyira történő odafigyelést. Ezért hát most: - Vigyázó szemetek Simonyira vessétek!

Ugyan kire vagy kikre? Talán a Jókai által is megörökített „legvitézebb huszár"-ra, Simonyi óbesterre, a napóleoni háborúk rendíthetetlen hősére, aki később a Körös-vidéki kamarai birtokok elárverezése idején a kincstártól 1819-ben megvásárolta Bélzerindet és Vadászt, ahol kastélyt épített és a kor elvárásainak megfelelően modern uradalmi gazdálkodást honosított meg?

Jókai szerint: „Volt egy férfi (...), aki amellett, hogy tökéletes eszményképe lehet egy, csupán a költők agyában született, középkori lovaghősnek, valódi élő mintája marad egy tetőtől talpig magyar vitéznek: annak is pedig huszárnak; olyan huszárnak, akiről azután a többit szabják."

Netán fiára, a politikus br. Simonyi Lajosra, aki 1847-48-ban Arad vármegye követe az országgyűlésben, majd az első népképviseleti országgyűlés tagjaként követi a kormányt Debrecenbe? Később Görgei seregében harcol, és a szabadságharc bukása után Temesváron bebörtönzik. Szabadulása után az apjától örökölt vadászi birtokára vonul vissza. Tulajdonképpen ő telepíti 1882-ben Simonvifalvát a Vadász és Apáti közötti erdészház környékére.

Van, tehát, kire és mire odafigyelni. Bizony van, különösképpen, hogy jó atyánkfia, a Körös-Maros menti táj sarjadéka, Sarusi Mihály, tollnok uram, saját prizmáján át, ismételten Simonyira irányítja figyelmünket, Simonyifalvára és „elbolygott szép fiára”, Simonyi Imrére, A „vég-gyulai költőre.”

A József Attila-díjas író-költő és Táncsics-díjas újságíró Sarusi a szintén József Attila-díjas Simonyi Imréről értekezik három „széptanulmány”-ban, vagy ahogy őmaga mondja: „három kurta beszély”-ben. A csupán 65 oldalas szerény könyvecske a Magyar Téka Erkel Sándor Könyvesház kiadványaként Békéscsabán jelent meg a Város Önkormányzata támogatásával.

A három részes tanulmánykötet első „okfejtése” a SIMONYI A LEGNAGYOBB? című, még 1995-ből való és egyéb Sarusi-kötetekben már napvilágot látott. Alaposan megismerjük a gyulai Dob utca 6. szám alatti „EGYSZEMÉLYES FEGYENCTELEP" lakójának életkörülményeit, a „kőkeményen nemzeti s demokrata szellemű költő” gondolkodásmódját, emberi viszonyulásait. Sarusi szerint "(...) végtelenül durva volt. Kíméletlen, mosdatlan szájú, istentagadó (...). Aki nem ismerte, nem szokta meg, az első szóra faképnél hagyta." Lakásában halomnyi rendetlenség.

„Teljesen szabad csak disznóólban lehet az ember?” - kérdi Sarusi.

Kedvesei, a kiscselédek néha kitakarítottak, s a „nagycseléd anyja (...) tisztába tette felnőtt fiát”, a lángész költőt, akit Sarusi „a múlt század második felének legnagyobb magyar költőjé"-nek tart: „Kristálytiszta a hangja, forrástiszta a gondolata, áttetsző minden mondata, patyolattiszta a (versbeli) hite, az utolsó hangig tökéletesre csiszolt valahány költeménye."

S a társadalom alig vesz róla tudomást. A semmibe vett tehetség majdnem beleőrül e honi száműzetésbe.

Szakadt reád annyi gyalázat

hogy abból fedelet

ácsolhat föléd az alázat

s a szeretet.

(SI: Vers)

A második fejezet SIMONYITÓL SIMONYIIG, mely a szerző más jellegű gyűjteményeibe szintén bekerült, tulajdonképpen Sarusi simonyifalvi kiruccanásainak élményeit rögzíti. Kovách Géza Korunk-beli falumonográfiájának tükrében beszél Simonyifalva múltjáról, Simonyi óbesterről s a tulajdonképpeni falutelepítésről br. Simonyi Lajos által 1882-ben. Beszél Simonyi Imre őseiről, a Szmola és az Annabring családról, a kis Szmola Imre születéséről a keresztelési anyakönyv 173. lapjának 60. sorszámú bejegyzése alapján, a szülőházról és az utolsó Simonyi Imre látogatásról 1956-ban, valamint a jussolás miatti családi vitákról.

Ismételten tanúi vagyunk a Hevesi Mónár József dr. által felhevített Simonyi-kultusznak s a Simonyi-emlékház létrehozásának. Tudomást szerzünk az itthoniak nem éppen hízelgő megnyilatkozásairól is: - „Szeleskedett íletibe ippen eleget!” Elgondolkodtat az unokahúg Hévízi Ottilia és a költőrokon kapcsolata, háromszori találkozásunk 1956-ban, 1971-ben s utoljára a gyulai várfürdőben. Ottilia emlékező (-keztető) levele hat évvel a költő halála után 2000-ben íródott: „(...) Én szólítottalak meg. Tíz percet beszélgettünk, s szabadkozva mondtad: - Meghívtalak volna, de már nincs miről beszélnünk, mindent elmondtunk egymásnak. - Azt hiszem, akkor halt meg az utolsó rokonod számodra. En voltam. Ha valamennyire ismerlek, azt a verseiden keresztül értem. el. De azt is tudom, hogy a lírai én és a költő közé nem lehet egyenlőséget tenni (...) Mert rokonok vagyunk mi mégis, Imre bátyám. Olyan magányos fajta, öntörvényű, nagytörvényű emberek. Tisztelettel unokahúgod, Hévízi Ottilia”

Simonyifalva, 2000. július 24.

Az utolsó rész A TÖBBIT BÍZZA RÁM. ÜDV. IMRE címen Sarusi Levelesládája 17 (1971 és 1992 között írt) keltezés nélküli (a bélyegpecsét alapján köti időhöz) Simonyi Imre-levele sommázasát, valamint kapcsolattartásuk lényegét és nem ritkán durvaságig fajuló keménységét foglalja magába.

A két József Attila-díjas költő-író, Simonyi Imre és Sarusi Mihály között 24 évnyi a korkülönbség. A nemzedéknyi, szinte apa-fiú viszony okán talán még érthető is Sarusi kifakadása: „(...) gyakori türelmetlensége és alkalmankénti féktelen durvasága, bevallom, taszított. Ami valamelyest a közelében tartott: a tisztelet TISZTA KÖLTÉSZETE iránt.”

A súlyosan beteg, ágyban tehetetlenül kornyadozó Simonyi keserűen jegyzi meg: „Túl nagy terheket viseltem, cipeltem (...) Kiderült, nem emberre szabott teher volt az. Hát most fizetek. Egy csúnya életnek: egy ronda véggel. Ahogy illő a magamfajtának." Utolsó leveleinek egyikében jegyzi meg: „Ha jól olvas: az igazi 'mát', s az igazi 'mai-valóságot' nem is olyan ördöngösség kiolvasni belőlem! Várja be türelemmel, amíg vagy maga nő fel az igazsághoz, vagy az Igazság növi föl (látványosan!) a valóságot.

A valóság nem érték, csupán tény. Az igazság: érték, amit a valóság dudvája koronként eltakar.”

Az elején Jókait idéztem, az első Simonyiról. Örök tanulságul vele zárom ismertetőmet minden Simonyi ás magyar ember okulására: „Hallgasd meg te is ifjú nemzedék: ki volt ő, mi volt ő?! És tanuld meg, hogy azelőtt is voltak ám derék emberei a magyarnak! — Ezután is lesznek, ha Isten úgy akarja.”

És akarja... Úgy legyen! Ámen.

Amihez Simonyi Imre még hozzáfűzi:

játszódjatok hát lelkeim -

verjétek félre repedt szíveinket

mint a felnőttek a harangot veszély idején

s mit reánkdobáltak a szennyesek

törölgessétek egymást le a sártól.

(SI: Biztató)

„Vakmerően és föltétel nélkül kell élned. - Már maga az élés vakmerő tett; s magyarul élni: a legveszélyesebb vakmerőség. - Hát élj veszélyesen! Élj magyarul!” (SI: Munka, találkozás)

Köszönet az író-szerkesztő Sarusi Mihálynak, hogy könyve által újra hazahozta azt, aki a miénk, s általa hazajött Ő is, hiszen az egykori Kis-Sáros és Nagy-Sáros (Sarus) valahol itt, a Körösközben alussza örök álmát.

S majd meglátod: éjfél után

dúdolni kezd e drága táj

valami olyan dallamot

- csak errefelé hallhatót -

(SI: Törökzug, Csíkosér)

Nyugati Jelen havi Irodalmi Jelen-melléklete: 2012/9. 7.

Lajtabánsági állatmesék

Vágner Szabó János

Való mesék egy valótlan világban - Lajtabánság-Zaránd gránátos kántora

J e g y z e t e k S a r u s i M i h á l y ú j k ö n y v e i r ő l

Sarusi Mihály magyarul szóló író. S nem csak azért, mert magyar nyelven ír. Hanem mert békés-csanád-zarándi származék lévén, jól megvetvén sarkát a viharsarki porban-sárban körülnézett szerte a határtalan hazában és merészen nekirugaszkodott, hogy úgy írja meg ezt a népet, nemzetet, földet, magyari vidéket, ahogyan van, ahogy ő látja. És ott írja meg, ahol van. Az idei ünnepi könyvhétre megjelent Lajtabánsági állatmesék című beszélyfüzérének címe - ezt már meg is szokhatnánk Sarusitól - megtévesztő lehet az ő munkáit kevéssé ismerő olvasók számára. A szövegbe foglalt tartalom nem megtévesztő: a humor az humor benne, a gunyor gunyor, a szomor szomor, az irónia irónia - a lesajnálás fájdalmában osztozzék az olvasó. Már akinek van füle a hallásra. A 22 elbeszélést magába foglaló kötet megérdemli a jó hallást: velem, veled, vele, velünk, veletek, velük esett vagy eshető dolgok ezek, de semmi esetre sem eshetnek nélkülünk. Jönnek a figurák, eredeti Sarusi-toposzok és mondják, cselekszik a magukét. Falusi, fél-falusi, komcsi és rekomcsi alakok, ellenállók, kontrák és rekontrák, pályán kívül rekedtek, szűziességet mímelő cemendék, minden hősiesség híján lévő hősiességre ítéltek, nagyotmondók és nagyot hallgatók. Van, aki üt, és van, akit ütnek. Egyszerű és mindennapi az egész Sarusi-panoptikum, s unalmas is lenne, ha nem lüktetne az írásban, a beszélő modorban valami nehezen magyarázható jókedv, ha nem döngetnék a novellák sárba ragadt, innen-onnan jövő figurái valamiképp ama transzcendens falát. Mint valóságos mesék mesebeli hősei. A művészember bár övig jár a valóságban - mégiscsak egy másik valóságot teremt, mert minden művészetek mozgatója a való világ jobbá, szebbé, boldogabbá tétele - bármi áron, s ezt Sarusi sem álmodja másképp, amikor ír. Több mint negyven megjelent kötet után sem.

Szerzőnk - ki származását nézve kisiratosi - könnyedén bánik az idővel. A történetek döntő módon a félmúlthoz kötődnek, abban gyökerezik minden feszültség. Akár abszurd, mint a kecskével szerelmeskedő koma esete, akár egy tökéletesen lineáris elbeszélés - egy gyöngyszemecske -, a Kántor, gránáttal meséje. E novellánál érdemes elidőzni: dokumentarista írás ez, egy 1935-ös születésű ember mesél, s benne egy kis történetet, amikor bevágja a falusi pártházban ülésezők közé a - nem éles - kézigránátot. Mert „nem volt még bennünk akkora gyűlölet”, t.i. voltak éles gránátjaik is. Tekintsük ezt szimbólumnak?! Tekinthetjük. E kis legénynek az öregapját ’44-ben lelőtték a „felszabadítók”, de... Sarusi és a jobb magyar irodalom viszont nem életlen gránátokat dobál, nagyot tud durranni, és fájdalmas szilánkokkal hasogatni, a valódi szépírás - igaz, e gránátoknak nem egy falusi pártház olajos, csikkel teli - padlójára kell hullaniuk.

Le kell írni azt is e könyvvel kapcsolatban, ami közhelyszámba megy, de vaskosan igaz: érdekesek az írások. És ez nagyon fontos: ami érdektelen, az unalmas, semmitmondó, azt hagyjuk meg az akadémikus széplelkeknek, irodalmi kékharisnyáknak. Szaga van a menyasszonynak - ez a kötet első beszélyének a címe. Ezen aztán el is vitatkozgatnak:

kinek-minek van szaga és minek illata, az már szinte mellékes, hogy ez épp a nyolcadik menyasszonya a főhősnek. Bár a szaga-illata összevetés azt is jelzi, hogy szerzőnk valami nagyon távoli, ősidőkből való makacssággal igyekszik a szavainak eredeti jelentést adni, azaz a nyelvi hordalékot tisztogatni. E sorok jegyzője bátran ajánlja, hogy akinek nehézséget okoz a Sarusi munkák olvasása, próbálja csak meg hangosan-félhangosan olvasni, felolvasni. Nagyon kellemes meglepetésben lesz része. Van széppróza - Mikes Kelemen óta tudhatnánk -, amely az élőbeszéd, a hangszálak rezgése által teljesedik ki.

Az 1921-ben alig egy hónapig létező - soha, senki által el nem ismert – „ország”, Lajtabánság a könyv novelláinak vissza-visszatérő helyszíne, s nem pusztán azért, mert Sarusi topográfiai jókedvében bármit megcselekedhet, hanem mert e fogalomnak máig súlya is van. (E könyv apropóján nem fontos belemenni a Rongyos Gárda ottani hősiességébe - talán-talán egyszer megszületik a magyar hadviselés utolsó daliás csatáinak rongyosairól is egy regény, akár Sarusi műhelyében. Leitha-Banat osztrák történészeit azon nyomban kirázná tőle a hideg, ha ugyan a Burgban nem vernék félre a harangokat: Jön a kuruc!!!) Még akkor is súlya van, ha ide, Nyugat-Magyarországra pottyan egy elcsángósodott történet, vagy épp az alföldi tájak némelyike. A majdani Sarusi-monográfiák írói jó, ha erős nyugtatókkal látják el magukat, ha a szerző földrajzi neveit rendezgetik, mert amilyen poétai könnyedséggel és mániákus precizitással írja le egyik-másik helyszínét, éppúgy - az olvasóra bízva - írja a valóságost mesévé - és fordítva. Így vegye az olvasó a kezébe ezt a könyvet is: a valóságot jobb, ha mesékben keresi, mert ott meg is találja, s aki nem hisz a mesékben, az nem hisz az örök megigazulás valóságában...

---------------

Négy kicsi mérges avantgard címmel jelent meg Sarusi négy fiatalkori írása a békéscsabai Corvinka Könyvek kiadásában. A cím ez esetben is talányos, ám nem az, ha hozzátesszük, hogy megírásuk ideje e beszélyeknek a boldog-boldogtalan hatvanas évek, s az idő tájt nem dobálták a sapkájukat örömükben a szerkesztők, ha ilyesmivel találkoztak. Avantgarde-nak eléggé azok ezek az írások, mert való igaz, hogy Sarusi írói pályájának előörsei, s újraolvasva és összevetve Sarusi egyéb dolgaival bízvást leírhatjuk, hogy a melegszívű, embert-féltő poéta éppen úgy ott van ebben a kisprózában, mint a későbbi, majd írói sikert is hozó munkákban. Tehát: érdemes volt kiadni a szülőföld, Békéscsaba és az iskolaváros, Debrecen terméseit. Megjegyzésre méltó, hogy prózaírók esetében meglehetősen ritka, hogy az ifjúkori alkotások majdan is vállalhatók, de ezen merengjen-gondolkodjon majd az az ítész, irodalomtörténész, aki veszi a bátorságot, hogy áttekintse a Sarusi-életművet. Nem Soros-ösztöndíjas lesz az illető, ebben biztosak lehetünk, Sarusi nem „Soros-i”... Neki az a csabai, iratosi, lajtabánsági föld népe lakja a szívét-lelkét-eszét, amely ugyan balga, hazudós, bűnös, okosan is buta, bután is eszes, de mégiscsak úgy tudja szeretni a másikat, ahogy van. Magyarul. S ez ellen nincs mit tenni... és nincs is miért. Ami ezen kívül esik, az nem tartozik Sarusi világába.

Búvópatak, 2013/10. 23.; Szövétnek, 2013/4. 4-5.

Négy kicsi mérges avantgard

Bakonyi István

Négy kicsi mérges avantgard

(Négy beszély az 1960-as évekből)

Termékeny és sokkötetes írónk pályakezdésének figyelmet érdemlő termése látott napvilágot ebben a karcsú kis kötetben. Nem mondhatjuk, hogy elsietve... Bár különböző helyeken olvasható volt a Hogyan lettem plebánus, az Anti-Werther, a Szegény ember az árokparton és a Pázsit is, ám így, együtt most látott napvilágot mind a négy írás.

Némi polgárpukkasztós, csúfondáros világ ez, mint ahogy később is fölfedezhettünk hasonló értékeket Sarusi Mihály műveiben. A „nagymagyar csavargás” szellemi eredményei ezek, humorral, pl. nyelvi humorral fűszerezve. Ez utóbbi már az első oldalon, az első mondatokban nyilvánvaló: „Nagy a dánomozás Puskáséknál, folyik a dínom. Húsvéthétfő volna, vagy mi a fene.” A Hogyan lettem plebánus kezdődik így, aztán azt találjuk, hogy több mű lehetőségének vázlatait, cserepeit tárja elénk az akkor még fiatal író. Néhol az igen szellemes mondatok még nem á11nak össze szövegegésszé. Hangpróbának persze alkalmas mindez, a főiskolás időszakbó1. Fölismerhető a részletekben a későbbi pályaszakaszok sok jellegzetessége. Például az abszurd, a népi fajtábó1.

A kissé megtévesztő címmel, már rögtön a hangütésnél.

Sajátos „népi avantgard” az Anti-Werther is. Persze valójában egyik se, hiszen inkább parodizálja mindkettőt. Mozaikszerű, szellemes próza, fő cselekmény nélkül. Itt is elmondhatjuk, hogy a fiatal író még keresi a hangot, keresi az útját. Egyik legfőbb jellegzetessége - miként a többi „beszélyben” is - a töredezettség. A néha eltérő részletek egymásmellettisége. Jó1 érzékelteti kísérletező kedvét is. A laza szövésű szöveget ugyanakkor összetartja egy-egy tételmondat, a kezdő sorok ismétlődése. Pl. így: „Reggel hatkor fölkelek. Nagyot köpök a sarokba, megmosom az ujjaim közét.” Bővelkedik groteszk vonásokban is, találunk nála a korabeli Örkény István látásmódjával rokon szellemiségű villanásokat. A kö-vetkező részlet ilyen: „Vízért megyek az ártézi kútra. Persze ha engedném, három pillanat alatt megtelne jó sűrű esővízzel. Veszettül zuhog. A Körös-parton csuklyába bújt bajszos bácsi hatalmas fecskendővel locsoli a virágokat. Nyugodtan, komótosan. Talán arra gondol, hogyan vesztette el a szüzességet. Hogy tán akkor is így szakadt.”

S van egy kulcsszó: a „beleköp”. Persze fölvetődik a kérdés: van-e itt rejtett közlés vagy többletjelentés? Nem vagyok benne biztos. Érdemes persze gondolnunk Goethe Wertherjére is, hiszen a nagy német szerző figurája a polgári normákkal szembehelyezkedő alak, rebellis és szabadelvű. Az öngyilkosságba torkolló élet szinonimája. Sarusi - ha nagyon elvontan is - erre mond nemet címadásával.

A Szegény ember az árokparton pedig különös, szinten groteszk elemekkel tarkított, helyenként kissé széteső prózafolyam a huszadik század sok történelmi gyarlóságát emlegetvén, egy állítólagos vöröskatona szemszögébő1. Egyszersmind kétségtelen, hogy szól benne Sarusi a mindenkori szegény emberek sanyarú sorsáról. Ennél azonban kidolgozottabb, nagyobb lélegzetű mű a Pázsit. A legösszefüggőbb történet, szerep1ői István és Ondris. „István és Ondris együtt nőtt föl. Nincs titkuk egymás előtt, elmondják, kibe szerelmesek, a pázsiton elsőnek egymást választják a csapatba. Nyáron ez a nagy ragaszkodás alig vehető észre, hisz általában bandába verődve lógnak, csatangolnak. Őszre azonban megváltozik minden.” - olvassuk az Ő, mint Ősz c. alfejezet élén.

Egyfajta regénytöredék, regénycsíra. Színes gyerekkori világ tárul benne elénk, a békési, Körös vidéki tájról. Itt találkozunk először részletes leírásokkal, például a zsilip világáról. A két fiú kapcsolatára épülnek fö1 a történet morzsái. Jól, valamiféle rejtett és bujkáló nosztalgiával érzékelteti Sarusi, hogy vége az idillnek, a pázsit jelképezte világnak, a múltnak.

Ezek a korai írások mindenképpen igényt tartanak olvasói figyelmünkre. A később kialakult életpálya fontos, korai adalékai.

Stádium, 2014/1. 7.

Kopóirat

Márkus Béla

Irodalomelhárítás

Szokatlan regénykezdés: a játszó személyek felsorolásával indul. Vagyis mintha dráma következne, műnemi szempontból. De másképp is, hétköznapias értelemben, hiszen a szereplők listáját egy keretes történet követi, a keret viszont egy temetés emlékképeiből áll össze. Az emlékező a szertartás végén attól búcsúzik, végleg, akinek az alakját, sorsát ideiglenesen felidézte már az elején: a (gyász)keret koporsójában fekvő, a keretek között, a cselekmény során pedig a középpontba állított Varga Mátyás írótól.

A hozzá, a több néven – néha Csavargaként, amúgy még Hanyi Istókként is – emlegetett íróhoz való viszony nemcsak az emlékező Németh András, másik – fedő – nevén, Vári Béla helyzete szempontjából alapvető, hanem szinte kivétel nélkül minden jelentékenyebb szereplőéből is. Németh-Vári után, aki a barátja, keresztkomája volt, másodsorban a Baráth Mihályként jelentgető Kocsis Györgyéből, alias - a színlap szerint „alkalmasint”, de inkább alkalmilag – Dézsa bácsiéból, nem utolsósorban pedig a funkciójuk, rangjuk alapján megjelölt állambiztonsági tisztekéből, a következetesen csupa nagybetűvel írott Hadnagytól a Századoson és az Őrnagyon át az Alezredesig, Ezredesig. Utóbbiak esetében a kapcsolat hatalmi jellegű, a személyes, ha esetleg van is, elhanyagolható. S lényeges különbség, hogy az ő véleményüket minden esetben hivatalos írás rögzíti: megjegyzés, kiegészítés, feladat-kijelölés a Vargáról (és másokról) készült belügyi jelentésekhez, a Váriéké ellenben zömmel a magánbeszéd formájában nyilatkozik meg, belső, önmagukkal folytatott dialógusokban.

A külső, illetve a belső kényszer (a beszervezés, illetve a lelkifurdalás) szülte kommunikációnak, helyén valóbb szóval, kapcsolattartásnak ez a két fajtája a regény szerkezetét, az egyes elemek egymáshoz való viszonyát, kötődését is meghatározza. A besúgók mint „jelentésírók” szövegei csak akkor tölthetik be a maguk szerepét, ha egyrészt megneveznek valamilyen esetet, eseményt, az ezekben részt vevő, ezeket mozgató megfigyelt személyekkel együtt, másrészt viszont ha továbblendítik a cselekményt, a jelentések olvasóinak államhatalmi akaratát, sőt, parancsát követve, teljesítve. A játszó személyek között feltüntetett Nevetlen „födőnevű mesemondó” épp emiatt valóban csak elvétve szólalhat meg, juthat szerephez. Az irodalom, a szépírás mibenlétéről többször is elmélkedő főalak, Varga Matyi játékos-ironikus szellemét követve fölvethető, hogy a Kopóirat - csakúgy, mint a spion-regények java – a legsajátabb természete szerint maga a transztextualitás. Benne – bennük – testet ölt a Genette meghatározta fogalom, megtestesül „mindaz, ami a szöveget nyilvánvaló vagy rejtett kapcsolatba hozza más szövegekkel”. Varga Mátyásnak ha nem is a sorsa, de a tragikomikus körülmények között bekövetkezett halála, és élete elmesélésének fordulatossága, a szerzői önértelmezés szerint „szomorújátékot” idéző hangulata ösztökélne az inter-, illetve a hipertextualitás kategóriái szerint való vizsgálatra is. Annak felfejtésére és fejtegetésére, hogy – az előbbi esetben – miként mutatkozik meg és mitől függ „egy szövegnek egy másik szövegben való tényleges jelenléte”. Jelentésírói szempontból: tényszerűen, ellenőrizhetően azt veti-e papírra, amit kifülelt, kilesett, tudomására hoztak. Jelentésfogadói szempontból pedig – a másik esetben -, hogy az ügynök alapszövegére mint hypotextusra „ráírt” hipertextus mennyire önkényes, állásfoglalásai, következtetései és követelései mennyire megalapozottak. Annak függvényében is, hogy a szövegek előbb, maguktól értetődően, csak rejtettek, titkosak lehetnek, utóbb viszont, a levéltári kutatás eredményeként történő nyilvánosságra kerülésüket, az ügynökhálózat leleplezését követően épp az összekapcsolásuk oka és módja lesz lényegessé. Stilisztikai megközelítésben az, hogy a jelentéstevő a leggyakrabban szabad függő beszédben fogalmazott-e, abban az átképzeléses elbeszélésmódban, ahogy – utólag – saját töprengéseit, felelősségvállaló vagy –elhárító gondolatait mintegy önmagával megosztva tette. „… mondja tovább – magában – (magának?)” – Nevetlen jellemzi így egy helyütt azt az epikai eljárást, amikor az alakok véleményei párbeszédek, viták helyett néma monológokban mutatkoznak meg.

A gondolatok nyilvános ütköztetésének elmaradása egyrészt erősíti a titoktartásra alapozott állambiztonsági szervek létét és pozícióit, ami uralmukban még magabiztosabbá és gyanútlanabbá teszi őket, másrészt viszont a beszédmódot illetően – mind a Nevetlen, mind pedig a főalakok esetében – jellegzetes retorikai-stilisztikai megoldásokat, fordulatokat hoz magával. Röviden úgy lehetne jellemezni ezt a beszédformát, ahogy Baráth Mihály teszi meg-megakadó morfondírozásai közben, mintegy mulatván azon, hogy „egészen eltanultam Vargától a csűrést, csavarást”, aztán pedig arra a megállapításra jutva, hogy az íróismerőse „valójában csak a rendszerváltozás előtti években leplezte le magát. Akkor lett teljesen őszinte, addig annyit mismásolt, hogy még engem is megtévesztett”. Egybevág ezzel, ahogy Varga gondolkodik elképzelt regénye, a Kopórege stílusán: „Nem az lönne a legjobb, ha úgy írnám le, ahogy van? Vót. Löhetett. Minden csűrés-csavarás nélkül. Mögnevezvén mindönkit”.

Ennek a csűrés-csavarásnak sok ága-boga van. A megnevezés, azaz a névadás mindjárt a valóság és a fikció keveredésére hívja fel a figyelmet, ezáltal az adott és az elképzelt összjátékára. Hosszú az a névsor, amelyik Czakó Gábortól, Csoóri Sándortól, Csurka Istvántól kezdve Fekete Gyulán, Hajdu Győzőn, Körmendi Lajoson és Ladányi Mihályon át Nagy Gáspárig, Sánta Ferencig vagy a legtöbbször hivatkozott Simonyi Imréig terjed, megteremtve közvetve a kulturális, irodalmi élet belügyi felügyelői jelentéseinek, közvetlenül pedig a regényvilág egésze valószerűségének a hitelét. A fiktív írói nevek sokasága viszont – Z. Kapás Zoltántól Zimonyi Zalánig, Kakukk Ervintől Kórósi Csabáig, Füzesi Imrétől Kurta Mihályig és tovább – épp e valószerűség tekintetében bizonytalanít el, mintegy intve, a regény világa nem egy ismerős, adott világot jelöl csupán, hanem egy elképzeltet is. Hogy e kettő közül melyiknek lakói, részesei azok a tartótisztek – például Bortelki Vilmos alezredes, Máyerhoffer Tivadar őrnagy, Sajtos János vagy Vándor Lajos századosok –, akiknek a nevére úgymond az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában három iratköteg átlapozása nyomán bukkant a Baráth-kutató, ez az elbeszélői magatartást nézve is lényeges. E szövegrésznek a többitől elütő képe, kurzívval szedett-nyomott betűtípusa mintha arra a különbségre irányítaná a figyelmet, ami a Nevetlen mesemondó és a kopóregét tervező Varga Mátyás között itt, és szinte kizárólag csak itt mutatkozik meg. Mégpedig a világhoz való viszonyban, a realista törekvésben, a valóságra való rámutatásban. Lehet, persze a különös fedőnevű mesemondó csele, hogy biográfiailag létezőkként tünteti föl a belügyi parancsnokokat, vezetőket. Szemben Matyi szándékával, aki többet töpreng leendő alkotása műfaján – Rege? Beszélyfüzér? Széptanulmány? (Költői) Gúnyirat? –, mint a tárgyához való viszonyán. Úgy faggatja magát, hogy kérdéseiben már ott a válasz is: „Valahogy elkerülni a néven nevezést? Löhet? Ahogy töszi (velünk) – tönné, ha hagyjuk – a világ. (..) Regénk – tervbe vett – alakjai (hogy a történetökrül ne is beszéljünk) a képzelet szüleményei… A legkülönbözőbb helyökön mögesött csonkahoni történetök (s hőseik) jócskán eltorzítva elevenödnek mög, nyernek új alakot ’hitregé’-nkbe”. Ez a vélekedés a Kopórege híján, a mű el nem készülte miatt ha önértelmezésként nem szolgál is, szolgálhat a Kopóirat kicsinyítő tükreként.

Ebben a tükörben a történet két legfontosabb koordinátája, a tér és az idő sem látszik egyformának. Jelölésük eltér egymástól, fiktív az egyik, valós a másik. Szintén a csűrés-csavarás ág-boga, hogy az időt – nyilván a dokumentumregényekbe kívánkozó besúgói feljegyzések mint hivatalos iratok tényszerű voltát hangsúlyozandó – ha nem is hónapról hónapra, de évről évre haladva, közben vissza- vagy előreutalva dátumozzák az elbeszélő jelentésírók vagy tisztjeik. A hatóság működésének, a Szerv felépítésének esetleges változásai mellett így válhat érzékelhetővé, szemléletessé az is - ha van -, ami az ügynökök, kopók viselkedésében, munkájukhoz való viszonyukban végbemegy. A kiválasztott helyszínek, terek ezzel szemben nemcsak hogy kitaláltak, hanem szánt szándékkal elrajzoltak is. Légből kapottak, vagy – a haza a magasban illyési képét alapul véve – legfeljebb a légben, a magasban összefüggők, egybeállók. Nagy-Zaránd ez a hely, ekként hivatkoznak rá a beszélők és az iratok is, méghozzá szándékos anakronizmussal, vármegyéket emlegetve, ami pedig körbeveszi őket, azt tartománynak. A név feltűnt már Sarusi Mihály korábbi műveiben is. Egyszer a karcolata, Az mái labancokrúl műfaji eligazításaként: Kurta Miska levelei Zaránd vármegyéből. Még korábban címként, Fekete-Zaránd formájában, és ami ott a „százegy igaz történet” játszási helyére, a „Köves-Körözs mentére” utalt, az a Kopóiratban feltehetően Közép-Zaránddal azonosítható. A középponti hellyel, a centrummal, a fekvését illetően is, hiszen egyfelől Külső- vagy Kilső-, másfelől pedig Belső-Zaránd öleli, a térképre tekintve az előbbi Mosony vármegye rajkai járásában volt, van, az utóbbi az erdélyi hegyekre kapaszkodik, csak egy csonka része tartozik a mai Magyarországhoz. A középső terület eszerint nemcsak az Alföld kellős közepén bújik meg, hanem a mosonyi, illetve az aradi Zarándok között is. És – Matyi mondja - azért vannak hárman, „mer hogy annyi a magyar igazság”. Másféle igazsághoz tartozik, az arányokéhoz, hogy a közép- vagy kis-zarándi s a zarándvári események uralják a cselekmény terét. A másik két vármegye nyomatékkal csak ott kerül szóba – meghatározó szerep nélkül -, ahol Varga Mátyás „Hanyi Istók” álnéven írt szatírája, s megtudjuk a hősről, Istókról, hogy „beugrott a Hanyba napnyugaton, fölütötte a fejit napkeletön”, és hogy az egész – szerényen – „tisztára mint az Új Zrínyiász. Kicsit persze más”.

Csábító lenne a szóba hozott karcolat, igaz történet és szatíra okán is felvetni, vajon ezek elbeszélői vagy mintaszerzői megfeleltethetőek-e az empirikus szerzővel, a Kopóirat esetében Varga Mátyás – Sarusi Mihállyal. Ennek azonban – mismásolás nélkül mondva – aligha lenne olyan hozadéka, hogy segít a szereplő-elbeszélők önértelmezésének, főképp pedig az önértékelésének vizsgálatában. Vagyis annak tisztán látásában, hogy a csűrés-csavarás harmadik ága-boga mit és mennyit takar el a tetteikből, emberi minőségükből és jelentőségükből.

Noha az ügynöki-besúgói feladathoz eleve hozzátartozik, mi több, alapeleme a másik, a besúgott megfigyelése s cselekedeteinek értékelése, önmagában ez még nem zárja ki annak a szerepnek a betöltését, amelynek az önmegfigyelés, a saját tetteikkel való elszámolás volna a lényege. Kiváltképp abban a helyzetben, amibe a regény két fő kopója, Németh András-Vári Béla és Kocsis György-Baráth Mihály jut, juttatja magát, miután kiderül: a titkosrendőrség alkalmazottjai voltak. Hogy múltjukkal szembesülve – érezzék bár kiközösítve magukat – nem hatja át őket a szégyen érzete, hogy önvizsgálatuk sekélyes volta miatt a mély megbánás is idegen tőlük, ehhez nem fűződik elbeszélői kommentár, hiányzik a lélektani elemzése. Megvan ellenben a nyelvi magyarázata: az a bőbeszédűség – beszéljenek bár magukról, maguknak –, amely önmagában is jele, bizonyítéka annak, hogy lelepleződésüket korántsem élték meg traumaként, s amely inkább indít jópofaságra, poénos fogalmazásokra, mint viviszekcióra. Példa lehet erre a temetői nyitójelenetben Németh-Vári önmegszólításos morfondírozása: „– Szegény sosem fért a bőrében – hallja az ember, ha nem dugja be a fülét, mit nem súg oda félhangosan volt titkosszolgálati tisztetek a másiknak a döbbent csöndben./ Nocsak. No, lám./ Jelentünk, jelentünk, a temetők meg üresek?/ Ez nem üres./ ÉLT 56 ÉVET./ Szép halál; épp 56./ Ő szebbet képzelt el./„Ő”? Ki ez az „ő”?/ Hagyjuk./– Ne keverj össze./ Ő nem.” A szentenciázás, bölcsködés, a szavak futtatása s a befejezetlen mondatok sora a vénségére Külső-Zarándba hazaköltöző Kocsis-Baráth esetében még inkább felszínes gondolkodásra vall. A gyávaság s az önismeret hiánya tölteti ki az időt, halasztatja el a szembenézést. „A rossz az rossz, a jó, jó, nem? / Nem annyira. A jó is lehet rossz, a rossz meg. / Miért, nem tettem elég jót a világgal? Például amikor. / Mondj egyet. / Gondolkodnom kell!” Az önfelmentés még nyilvánvalóbb, szinte már szájbarágós példája: „Lelkiismeret. Mégis lenne? Hogy, állítólag, egyszer, mindenkiben fölébred. / Énbennem aztán sosem. Bolond lennék szabadon engedni. Jól néznénk ki! / Az tenné be a kaput; akkor inkább a ciánméreg”.

Az önfelmentés, persze, nemcsak a csűrés-csavarásban, a lényeget kerülgető mellébeszélésben nyilvánul meg, hanem határozott állításokban is. Hogy megzsarolva szervezték be Németh Bandit, és aközött választhatott, 1979-ben is: „éhen hal családostul, vagy csak belerokkan a kőkemény kétkezi dologba”. Hogy a rendszerváltoztatást – lebukását – követően micsoda csalódás: legjobb barátai fordultak vele szembe, „akiket pedig hogy adott volna?! Akiknek éppen hogy segített, ahol tudott… Épp arról hallgatott mélyen, amiért beszervezték”. Kocsis Gyur(h)i ravaszabbnak festi magát: huszonhét éven át jelentett ugyan, ám „valójában jól átvertem őket. Ez az, ez a titkom. Mindkettőt! Akiknek jelentettem, akikről írogattam”. A biztonságérzet humort fakaszt: „a Szolgálatok eltüntették az összes folyó ügy iratanyagát. Híre, hamva. Hamva lenne, de rég elfújta a szél”. Önáltatásra biztat, más miatt, az idő is, a 2011-es év elbeszélt jelene: „A sovinisztákat ki nem állhattam. Sosem. ’Magyar’, mi az, hogy ’magyar’. (…) Hagyjuk. Fekete Gyula is nagyon a bögyömben volt. Csoóriról ne is beszéljünk. Sütő, Illyés… Ajvé, Németh László! Simonyi, szűzanyám, el ne hagyj… Ennyi ellenforradalmár! És nekünk ezekkel szemben kellett helyt állnunk. Örömmel láthatjuk, hogy az új világ vadonatújnak azért nem mondható irodalmi szóvivői – szószóló minőségben (de annál azért alább) – épp őket kezdik ki. Hogy korszerűtlenek, átlépett rajtuk az idő, lépjünk mi is, időszerűsítsünk… Mi már akkor megmondtuk. Nem igazuk van?! Nekik sincs, de hagyjuk. Túloznak, de végül is egy követ fújnak velünk, a lényeget illetően”.

Napjaink irodalmi élete, ennek értékrendje mintegy megnyugvást jelent Bandi számára is: nem az ő ügynöki jelentései akadályozták komája, Matyi érvényesülését. Korábban „minden valamennyire is róla szóló Varga-írást nagy örömmel fogadott a nép” – von glóriát az író fejére, mintha csupán magasztalni óhajtana, ám a következőkben az irónia fényeit sugároztatja, mondván, a nagy öröm addig volt, amíg „az olvasó nép” „még megvolt”. „Hogy a nemzet mit szólt (volna) hozzá, nem derült ki, mert a baloldali azért, mert jobboldali, a jobbos mert balos, az avantgardista hogy túlontúl földhözragadt, a ’népi’ hogy eléggé ’városi’, a konzervatív meg: mit újítgat ez a tökéletlen? A megveszekedett újító szerint pedig eleve a hagyományok nyelvén röfögő iromány a Matyié”. Mindezzel együtt, sőt, mind emiatt emberi-írói magatartását a példák magasába emeli: múlhatnak az idők, Varga továbbra is az „éppen hogy megtűrtek közé tartozik”, hiszen 2011-ben is elutasítják az ösztöndíj-kérelmét, a Kopóregény tervezete a legnagyobb állami alapítványtól nem kap támogatást. Felhangzik, belső beszédben, a kérdés: „honnan tudnák a hatalmon lévők, mit ér a Varga-félék tartása. Azoké, akik a valagnyaláshoz semmi szín alatt nem értenek”, válaszként pedig ott az állítás: „Ma is, szinte kizárólag, az álirodalom élharcosainak kedveznek”. Végül a szolid mismásolás: „Most nem állítottak rá senkit, csak éppen kikosarazták. / Ez mennyivel jobb. / Valamivel. / Valamennyire”.

A hangnem, a tónus tán nem nekrológba illő, holott Németh András néma monológjai emlékbeszédet formáznak: lelkiismeret-furdalástól vezettetve is, szobrot farag volt barátjának, piedesztálra állítja. Himnikus hangon szól jelleméről, karakteréről, miközben mintegy műhelytitkai tudójaként összegzi az írásról, az irodalomról vallott nézeteit. Sziklaszilárd egyéniség, egyenes, konok, kőkemény jellem, Erdély-járó, nagy magyar; kitűnő szónok, okos elemző, szenvedélyes igazságkereső; megy a maga útján, a maga feje után, nem követ divatot, szabad ember maradt – hangzik a jellemzés, mintha írójuk a besúgói jelentések után egy erkölcsi bizonyítvány kiállításához kínálna szempontokat. Nem hallgatva a kivételes szellem becsapottság érzéséről sem: rajta kívül hol akadt Közép-Zarándban egy szem ellenzéki, ki volt, aki tollával és „éles szavával” többet harcolt volna „egy szabad Magyarországért”! S mi jutott osztályrészül neki: „Azok, akiket a harcával fölemelt, akiket hatalomhoz juttatott, úgy tettek, mintha mi sem történt volna! Mintha nem neki köszönhetnék…”. Aztán pedig, a kilencvenes évek közepén, azok „billentették ki” az „átrendeződés forradalmi hangulatában született” folyóirat főszerkesztői székéből, akiket futtatott. A pályaösszegzés már tényleg olyan, mint egy sírbeszéd, bár vannak benne a koporsó közelségéhez nem illő szavak: „Ha egy kicsit életrevalóbb lettél volna, Kossuth-díjas vagy. De benyalni, lihegve a sztárokat követni, pártemberré válni, álirodalmat mímelni… nem voltál képes. Írni, azt tudtál!”.

A tehetség érvényesülésének lehetetlenségéről, elismerésének akadályairól szólnak aztán az emlékező szavak – mint a gyászbeszédeknél általában, a tények bizonyságával itt sem szolgálva. A hallgatókban az a benyomás támadhat, hogy Varga több mint idegenül, egyenesen ellenségesen forgolódott az irodalom világában. Máskülönben aligha idéznék, mit szokott mondani írásainak visszhangjával kapcsolatban, szembeállítva magával a bírálóit: „Az egyik érti, a másik ugatja!” Németh tőle tudta meg, hogy más az írás és az irodalom: az utóbbit „az irodalmárok művelik – tanárok, szerkesztők, kiadók, irodalomtörténet- s lexikon(szócikk)írók, meg egyéb hasonszőrűek -, az írás ellenben a tollforgatók világa, amazok számára megközelíthetetlen titkok birodalma! Amihez amazoknak nincs kulcsuk”. Nem kínjában, ám sértődöttségében tarthatta úgy, hogy a hetvenes-nyolcvanas évek besúgói tisztábban látták, íróként hol áll, mi jellemzi, mint akkori s mai műítészei zöme. Írásai üzenetét azonmód vették, „érzékönyebb vót ez a pár rám állított spion, mint az úgynevezett irodalmárok kilenctizede”. Különösen a „mögélhetési szörkesztők” vannak a bögyiben, bár utoljára említi őket, ám első helyen állnak a becsmérlettek között. Nemcsak az ávó vett részt „az irodalomelhárításban”, részt vett a párt, az állam, a helyi vezetés is – írja, magában, pályája emlékezetét Varga, s úgy látja, az „irodalmi szerkesztés” „kiemelt szerepet” játszott az egészben. Ma, most, utólag, oly bátran vitézkednek, felelősségre vonják, óvatosságuk miatt, az írókat, pedig „igön jól mögéltek a hatalom csöndes támogatóiként” – vág egyfelé bírálatának éle, s vág aztán másfelé is. Azokon ejtene, karcolásnyi sebet, legalábbis keresztkomája szabad függő beszéde szerint, akik siratni siratják ugyan, de írni róla, regényeiről vagy csak úgy, magáról, szülőföldjéhez való ragaszkodásáról, restek voltak. „Jót enni, inni, danolászni, múlatni az időt a folyó-parti tanyán vele, úszni, úszkálni, barátkozni, jó volt! Ám hogy a szeretetét valamivel viszonozzák”, erre már nem gondoltak.

A besúgó barát emlékbeszédében így kerekedik ki egy tehetséges, ám kevésbé sikeres író képe. Kocsis, az inkább ellenséges érzületű ismerős a belső beszéd helyett az írásra összpontosít. Jelentésfogalmazóként annyira hozzászokott, hogy a megszállottja lett: rég nem kötelező jelentenie, mégis folytatja a munkát. „Nem hiszitek – fordul a reménybeli, 3002-es olvasói felé -, milyen jó teljesen egyedül írogatni! Bele a vak világba, szabadon!”. Műfaja, elkészült munkája: utójelentés-köteg. „Jelenteni ma már még egyszerűbb” – állítja, homályban hagyva, egy szem olvasója-e íróönmagának. Ambíciói azonban hatalmasabbak, vagy csak viccelődik az utójelentések feltételezett olvasóival, amikor életműregénye tervét hozza szóba, s címekként az alábbiakkal játszik: A végén csattan az ostor, a kupleráj nem kolostor; Szőrmentén – utalva beszervezése, megzsarolása fő okára, a nőügyeire -; Futóvendég, s aztán regényfolyama élén el tudja képzelni azt is, hogy Kopasz ember haját tépi, s azt is, hogy Néma asszony óbégat.

Ezek a címek már a nonszensz irodalom közelében születhettek, a felfordult, a tótágast álló világ kifejezéseiként. Azoknak a nyelvi játékoknak az eredményeként, amelyeket más szereplők is játszanak, legfeljebb nem tudnak róla, azaz gépiesen, öntudatlanul. Mindenekelőtt a jelentések mint iratok stílusa őrzi ennek a nyomát. Bennük az olyan fordulatok, a hivatali bikkfanyelv olyan mondatelemei, mint az „írói arculatára vonatkozóan adatokat gyűjtsek”, az „élet veszik a nacionalista sugárzásnak”, a „felderítő munkákkal párhuzamosan a realizálást is jól szolgáló akadályozó, korlátozó és megelőző jellegű” feladat ellátása vagy „a helyzetem bebiztosítását szolgálta a kilépésem”. Akadnak egyéninek tetsző lelemények is: „valamit elbazilikáztunk”, „tetűipari vállalkozók”, „hunfi”, „politikai olvasókanonok”, végül „hogy a KGB-be ne”. Az utóbbi szót zárt e-val mondva s írva, annak a szerzői szándéknak megfelelően, ahogy a Kopóregéről Varga gondolkodott, s amit a vázlatában, töredékeiben követett is: az édesanyja s a saját tájnyelvén szólaltatni meg a hősöket, azon, amelyik hasonló a kecskemétiekéhez és a szegediekéhez. A bürokratikus nyelv sablonjai közepette üdítő ez a beszéd, de voltaképp még az is, amelyiknek a szójátékai erőltetettnek, szellemmel kevésbé telítetteknek hatnak. Például amikor az egymásra állított, egymást figyelő besúgókról esik szó: „Szerv a szervit?/ Szervét Mihály./ Űt is mögégették a hittársai./ Rajkot Rákosi./ A Szerv a szervét./ ’Irodalmár’ az irodalmat”. A legszellemesebb talán, amit állítólag Simonyi Imre kérdezett, találkozója előtt a közönség sorait pásztázva: hol maradnak „az állami biztosítók”.

A nyelvjátékok, az előadásmód változatossága és színessége kárpótlásként is fölfogható: segít elviselni azt a „megannyi érdektelen semmiség”-et, amit a jelentésírók, ellenjegyzőikkel, a tartótisztekkel együtt felhalmoztak. El lehet játszani, persze, azzal, hogy milyen „olvasási stratégiát” kellett volna alkalmazni abban az esetben, ha a Kopóirat ugyanúgy teremti meg a maga világát, ahogy a Kopórege szerzője a magáét eltervezte, aztán eltérve mégis a tervétől, a figurák néven nevezésétől. Indokát adva, morális természetűt, eljárásának: „NEM ÉN ÍRTAM RÚLATOK, TIK ÍRTATOK RULLAM! Titokba. FORDULT A KOCKA, MOST ÉN ÍROK RÚLLATOK. Nyíltan” – ám: „Nevetöket nem elárulva. Csak ahun nincs mese. Mer, ha tiktöket nem sajnállak is, anyátokat ígön. ÍGÖN-ÍGÖN!”. Némi sajnálattal, ám egyetértéssel olvasható a regénybeli író Tótváradi fedőnevű igen jó ismerősének levele. Az egyetértés annak a kijelentésének szól, miszerint a neki átküldött anyagokon, azaz a belügyi jelentéseken most már lehet mosolyogni, sőt akár röhögni is, „de ekkor ez élet-halál kérdés vót”. Éppen ezért – folytatódik a levél -, „ha ezekbűl írsz valamit, annak azért ki köllene derülnie, hogy mennyit ártottak mindezzel”. A sajnálat fakadhat abból is, hogy hasonlóan az „érdektelen semmiség” ítéletéhez, az iratokat elolvasván Tótváradi is kifakad: „micsoda bődületes baromságok”. De túl ezen, bizonyára sajnálta volna azt is, hogy végül mégsem derül ki, mennyit ártottak a spiclik, kopók, ügynökök. Mintha Zaránd vármegyében nem történtek volna megrázó, tragikus, felkavaró esetek. S mintha nemcsak a kopórege, hanem az -irat élére is inkább illene a jelige, az „.. e korban nehéz nem szatírát írni” Juvenalisa után szabadon: „Nehéz nem csúfolódni”. Legvégül: ha aggodalom kérdeztette Varga Mátyással, hogy vajh „nem szomorújáték keveredik-e ki belülle”, mármint a tervbe vett művéből, akkor eloszlatható az aggálya egy, a Sarusi Mihály regényére is érvényes válasszal: nem.

Bárka, 2014/2. 66-70.

Tiszta betű

Oláh András

„Ferdítés nélkül”

Az író figyelmes szemlélő és kitűnő hallgatóság. Néha kutakodik, a dolgok mélyére ás. Okokat keres, eredőket. Embereket szólít meg – vagy bír megszólalásra. Faggatózik, sorsokat ismer meg. Van, amit megért, amivel azonosulni tud, s van, ami riasztja, taszítja. De foglalkozik vele, mert van, mert létezik, mert az élet tartozéka. Néha magáról beszél, néha mások sorsába éli bele magát. Olykor a véletlen alakítja mondanivalóját, máskor ő maga a véletlen: beavatkozik, formál, igazít. Szavakat keres, s a szavak mögé gondolatot álmodik. Néha csak újraálmodja, ami történt, máskor megálmodja, ami történni fog, vagy ami történhetett volna. De mindannyiszor a lelket keresi. A lélekhez szól – a lélekről. Az író sorsa ez.

Nyolc beszélgetés (illetve megszólaltatás – ahogy a beszélgetések alanya fogalmaz) olvasható abban a karcsú kis könyvecskében, amely az idén 70 éves Sarusi Mihály József Attila-díjas írót mutatja be. Megszólaltatás, ahol – bár a kérdezők tartják mederben a gondolatok folyását, de nem emelnek végletes korlátokat –, az író szabadon beszélhet, kitekinthet, eltérhet, asszociálhat.

Az írások – keletkezésük idejét tekintve – mintegy negyedszázadot ölelnek fel. Az első darabok a rendszerváltozás évéből valók, a legutolsó pedig egy idei (évfordulós) beszélgetés. Van, ami folyóiratban jelent meg (Bárka, Nyugati Jelen, Magyar Jövő, Búvópatak), van, ami napilapban (Népszabadság), van, ami helyi periodikában (Falufigyelő), s van, amit az érintet lap szerkesztősége örökre félretett. Most itt sorjáznak egymás mellett, egymást erősítve a kérdések és válaszok.

Az életút, a pálya fontosabb állomásai villannak fel. Emlékek, emlékfoszlányok. S mögöttük magyarságtudat, hit, erkölcs. Minden, ami megtartó erő lehet ebben a kiábrándító globalizációs világban. Kapaszkodókról olvashatunk. A megmaradás esélyéről.

És persze arról, hogy egy viharsaroki fodrászsegéd gondolt egyszer egy nagyot, és a levelezőn szerzett érettségi birtokában tanulni indult a debreceni tanítóképezdébe, hogy aztán ráébredjen a József Attila-i gondolatra, miszerint tanítani akar, „de nem középiskolás fokon”. Író lesz tehát – s mellette még sok minden más.

Mert mit tesz az író egész életében: élményeket, gyúanyagot gyűjt. Sarusi Mihálynak bőven van miből merítenie, hiszen életpályája furcsa kacskaringókat vett. Volt hölgyfodrász, matróz, falusi művelődési ház igazgatója, mozigépész, szövetkezeti tisztviselő, újságíró.

A „ki vagyok én” kérdésre más aspektusból sem egyszerű a felelet Sarusi esetében. A származás, a vér a legősibb és legerősebb kötelék. De mennyi kérdőjel feszül a történelem-borzolta alföldi ember múlt-töprengései elé! Tudja, ki volt az apja, anyja, de az időben visszább tekintve sok a homályos pont, a kérdőjel. Már a kapott (viselt) név is elbizonytalaníthatja.

De fontos ez? Egy magyarul beszélő, az ősök legtisztább nyelvét használó író, aki éppúgy otthon van a határon túli Kisiratoson, mint Békéscsabán, Veszprémben vagy Balatonalmádiban, ennél messzebbre tekint, és messzebbre lát. Meglátja a vidék apró kis porszemeit, amit csak az láthat és az érthet, aki együtt él, együtt érez a hétköznapok kisembereivel.

A mesék, a történetek is innen, ezekről a vidékekről datálódnak. Mindig máshonnan, de mindig ugyanolyan tisztán, ugyanazon lélekkel. Ezért lesznek hősei az egyszerű emberek, akik megőrizték ezt a népet, s ezt a nyelvet a századok során a legkegyetlenebb elnyomás alatt is. S ezért mondja meggyőződéssel Sarusi Mihály (még azok után is, hogy végigkutatta-olvasta az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának III/3-as rá vonatkozó dossziéit, megfigyelési jegyzőkönyveit), hogy nem bánta meg a választását, amikor nem futott el – mint tette azt 5 évesen az óvodából –, hanem itthon maradt az övéi közt: mert inkább itthon szolgaként, mint idegenben szabadon.

A kötet nyolc tanulságos beszélgetése – mely szó szerint (igazítás, átfogalmazás, ferdítés nélkül) közli a szerző válaszait – nemcsak azért fontos, mert közel hozza az olvasóhoz az írót, hisz őt közel hozták már a novellái, a regényei is, hanem mert illékony és változékony korunkban fontos kordokumentum is. A vélemény értékállóságának bizonyítéka.

Partium, 2014/4. 90-92.

Álompuszta

Vajda Anna Noémi

Az ember drámája

Sarusi Mihály ’szomorújátéka’ a Forradalom 60. évfordulójára*

A darab helységnévre utaló címe – elnevezéséből gondolhatjuk –: álombeli, képzeletbeli. Az összetett szó két tagja között már-már egymást kizáró ellentét feszül. Hisz az álom általában reményteljes. Mind összetett szavas szerkezetekben (álomlakás, álomvakáció, álomnő…), mind szófordulatban (Olyan, mint az álom!) pozitív jelentésmezeje van. A puszta ugyanakkor, amellett, hogy az Alföldet idézi, megfosztottságot teremt. ´Álompuszta´ – már létező szóból teremtett szó. (Népi) Sarusi-etimológia. A hivatalos szervet képviselők számára: Állampuszta. Halált hozó hely. Melytől rettegnek a számkivetettek. Mellyel fenyegetőznek a hatalmat gyakorlók. Itt maga ne fenyegetőzzön, mert mehet Állampusztára! (I/2.)

A színmű helyszíne: Békéscsaba. Ezen belül jelenetenként, azaz: színenként ill. képenként változik. /I. fölvonás: (A színpad hátsó falán végig az egész előadás alatt a csabai evangélikus nagytemplom és a kéttornyú katolikus templom tornya, előttük - jelenetenként? - más-más kerítés látszik) (a kerítésből fogy a kolbász, nő a gumibot) (délibáb gyanánt?): 1. szín: gazdáék tisztaszobája (disznótor) (a háttérben a három csabai torony alatti töredezett kolbászkerítést gumibotsor tartja lábon), 2. őrbódé és környéke (éjszaka) (a háttérben, a föllegek helyén, alul szögesdrót keríti a három templomtornyot), 3. szőlőhegyi pincesor (háttérkép: a három templom körül a kerítés szőlőkaróból, rajtuk géppisztoly), 4. pince belső előtere (háttérkép /a föllegekben/: a három templom gumibotkerítéssel, géppisztolyokkal), II. fölvonás: 1. szín: kocsma előtt (a háttérben a 3 torony alatt gumibotkerítés, némi kolbászmaradékkal), 2. Anikóéknál (3 torony, áttűnő kolbász-gumibot kerítés) Kertes ház előtt: utca, kiskapu, kert, tornác., 3. Fő tér (hátul a föllegekben a három torony, nemzeti zászlós kerítéssel), 4. Pufajkás kaszárnya (háttérkép: /a háztető fölötti légben/ kerítés tankokból a három torony körül): 1. kép (parancsnoki szoba), 2. kép (pufajkás körlet), 3. kép (a Lány zárkája), 4. kép (a Lány zárkája – végül is), 5. kép (kaszárnyaudvar), 5. szín: tanyasor (háttérkép: távolban a város körvonalai, a három toronnyal - akasztófa-kerítés)/

Idő: az Antikrisztus éveiben /1950-valahányban/.

Az alakok felvonultatása arányjelző minősítés: az első látásra számosabb Egyrészt az etikailag pozitív oldal megszemélyesítői, gyakorta rezonőrök: Matyi – szomszéd fiú, Anikóé: Nem az számít, a becsület. (…) Persze, ebben a világban nem árt egy kis bátorság. Ezen az oldalon további főalakok: Anikó – a gazdáék helyes leánya és a Lány – forradalmár, vértanúvá teszik a pufajkások. A kevesebbnek tűnő, de valójában megszámlálhatatlan, névtelen kutyaütővel megtoldott Másrészt a negatív pólus képviselői. Itt főalak Marci a szomszédból, téeszelnök, tanácselnök, pufajkás százados (Anikót szeretné). Majd zárójelben: (Aki csak… sodródik az árral, mivel hogy meg kell valahogy élni…)

A színházesztéta Bécsy Tamás állapítja meg: a magyar regény- és drámairodalomban mindig kevés volt a hős, akit méltóság, heroikusság, egyértelmű nagyság jellemez, és hogy valamely belső tartalmat megalkuvás nélkül végigvisz.

Anikó mindvégig kitart Matyi és az itthon maradás mellett, annak ellenére, hogy hiába végez kereskedelmi iskolát, mert valaki véletlenül X-et tesz a személyi lapjára, melynek jelentése: teljes kiközösítés (II/3). A Lány sem nevezhető egyértelmű hősnek, hisz időnként fogalma sincs, mi zajlik körülötte. Őt vértanúvá teszik a pufajkások. Nincs kellő eszköze akarata megvalósítására. Ő maga válik a hatalom eszközévé: bár végig kitart meggyőződése mellett, részt kell vennie egy szervezett áltárgyaláson, és el kell szenvednie halálos ítéletét. Matyi alakja áll a legközelebb a hőséhez. Nemcsak, mert a jogtalanul bántalmazott parasztok védelmére kel a pincében – a tisztet megüti, igaz, ezután el kell tűnnie (I/3):

Tiszt: Miért nem kért vágási engedélyt?

Paraszt: Meg sem kérdezte, hol az engedély… És ha lenne? Mert igenis van!

Tiszt: Nem szemtelenkedünk. A bejelentő világosan a tudtunkra adta…

A paraszt sunyi, egy szavát sem szabad elhinni!

Matyi megőrül.

Hanem olyan megnyilvánulásaiért is, mint amikor a Fő téren összegyűlt tömeget megfékezi (II/3): Ne… (szelíden tesz rendet a vaduló tömegben) Ne emberek, mi különbek vagyunk ezeknél. Ám, a cselekmény végén nem lát más kiutat, csakis a megfutamodást, a tovább állást (II/5). Ekkor Anikó mondja rendületlenül:

Nem megyek sehova.

Matyi: Inkább itt rohadjunk? Amerikában…

Anikó: Mehetsz, ha annyira akarsz…

Matyi: Nélküled?...

„Ha a dráma cselekménye az alakok közti viszonyok változását mutatja be, akkor ez a tény kijelöli a dráma kezdetét. A kezdet nyilván az a «pillanat», amikor az alakok közötti statikus viszonyokban történik valami, ami a viszonyokat ettől kezdődően szükségszerűen változókká formálja át. Drámaelméleti írásaimban ezt a pillanatot szituációnak neveztem el. (…) amikortól a viszonyrendszernek változnia kell. (…) A szituáció kijelöli a mű végét is, mely azon a ponton következik be, ahol a szükségszerű viszonyváltozások már mind megtörténtek.” (Bécsy, Drámák és elemzések, 134. o., Dialóg Campus Kiadó, 2002).

Az apró jelenetek közti cselekmény a jelenetek közti kisebb mozaik-jelenetek különböző helyzeteket, élet-átalakulásokat villantanak föl.

Eredetileg a csabai kolbász témájára meghirdetett drámaíró pályázatra készült a darab. Mivel mással indíthatna a drámaíró, mint kolbászjelenettel: egy disznótorral. Olyan helyi viccek, tréfálkozások beiktatásával, mint a kétszer csíp a csabai. Hogy aztán a vaskos humorból elvezessen a keresetlenség kegyetlen, groteszk világába. Az álmindenbe. Amit a látszat működtet (II/4/2):

Főnök: Rendet kell tenni. Megyénként legalább egynek ki kell tekerni a nyakát.

Pufajkás: Mi már…

Főnök: Ti megnyúztok annyit, amennyit akartok, rátok bízom, a kommunista tiszti becsületetekre, ´ezekkel´ nem kell elszámolni, de amit föl is lehet mutatni! (…) Szóval: kivégezni! De betartva a törvényesség látszatát. (…) A látszat, fiaim, a látszat, a kutya úristenit!

A kuláknak titulált és kisemmizett kisember, gazdaember világából a moszkovita, pufajkás hatalom világába. Ugyanazokat az értékeket látjuk innen és onnan: kolbász – a kisembernek életfeltétel és életveszély. Korlátozott, megszabott, tilos. A moszkovitáknak a mindennapi tivornya része. Orozva birtokba vett, tehát könnyen szerzett, és könnyelműen eltékozolt termék, melyet összekoccintott sörrel nyomtatnak el, akasztás után. A Lányt, a vértanút szintén e két világ ellentétes pólusából látjuk: a pozitív pólus felől nézve ő Mány Erzsike. Neve van, húga van, szülei, fájdalmai, személyes története. Az akasztók felől nézve ő csak a meggyalázott, vértanúvá tett Lány. Akivel példát statuálnak. Akivel elijesztenek. Akit tisztességesen ítélnek el, végeznek ki, és mutatnak fel a Nyugatnak. Akit csak a bírósági tárgyalásra kell kímélni, előtte, utána kiélhetik rajta erőszakosságukat, gyűlöletüket, bosszúvágyukat.

És ki? Hol a nevén nevezett Marci, hol a beosztásuk alapján feltűntetett hatalmi szervhez tartozók, a hatalom reprezentáns figurái. A gerinctelen, kisbetűs marcik. Az antihősök.

Életképpel indul tehát a színmű: már a háborúnak rég vége, de még fogságban Jóska, a gazda. Anna, a felesége vágási engedélyt kapott. Sógor, Jóskára utalva, tudakolná: Csinált valamit? Nincs válasz. Ezek a levegőben hagyott kérdések is az irracionális félelmet mélyítik, melybe, mint minden egyes nagyobb zajra, belerándulnak az emberek: Lövik a házat! Miközben csak dörög az ég.

A nagyobb család az asztalnál. A társalgásban az teremt szituációt, amikor véletlenszerűen kiderül, hamarosan megérkezik, és közéjük ül valaki, aki nem közéjük való, akitől tartani lehet, aki a jelenlegi, hazaáruló hatalmat képviseli: Marci, a szomszéd. Színre lépését megelőzi híre, melytől darázsfészekként bolydul fel a ház. Együtt egy ilyennel?! A háziasszony kínos tehetetlensége: Marci segített a disznóvágásban. Megint elszólásszerűen tudjuk meg Marci segédkezésének valódi okát, ezúttal Jani bácsitól: Mert Anikóra fáj a foga.

A tulajdonképpeni drámai dialógus Marci megjelenésével indul. Feszültséget, bizonyos fokú fenyegetettséget teremt Marci jelenléte. Hisz a szovjetbarát hatalmat képviseli, azokat, akik feltehetőleg tehetnek arról, hogy még mindig nem került haza a ház ura, holott már rég vége a háborúnak. Marci fenyegetettséget jelent Anikóra nézve is, mert a lány őt nem akarja. Neki Matyi udvarol, aki éppen katona, megvédeni sem tudná. Ezen a szálon végül nem teremtődik valós konfliktus. Amikor később Marci lánykérőbe jön, csupán fenyeget, sérteget, megalázni próbál, végül kiteszik a szűrét (II/2.):

Matyi: Kérem Anikó kezét!

Anna: Tőlem kéred? Tudod, mi a rend. Majd, ha itt lesz a gazda is.

Marci: ´Gazda´… Hallom, már a lovat sem tudja tartani (…) Szép kis család; lassan minden férfi megjárja a börtönt… Gondolhatna a fiaira is.

Anna: A fiaimat hagyd békén! A lányomat is. Takarodj innen.

Marci felsül. A jelenlétében mondják el Anikónak: az ő fajtája Kolbászköztársaságról álmodott, azaz körükben közös a nő. Az elutasításból származó feszültségnek a Lány lesz az elszenvedője (II/4): Nővér: Bosszúból ítéltek el… Tulkán nyomozó. Háromszor kérte meg a kezed és te háromszor utasítottad el!

Bécsy Tamás műfajelméletében 3 dramaturgiai modellt különböztet meg. Eszerint a konfliktusos, középpontos és kétszintes drámát. Az Álompusztában a középpontos dráma modellje érvényesül. Annak ellenére, hogy lépten-nyomon észlelhetőek a politikai ellentétek, az osztálybeli különbségek, a gazdaember és ávós, mihaszna ember szemben állása, a két ellentétes pólusnak nincs egyenértékű eszköze saját akarata érvényesítéséhez. A Fő téren egy pillanatra úgy tűnik, a tömeg szembe tud állni, és megszerezheti a hatalmat (II/3). Aztán hirtelen jelenetváltás, ahonnan már világossá válik, hogy mégsem. Talán az amerikaiak. Ha jöttek volna. De nem jöttek. Amerika igenis le van… ejtve – kottyant a felnőttek beszélgetésébe Jani, Anikó öccse, már a kezdő életképben. A végén már csak a Lány a börtönben, összeverten reménykedik bennük. Reménykedése naivitás. Gúny tárgyává válik. A hatalom átvétele végleg meghiúsult.

A középpontos dráma jellemzően az eszköz nélkül maradt legyőzötteket jeleníti meg. A dráma középpontjában ezek a(z el)szenvedő alakok vannak. A cselekmény tulajdonképpen abból bontakozik ki, miként kerülnek viszonyváltásba a hatalmat képviselő, akaratuk érvényesítéséhez elegendő eszközzel rendelkezőkkel. A szenvedést a hatalomvágy (a másik ember leigázásának, megalázásának, kizsákmányolásának vágya), a kéjes kegyetlenkedés, munkakerülés és az elvakult előnyszerzés (pozíció) okozza. A túlburjánzott életösztön. Amikor a túlélés mások szenvedésébe, akár életébe kerül.

Az emberek, a karakterek attól ellenségek vagy sem, hogy hogyan viszonyulnak egy központi kérdéshez. A színmű látszólagos könnyedsége, hogy mindezt a kolbász jelképezi. Csakhogy a kolbász a disznótori csipkelődésekből, viccekből átvezet a komor valóságba. Itt már a hús életfeltétel. Mégpedig olyan kegyetlen módon, hogy a megélhetéshez, élethez való jogot engedélyeztetni kell. Kell a hatalmi szerv láttamozása. Mert ez a hatalom, ez az új világrend mindenüve beszimatol. Mindent meghall. Mindent irányítani akar. És mindenkit eltipor, aki nem azonosul vele. Álompusztára küld. Munkatábor-e ez vagy politikai börtön Állampuszta. Rettegetett hely, derül ki az embereknek ehhez a valós nevén talán félelemből nem nevezett, ezért majdnem mesei nevet kapott félelmetes helyhez való viszonyulásából.

Anikó tehát megmenekül Marcitól és a Lányéhoz hasonló sorstól, de ez valójában véletlenszerű. Mert Matyi ugyan elmondja egy monológban (I/2.), hogy megvédi Anikót, gondja lesz rá, mégis kibúvót abban látna, ha elhagynák azt az országot, ahol a kerítés is géppisztolyból van. Ekkor a védelem maga Anikó kitartása, határozottsága. A hit. A reménytelenségben reménnyel zárul a dráma.

Matyi: Álom a pusztán? Akasztófákkal körbekerítve, lehet így álmodni? Valami jobbat. Kádárkolbász nélkül… Menni? Maradni…

Valójában a központi eszme az embereknek az élethez, emberséghez, hazához való viszonyulásuk. Ez alapján szerveződnek csoportba, baráti társaságba, vagy éppen besúgó ingyenélő csürhébe.

A jó emberpár nem szökik ki ebből az elveszettnek tűnő paradicsomból. Bár az utolsó jelenetben elszaladnak a fegyverropogás elől. S bár minden arra vall, hogy nincs itt, a kolbászból lett gumibotkerítések közt maradásuk. Az észérvek is azt mondanák: menj, menekülj! Mégis van valami, ami miatt Éva-Anikó azt mondja: nem megyünk sehova, Ádám-Matyi, és élni fogunk. Itt. Deus ex machina: szól az írói utasítás: A távolból felsejlik a fény. Megjelenik a remény. Végül az írói fanyar humor: mindenre vasfüggöny ereszkedik le.

Sarusi Mihály színművéből egyértelművé válik az író viszonyulása a világhoz: az ember etikus lény, az életben mégiscsak a pozitív tartalomnak kell érvényesülnie. Ez összefügg az utolsó jelenetbeli „és mégis” hittel, melyről Bécsy azt írja: „Talán Szerb Antal írt először a magyar irodalmon Zrínyitől végighúzódó «és mégis» hitről; erről a jövőbe vetett talán irracionális hitről, amelyet történelmünk viszontagságai, vérzivatarai hívtak bennünk életre. Hogy kibírjuk.” (Uo. 144.o.)

*Sarusi Mihály: Álompuszta. Színjáték két fölvonásban¬. Békéscsaba, Corvinka Könyvek, 2016

Partium, 2017/1. 98-99. Ua. Szövétnek, 2017/1-2. Ua. Kisiratosi Hírmondó, 2017/1-/2.

Ványai Fehér József

Történelmi tabló színműben

Sarusi Mihály: Álompuszta

Falusi (na jó, kisvárosi) művelődésszervező voltam, Sarusi Mihályt vártuk író-olvasó találkozóra, Kazal című könyvével. Rendszerváltás idejét mutatta a naptár, a tanácselnök–vb-titkár–művelődésiház-igazgató szentháromságnak éppen bealkonyult. (Emlékezzünk: kék öltöny, piros nyakkendő, félrefésült haj). Életemben annyi széket nem pakoltam, mint akkoriban, de ha jó rendezvényre készültünk, örömmel tettem.

Sarusi könyvbemutatója ezek közé tartozott, az általában unalomba és érdektelenségbe fulladó író-olvasó találkozókkal szemben várakozással teli volt a hangulat. Esős, ködös novemberi napot írtunk, de meglepetésemre kezdéskor legalább ötvenen tolongtak a kisterem előtt. A Kazal megelőzte hírét, a sokadik vészkorszak elől az ól alá bújó kisember emblematikus figurává nőtte ki magát. Amire azóta is büszke vagyok, hogy Sarusi valamelyik Vagabundkorzó-kötetében (igaz, név és cím nélkül) úgy emlegeti az esetet, mármint a megnövekedett érdeklődést a könyve iránt, mint amely némiképp visszaadta a hitét az alkotásban.

Annyi szubjektivizmus még engedtessék meg, hogy nekem – bár majdnem mindent olvastam a szerzőtől – azóta is a Kazal a kedvencem, mellette a Magyar Krisztus és a Fönn, a Jeruzsálemhegyen.

Mint elkötelezett befogadója Sarusi írásművészetének, olvastam az Álompusztát is, amely műfaját tekintve nem regény, hanem színdarab. Talán nem véletlenül jutott eszembe róla a Kazal, mert az Álompuszta kisiratosi könyvbemutatóján maga a szerző is párhuzamot vont a két mű között, nem feledve azért a különbségeket. Mint megjegyezte, ő már a nyolcvanas években elhatározta, egyszer megírja a kisgazdák, kulákok, kertészek, sőt nagygazdák, egyetlen gyűjtőszóval: a parasztság drámáját. Kapacitálták is erre, a Kazalt sorozatban közlő Új Magyarország szerkesztői, akik úgy vélték, hogy kevés a korszakról szóló dráma a magyar irodalomban.

Úgy látszik, Sarusinál most érkezett el ez az idő a hiánypótlásra. A két felvonásos színjáték könyvként a Corvinka Könyvek sorozatban jelent meg 2016-ban Békéscsabán, az önkormányzat és egy magánszemély támogatásával. Azért írom, hogy könyvként, mert a mű teljes terjedelmében olvasható Sarusi honlapján, de például a Vas megyei székhelyű Életünk folyóirat is közölte. A szerzőtől tudhatjuk, hogy a Békéscsabai Jókai Színház és a Bárka meghívásos pályázatára írta meg művét, csakhogy abban elvárás volt a kolbász-téma (Csabáról mi más?) feldolgozása is.

A történelem egyik sötét korszakának, az ötvenes éveknek megjelenítése és a gasztronómia csúcsteljesítményének elegyítése írásműben, első pillantásra bizarr ötletnek tűnik fel, az olvasó joggal gondolhatja, hogy ez bizony szép kis csapdahelyzet a szerzőnek, amiből nem jöhet ki jól – de Sarusi megoldja. És jól áll neki, nyilván ebben van sikeres írói munkásságának egyik titka. Disznótoros vacsora családi körben a Rákosi-érában, az amúgy érthető okokból feszült légkört enyhíti a finom falatokból áradó illat. Az író mesterien él a tragikus irónia eszközével, mégpedig úgy, hogy közben nem lesz ízléstelen, demagóg vagy túlzottan didaktikus. A szereplők orosz vicceket mesélnek egymásnak, miközben közeli hozzátartozóik hadifogságban vagy Állampusztán (Álompusztán) sínylődnek.

Egyszer megérne egy misét (vagy szakdolgozatot), hogy a Békéscsabához erősen kötődő alkotók miként használják szimbólumnak, jelképnek, ikonnak az evangélikus nagytemplomot, s mellette a többi tornyot. Kőváry E. Péterrel kezdődően, Szilasi László szövegein át (lásd például Szentek hárfája) Sarusi Mihály színdarabjáig érdekesen jelenik meg anyagaikban, mit jelent ez a kultúra, hagyomány. Sarusi ezúttal állandó díszletként, háttérként használja Európa egyik „legkeletibb”, de nyugati keresztény gyökerű, evangélikus egyházi objektumát. Elképzelése szerint, amellyel tippet ad a majdani rendezőnek, a színpad hátsó falán, végig, az egész előadás alatt, a csabai evangélikus nagytemplom és a kéttornyú katolikus templom tornya, előttük – jelenetenként váltakozva? – más-más kerítés látszik. A kerítésből fogy a kolbász, szaporodik a gumibot, hol több benne a szögesdrót, a szőlőkarókon géppisztoly. De akad itt (ötvenhatban) nemzeti zászlós kerítés is, utána stilizált tankok, akasztófák bukkannak fel, mint régi-új elemek.

De mit akar Sarusi sugallni e nem mindennapi képzettársításokkal? Hogy ordas eszmékkel a hatalomban, diktatúrában bármi megtörténhet, lett légyen bár a társadalom többségének óhaja a legszélesebb értelemben vett humanizmus? A választ az olvasókra bízza, akik nyilván még véletlenül sem értik félre előtér és háttér együttesét, hiszen például vallások és egyházak a bolsevizmusban sokat szenvedtek, nem beszélve az egyes emberről.

Ha már templom, akkor az alkotás szövetére, szövedékére vonatkoztatva számomra a freskó-hasonlat kínálja magát, még akkor is, ha tudjuk jól, hogy a reformátusok, kálvinisták nem díszítik túl a falakat, mennyezetet. Ahogy a művészet történetében nem egyszer előfordult már, hogy a freskó alatt régi, különlegesen értékes ábrázolás búvik meg, úgy bukkannak fel nagy történetek Sarusi anyagában. Színről színre haladunk: disznótoros vacsora a tisztaszobában, őrbódé és környéke éjszaka, szőlőhegyi pincesor foglalókkal, kocsmakép téeszcsésekkel és söröző bolsevistákkal, miközben az események mögül kielevenednek Békéscsaba, Békés megye megidézett ötvenhatos történései. A tömeg Fekete Pált keresi és élteti, Vásárhelyről érkezett, küldött katonák ugranak le a Csepel tehergépkocsiról, Szegediné (Zsenyka) befeküdt a gyulai sárgaházba, hogy ne találjanak rá.

Vagy mégis inkább történelmi tablóképhez volna szerencsés hasonlítani az Álompusztát? A színmű csúcspontján Mány Ezsébet és Farkas Mihály tragédiája idéződik fel, s a darab, illetve a szerző tolla még azt is elbírja, hogy kivégzésük után a hóhérok pálinkát iszogatva kóstolgatják a csabai vastagkolbászt…

A „kétfelvonásos színjátékba sűrített háromfelvonásos dráma” jellemábrázolása érzékletes, a párbeszédek egyszerre életszagúak és színpadképesek, a darab színészekért és közönségért kiált. Olykor mintha népszínművet lapoznánk, de Sarusi olyan mélyet merít, hogy a befogadó bátran asszociálhat görög sorstragédiákra vagy a legemlékezetesebb itáliai reneszánsz darabokra.

Vajon mikor kerülhet a színmű a világot jelentő deszkákra?

http://www.barkaonline.hu/olvasonaplo/5936-tortenelmi-tablo-szinm-ben

2017. aug. 29., Bárka-honlap, Olvasónapló

Öreg-hegyen innen, Öreg-hegyen túl I.

Brassai Zoltán

Emlékmentés

1955-ben jelent meg egy tanulmánygyűjtemény Nyelvünk a reformkorban címmel. A kötetet Pais Dezső szerkesztette, és zömében fiatal nyelvészek írták a tanulmányokat, köztük Deme László is. Eléggé jellemző a korra, hogy a könyv eredetileg az 1848-as forradalom és szabadságharc centenáriumára készült, kész is volt a szöveg, de végül nem engedték a megjelentetését, mert hátha baj lesz belőlem, így csak hét esztendőt követően vehették kezükbe az érdeklődők. Ma már nem könnyű megérteni, mitől tartottak azok, akik megakadályozták a kiadást, bele kell olvasni a kor sajtójába és irodalmába, hogy felfogjuk, mi mindentől lehetett és kellett félniük az embereknek abban az időben.

A könyv egyébként ma is érdekes olvasmány, még ha el is járt felette az idő, mint szinte minden szakkönyv felett. Külön érdekes, ahogy a szakmák, foglalkozások, tudományágak szókincsének kialakulását mutatja be az egyik tanulmány, hiszen abban az időben a szakszavak nagy része német vagy latin nyelvből átvett szó vagy kifejezés volt. Bizony, még a matematika szókincsét is meg kellett alkotni, ebben igen nagy szerepe volt Bolyai Farkasnak. És ekkor kellett eldönteni, hogy nevezzük el az abban a korban éppen születő és fontossá váló, magyar (politikai) sajtó munkatársait. Humorosnak is hatnak az ötletek: a zsurnaliszta is szóba került, de elvetették mint idegen szót (bár ez éppen nem német, hanem francia eredetű), és olyan ötletek is voltak, mint újdondász vagy a legcifrább, a hírhajhász. Szerencsére az újságíró szó maradt meg kizárólagosnak. Hogy miért szerencsére? Csak azért, mivel így benne maradt az író is. (Erre mondaná Zalán Tibor: Hm.) Meg akkor is, ha az illető nem ír, hanem például tévés szerkesztő vagy riporter.

Sarusi Mihaly újságíró, író. És emellett több minden: a netes lexikon (hadd nevezzem így) még megjegyzi, hogy költő, könyvtáros, népművelő, sőt azt is odaírta a cikk összeállítója, hogy fodrász. Mi meg a drámaírót is odakopoghatnánk a végére. Tehát helyesebb megfordítani a sorrendet: író, újságíró. Ahogy ezt annak idején, a sajtó megjelenésekor természetesnek is vették; az igazi újságírónak írónak is kell lennie. Igaz, akkoriban lapot úgy lehetett csak eladni, ha nem csupán híreket, hanem olvasnivalót is kínáltak a vásárlóiknak. Hamar meg is jelent a folytatásos regény mint műfaj.

Sarusi Mihály újságíróként is publikál olyan szövegeket, melyeket érdemes együtt, összegyűjtve kiadni, kötetben olvasni. Ez nem kis dolog, hiszen a régi mondás is úgy szól, hogy a legrégebbi újság a tegnapi, a hírek, újdonságok egy napot élnek. Ha ennél többet akar az írójuk, akkor olyan terepre kell merészkedni, amely a hírlapírás és az irodalom mezsgyéjével egyaránt érintkezik; maradandóbb témát kell választania, de ez nem elég: irodalmi szinten is kell tudnia megírni, messze nem elégséges a napi, heti penzumot teljesíteni. Az igazi publicisztika pedig az újságírás talán legnehezebb, de mindenképpen a leginkább minőségi műfaja, kevesen is tudják igazán jól művelni.

Sarusi Mihály legutóbbi kötete, az Öreg-hegyen innen, Öreg-hegyen túl a Felsőmagyarország Kiadónál jelent meg a közelmúltban, és ahogy a borítóján olvasható, célja, hogy építse az „elmúlt évtizedekben lerombolásra ítélt hidat irodalom és újságírás között”. A szövegek alapján valóban ezt teszi: olyan írásokat gyűjtött össze a szerző, amelyeket érdemes többször is elolvasni.

A kötet két, csaknem pontosan egyforma terjedelmű részből áll: az első fele kis almádi irodalomtörténet, a második pedig vidéken élő (a vidéki szónak sajnos, ma már pejoratív hangzása van) értelmiségiek portréja, munkásságuk, küszködésük bemutatása. A szövegek az elmúlt két évtizedben jelentek meg, jó részüknek a dátumát is megtudjuk. A szerző igen böl-csen a cikk végére zárójelben odaírja, ha valami fontos történt a szereplővel. Sajnos, ez elsősorban az, hogy elhunyt.

Az első részből nagyon sokat megtudunk azokról az írókról, akiknek élete valahogy kapcsolódott Balatonalmádihoz, Dévai Bíró Mátyástól Tamási Áronon át Németh István Péterig. A jó publicista adatokkal is szolgál, mégpedig érdeklődésre számot tartó adatokkal. Megtudhatjuk, hogy a Vajda, Eötvös Károly Almádiban ismerte meg feleségét, hogy Jókai állítólag többször megfordult a pinkóci kúriában, és hogy a Kompolthyak udvarában fekete-sárgára festett, kétfejű sassal díszített fabudi díszelgett (vagy éktelenkedett). Emellett természetesen sok az irodalmi adat, az olvasó sok mindent úgy jegyez meg, tanul meg, hogy fel sem figyel rá: őt itt tanítják is. Külön érdekessége ennek az egységnek az a két szöveg, melyben a szerző arról szól, ami nem biztos, illetve nem történt meg: valamelyik Kompolthy írhatott esetleg Göre Gáborhoz két ironikus levelet, illetve Radnóti átgyalogolhatott (volna) Almádin is. Találkozik a fikció és az újságírás, mégpedig úgy, hogy nem hamisítás, hanem valami igaz, de nem úgy. Csak szerényen jegyzem meg, hogy jó lett volna az 1904- ben a rövid életű helyi lapban megjelent, egyébként szinte hozzáférhetetlen két levél teljes szövegét is közölni.

A kötet második felében olyan embereket, erdőmérnököt, papot, művelődésszervezőt, színészt, festőt, borászt, szobrászt szólaltat meg Sarusi, akik értékeket mentenek, hagyományokat őriznek meg a pusztulástól, a feledéstől, illetve iparkodnak tenni szűkebb és tágabb lakóhelyükért, és ez nem mindig könnyű, gyakran éppen a helyi ellenállást kell legyőzni. Mert hát ki értené meg a hagyományokat, ha az ott élők sem becsülik. Az író viszont tudja, amit a norvég Knausgard úgy fogalmazott meg, hogy „a jelen egy nyitott ajtó, melyet a történelem szele csapkod”. Tehát nem is igazán érthető.

Ezeknek az írásoknak lenyűgöző a tömörsége, információgazdagsága, a szerző lexikális tudása és pontos fogalmazása. Sarusi nem titkolja, hogy gyakran elfogult, ilyenkor néha keményen is fogalmaz (pl. 72. o.), és ez szíve joga. Viszont sosem tolakszik a bemutatott személyek elé, és ez nagy erény. Mert napjainkban ritka.

A könyv szép kiállítású, Veszeli Lajos festménye látható a borítón.

Kár, hogy a kötetben nem található névmutató, sokat segítené az érdeklődő olvasót. Kicsit sok a sajtóhiba, de ma már gyakran nem telik olvasószerkesztőre; így maradhatott benn több szedési hiba. A legbántóbb, hogy Aquinói Szent Tamásból János lett (43. o.).

A borítón látjuk, hogy ez egy sorozat első kötete. Várjuk a folytatást, amely — ha jól számoltam — a szerző 52. könyve lehet.

Séd, 2017/ősz (/3.) 35.

Vágner-Szabó János

„Öreg-hegyen innen, Öreg-hegyen túl”

Üdvözlet a könyv leendő olvasóinak, Sarusi Mihály nagyon jó hangulatú, olvasmányos könyvéhez. Öreg-hegyen innen, Öreg-hegyen túl I. A cím után az a római egyes (I) azt jelzi, hogy majdan folytatása következik e kötetnek. Kész van már, s csak kiadóra, nyomdára vár? Kérdezzék meg Miskától, mi lesz benne! Pedig nem kicsiny, épp 200 oldalas ez a könyv is.

Az ajánló, figyelemfelkeltő „fülszöveg” ezúttal az, aminek szánják az ilyesmit. Nem derül ki, hogy ki írta, legföljebb sejteni lehet a felelős kiadó neve után. Van itt egy jelző: "szépújságíró", amit Csoóri Sándortól származtat a fülszöveg írója. Ez nagyon helyénvaló, mert a kötet ötvenöt portréja, kisesszéje, képzelt riportja, interjúja, tájleírása, irodalmi, történelmi, szőlészet-borászati, Balaton-mellyéki tárcája, karcolata, újságnovellája pontosan azt a műfajt jelzi, ami fájdalmasan hiányzik a mai napi- és -hetilapokból. Elődnek az ajánló szöveg szerzője Mikszáthot és Móriczot jelöli, kiket Sarusi is mestereinek vall. Nemzedéktársai között megemlítve Körmendi Lajost és Farkas Árpádot. /Több más név is lehetne a „rokonságban”, sajnos, nem az ifjabb kapa- és kaszakerülő generáció tagjai közül./ Táj, nép és kultúra érdekes és tanulságos megjelenítése a könyv, Balatonalmádi vidékéről, kihasználva az időben és térben való elkalandozást is. A tőle megszokott - ezúttal kevésbé karcos-érdes - stílusban, pontos, tiszta magyari nyelvezettel.

Az ilyen típusú könyvet általában a tartalomjegyzéknél kezdi az ember, hátha valamelyik cím, vagy egy abban foglalt név (bármi) fölkelti a kíváncsiságát és akkor azon az oldalon kezdi az olvasást. Rögtön az elején Dévai Bíró Mátyás nevére akadtam - már legalább a reformáció (Luther?Kálvin) fél évezredes jubileuma okán is érdekes ő, a XVI. század híres prédikátora az emlékezet szerint, Almádiban /vagy a közelében/ szolgált. Jókai, Mécs László, Eötvös Károly, Lázár Ervin, Tamási Áron, Radnóti Miklós, az erdélyi származású festő- és szobrászművész Péterfy Gizella, az ugyancsak festő Udvardi Erzsébet, akinek bajai?dunai kötődéséről tudtam, de az almádi?balatonira Sarusi egyik írása hívta fel a figyelmem. Miért ugyan Udvardira? Mert nem is oly rég láttam néhány csodálatos festményét a pesti Református Múzeumban és megszégyelltem magam, mert keveset és rosszul tudtam a Kossuth- és Munkácsy-díjas Udvardiról. Sarusi pótolta - hiszen ő még találkozhatott is vele. Amint sokakkal a könyv szereplői közül. S persze közös ismerősök a tartalomjegyzékben: Balogh Elemér, Körmendi Lajos írók például. Körmendivel egy szerkesztőségben dolgoztunk, Balogh Elemérrel pedig legjobb színházi munkája - a Csíksomlyói passió - bemutatója után kerültem ismeretségbe, hogy később gyakran segítsen nekem mindenféle színházi dolgokban eligazodni.

Érdemes alaposan olvasni, mert egy-egy félmondatban is lehet petárda. Például a „Radnóti, majdnem” címűben. Itt egy félig-meddig elképzelt, de lehetséges „utazásnak” vagyunk tanúi, egy budipucoló sírásóval a háttérben, aki talán... majd eltemeti , de előbb kifosztja a zsidót. Gyilkos hangulatú írás, pláne, hogy egy mondaton megrémülhet a jámbor olvasó: Sorosékat, épp ’44-ben, Almádi egyik keresztény családja bújtatja, rejti, menti. Igen, bizony: AZ a Soros.

Igen, bizony: a magántörténelemből kicsap a világtörténet.

Két arányos, nagyobb fejezetből áll a könyv: az első a Kis almádi irodalomtörténet címet kapta - mármint a szerzőnél. Mert a nyomda ezt egyszerűen kihagyta a könyvből. S e fejezetben valóban a magyar irodalom almádi vonatkozásairól, személyeiről olvashatunk. Esetekről, művekről. Csak egyet a különlegességek közül: Claire Kenneth eredetileg Kende Klára, s a rendszerváltozás után egyszeriben népszerűvé váló íróról megtudjuk, hogy egykor a Balaton Szépe volt. Meg is írja egyik regényében, miért is ne, hiszen 17 esztendős volt, amikor a legszebbnek találták. Rendkívül érdekes az élete, hiszen szépségkirálynő, később több szakmát kipróbál, kitelepített osztályidegen, egy magyar kiadója javaslatára veszi fel a Claire Kenneth nevet... Szóval, az élete megérne egy külön, nagyobb tanulmányt is, dacára annak, hogy a lektűrt, másképpen az aluljáró irodalmat művelte. Igaz, azt meglehetősen magas színvonalon. S megtudhatjuk azt is, hogyan lett Lázár Ervin Rácpácegreséből Balatonalmádi, s ha már Lázár Ervin szóba került, hát Sarusi elmond egy jóízű anekdotát a két nagy mesemondó /a másik Csukás István/ esetéről.

A második rész azt a címet viseli, amit a kötet. Itt a szereplők skálája szélesebb: színművészek, festők, szobrászok, természetbúvárok, muzeológusok, vagy egészen „egyszerű” emberek tűnnek fel. Például egy bizonyos Walter Józsefné, aki elindította a „Kilenced a hazáért” elnevezésű imádságos mozgalmat.

Egy ilyen könyv sok funkciót betölthet, túl azon, hogy egyszerűen jó, szórakoztató, tartalmas olvasnivaló. Egyet mindenképp ki kell emelni: ha valaki e tájat és népét jobban meg akarja ismerni, hát olvassa ezt a könyvet. A második rész bevezetőjében így részletezi ezt Sarusi: „...Akiknek van valami közük a Magyar Tengerhez. Mihozzánk.

E sorok rovójához?

A Tóhoz.

Az itteni világhoz.

E táj népéhez.

Lelkünkhöz.

Akik kifejezik - együtt - e nép lelkét.

Helyettünk szólnak.

Akikkel azonosulni tudunk.

’...tudunk.’ Hogyne, fejedelmi többes.

Mi más lenne?

Persze, a minőséggel.

Nem azonosulni... lehetséges?

Hazáddal, honoddal, fajtáddal.

HAZA ÉS HALADÁS.

Biza.

Körbe, karikába.” (101.oldal)

Akinek van füle a hallásra, hallja. Akinek szeme a látásra, lássa. Ez a könyv a hazaszeretet könyve. S ettől a „maradi” dologtól, hogy „hazaszeretet”, Sarusi Mihály nem tágít e műben se.

Ha rendszeresen jelennének meg hasonló könyvek, talán kisebb lenne magyarság-béli fogyatkozásunk, s úgy felbátorodnánk, hogy jól orrba vernénk azt, aki úgy gondolja, hogy a magyarságnak nincs egyebe, mint a fütyülős barack és a pusztai pásztor, bűgatyásan.

Szövétnek, 2017/5. 13-14.

Innen a rácson

Botár Attila

Írói kéztartások

Sarusi Mihály: Innen a rácson. Simonyi Imre, Ördögh Szilveszter, Körmendi Lajos és Nagy Gáspár küldeményei. Levelesládámból I. Békéscsaba, Corvinka Kiadó, 1917.

Komoly dolog a levelezés. Vagy tegyük múlt időbe? Volt ilyen komoly dolog (is)? Minden írónak, embernek, sőt nemzedéknek van egy levelezési ritmusa, szótára, összefüggéstere, nyelvezete, történelmi közege, témája. A mi nemzedékünk, ahogy tapasztalom, levél gyanánt nem ír 10-15 oldalnyi terjedelmű értekezést, ahogy például Kodolányi Várkonyi Nándornak egy életükben – mindketten tudták – meg nem jelenő könyv erényeit és hibáit taglalva. Néhány sor is elég. Ezernél több szó? Ugyan!

Irodalomtörténészeknek is bizsergető, hogy Sarusi Mihály megnyitja levelesládáját. A gyűjtemény címe: Innen a rácson. Mi, amúgy rácson túl képzelve magunkat, bekukkanthatunk a vele kapcsolatban álló személyek műhelyébe, életük hétköznapjaiba, álmaikba és ugyancsak ébrenléti örömeikbe, bánatukba. Szövetségeikbe és harcaikba. Etikai és esztétikai rögzítettségükbe, illetve vitáikba. Abba a valóságba, amiről Simonyi Imre írja, hogy „valóság lehet ugyan, de nem igaz”.

Eléggé dögletes korszakot zártunk, ha a levelek író-feladóinak életérzését (ez is milyen régi szó!) vizsgáljuk. No, de találjunk errefelé korszakot, különbet! Járván-kelvén a magyar históriában, csak arra a megállapításra juthatunk, amit Ottlik Géza és Hamvas Béla egybehangzóan, azonos szövegezésben mond, állít: „... ha nehéz, hát nehéz.” És nem nyögtek hozzá.

Készülő levélgyűjtemény-sorozatának első kötetében Sarusi négy írótól kapott leveleit szedi sorba, időrendbe és látja el kommentárokkal. Születési idejük szerint Simonyi Imre, Ördögh Szilveszter, Körmendi Lajos és Nagy Gáspár levélpapírjain íródott, küldött sorokkal találkozunk. Tegyük is mindjárt hozzá, avatatlanoknak, hogy síron túli sorokkal van dolgunk.

Simonyi Imre: az ugráltató, a rendező, az eligazító. Az a „családapa”, akinek folyton van valami baja a világgal, de főleg önmagával. Ő magányos Gulliver-figura a liliputiak között is, és nagyon-nagyon az az életkorában. De elakad a lélegzetünk (liliputiaké), amikor mindenféle komiszkodás és okvetetlenkedés, kiborulás közepette ilyen mondatokra bukkanunk: „A valóság nem érték, csupán tény. Az igazság érték: amit a valóság dudvája koronként eltakar.” Ez nem líra, valóság-látás.

Az író-szerkesztő Ördögh Szilveszter is reagál egy Sarusihoz intézett levelében Simonyi Imrére, annak időskori, szerelmi ügyébe belegubancolódott, ellenpontozott és abszurd helyzetét értékelve. „Mit mondjak erre? Az én gondom – íróként, amíg annak remélhetem magam – az érvényes gondolat megbecsülése, s nem a magánélet minősítése.” Sarusi Ördög Szilveszterrel való kapcsolata a Magvetőnél megjelenő első kötetének szerkesztőjével, később folyóirat-szerkesztővel (Tekintet) valósul meg. Érdekes a népi elkötelezettség, a vidékről (Ördögh Szilveszter szavával: perifériáról) való elszármazás két(féle) változatát figyelemmel kísérni e helyütt (is). Ördögh, az elmúlt korszak mind származás szerinti, mind szakmailag is támogatott szereplője. Fővárosi meggyökerezése politikai siker is; nem csupán az irodalmi élet nyert a francia, vietnami műfordításokkal is kirukkoló prózaíróval. Magvető kiadóbeli szerkesztői munkája áttekintést és lehetőséget adott hasonló élményvilágú pályatársak megjelentetéséhez. A Veres Péter-szakdolgozattól a párt-KB-ig kimért életidő kimért belenövés az irodalmi életbe. (Ami Váci Mihály szerint más, mint az „irodalom élete”.) Sarusi nem kerüli ugyan az ország irodalmi-művészeti-politikai centrumát, de nem is törekszik látványos művészi elfoglalására. Kockázatvállalóbb. Publikációinak is nagyobb a szóródása a megyei lapoktól el az Új Írásig, az ÉS-ig. Lehet, hogy tévedek, egy Mozgó Világ című folyóirat megjelenése kellett pályára kerüléséhez. (Kutyakántor, 1979.) Levelezésük a Sarusi-életmű árnyalásán túl az Ördögh Szilveszter alakját bontakoztatni kívánó szakmára is ró feladatot.

Mély és válságoktól mentes férfibarátságra példa. Körmendi Lajossal folytatott levelezésének itt közölt darabjai. A közreadó kommentárjaival segít az olvasatokhoz, és el nem mulasztja, hogy mostani válaszokat ne adjon, értelmezve ne közelítsen a korra, mai olvasókra félszemmel ne hunyorítson. Feltehetőleg létezik minden itt közölt levélre valahol válasz Sarusitól is, illetve a (néhai) feladókhoz érkezett reflektálandó Sarusi-levél, üzenet, szellemi (vagy távrecsegőn fülbe mászó) hívás, de a könyv módszere és műfaja megköveteli az utólagos értelmezést, pontosítást és fontosítást. Körmendi Lajos leveleit, üzeneteit villódzó szellemesség, önirónia, baráti, szinte testvéri hangvétel jellemzi. A férfiéveken és az átkosokon túlemelő kölykös játékosság. Mintha zsonglőrködne. Kézigránátokkal. Ha megörökítendő tanulság kell, akkor a jóban-rosszban kitartó, egyszer házasuló monomániások derűs összetartozása volt az övék.

Simonyi olykori gorombáskodásának ellenpontja a Nagy Gáspárral való levelezése. Veszprém megyei az ismeretségük helyszíne, de kapcsolatuk, „távbarátságuk”, levelezésük huszonöt éve, egy 1987-es vitának alig nevezhető nézeteltérés kivételével a lélekazonosság jegyében állott. Nem volt veszélytelen a „gazsibarátság”, írja a könyv szerzője. Más is nyaktörő volt. Tudjuk. A fiatal szeghalmi költőt, Bogár Lászlót egy verse miatt éves börtönbüntetésre ítélték. Megállt-e az evező a kézben? Csaknem. De haladt a „karaván” a maga útján. Egyébként: „...ha Gazsi meri, te miért nem?” Igen változatos itt is a téma. Politika. Ahogy akkor, a levélügynökök bontogató kezétől lehetett. Utazások, munka, betegségek, könyvek, Tiszatáj-ügy, Sinka, Márai. Simonyi is. Nehogy elsikkadjon a Nagy Gáspár-levelekben gyakran emlegetett név-együttes: Simonyi Imre, Körmendi Lajos. Nemkülönben – akitől még írói kéztartás tanulható – Nagy Gazsi. Elszegődöttek. Rá is mentek. Giling-galang a magyar égéstérben.

Egyébként, ha Sarusi Mihály nagyharang lehetne, én a kötelébe folyvást kapaszkodva Duna-balparti és dunántúli térségek fölött rángattatnék. Akár minden délben. Ilyen ő. Meg én is. S még egypáran.

Séd, 2017/ ősz (/3.) 34-35.

Cs. Varga István

„Jó volt köztetek”

Sarusi Mihály: Innen a rácson

Levelesládámból I.

Sarusi Mihály harmincnál több könyvben bizonyította, számára mennyire fontosak a tradíciók, az életünk részévé vált hagyományok, múltunk értékei, emlékei, amelyeket megértettünk, amiket nemcsak emlékezetünk, hanem életünk részévé, hatótényezőjévé tettünk. A hagyományok régmúlt életek, élmények, szokások, a tradíció élni segítő rendszerré kristályosodott kincsei. Tradícióink boldog szerelmek, barátságok, közösségek máig ható, a mának is szóló, élményekből emlékké lett üzenetei, tanulságai, ma is vállalható életérzések, semmivel nem helyettesíthető normák manifesztációi. Két szükséges elemük: a boldogság és az emlékezés. Boldog ifjúkorra, szerelemre, barátságra öröm az emlékezés. Csak így érthető a hagyományok összetartó ereje.

Sarusi levelesládájának irodalmi kincseiből és az emlékezés kútfejéből merít: új könyve öt közelképben jeleníti meg Simonyi Imre, Ördögh Szilveszter, Körmendi Lajos és Nagy Gáspár leveleinek tükrében a hozzájuk fűződő barátságot. Sarusi mintha Hioszi Tatioszt, a szeretet filozófusát követné: „Csak egyetlen egy nem lehet a tiéd: a perc, amelyet elfeledtél. Amire nem emlékszünk, már nem a miénk... (…) Boldogtalan, aki emlékeire ügyet sem vet. „Boldog csak az lehet, aki emlékezni képes.” Sarusinak van kire és mire emlékeznie, képes is rá, hogy gondon és bánaton túlra tekintsen.

Sarusi szóteremtő tehetségére is gondolva, hívjuk segítségül a szavak etimológiáját, végezzünk egy kis fogalmi tisztázást. A barátság latinul amiticia, mely az amor szóból származik, és szeretetet jelent. Az amorból lett az amicus (amica!), ebből az amititia: a barátság. A jó barát őrködik a lelkemen is, hogy bűn, vagy hiba ne szennyezhesse a köztünk lévő kincset: a barátságot. Salamon király a Példabeszédek könyvében írja: „A barát állandóan szeretetet tanúsít.” A lelki barátságban a szeretet és a barátság lényegileg azonos tartalmú.

Mindennek mértéke a szeretet, melynek nincsen fokolója: „Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat!” Életünk boldogságának nem kis része függ attól, hogyan választjuk meg, és szeretjük barátainkat. Velük általában a közös értékszemlélet, ízlés, gondolatok, hasonló élmények kötnek össze bennünket. A helyes önszeretet szabályozója a felebaráti szeretetnek, mértéke a barátságnak. Önmagukat csalják, akik jó barátnak mondják magukat, de nem azok.

Az igaz barátságból sokféle előny fakad, de annak létrejötte nem az előnyök következménye. Az érdekbarátságnak az anyagi előny, a haszon a szülőanyja. Radnóti a szerelemre és a barátságra is érvényesen fogalmaz a Kis nyelvtanban: „Én én vagyok magamnak / s néked én te vagyok, / s te én vagy magadnak, / két külön hatalom. / S ketten mi vagyunk. / De csak ha akarom.” A lelki barátság lényegileg különbözik az érdekbarátságtól, mert azonos eszmények és az erkölcs közösségéből, azonos életfelfogásból fakad. Magán viseli a kölcsönös tisztelet, megbecsülés, szeretetreméltóság jegyét. A lelki barátság csak jó érzésű emberek között lehetséges, akik a jóban, de a bajban, a rosszban is barátok maradnak. Az érdekbarát a szerencséd barátja, akit jó sorsod hozzád kapcsol, balszerencséd elinaltat.

A baráti szeretet kizár minden cinkosságot, bűnösséget, a jóakarat pedig biztosít, segít a közös célok elérésében, az eszmények követésében. A békesség és egyetértés adja a barátság erejét: az igazság és az okosság őrködik fölötte. A barátság a nagykorúsítás jele: „Nem mondalak benneteket szolgáknak…, hanem barátaimnak.” (János 15,15)

Megráz bennünket, amit költőink az árulásról, a társaságbeli titok megszegéséről, a besúgásról, a hűtlenségről, a kígyó–béka-beszédről, a barátság meggyilkolóiról mondanak. Azért is fájlaljuk annyira veszteségeinket, mert a „Testvér testvért, apát fiú elad” jajszava nemcsak Márai Halotti Beszédében, hanem korunkban is tovább él.

Sarusi is megélte barátságban a csalódást, a hamis barát, a bizalmával visszaélő informátor álnokságát. Fodor András a barátság csodájáról beszél, a „meghittség kötőszavát” keresi „a folyton éhező / lelkek sivatagában”. Sarusinak is ki kellett állni a barátság kemény próbáit. Megszenvedte Fodor igazságát: „az élet mégsem végtelen esélyű, / a legszebb hűség is kifúlhat. / A barátság se több mint / a lét kilobbant gyönyöre, – / halandó.”

Sarusi vérbeli író, újságíró, tudja és íróként is gyakorolja a kommunikáció lényegét: a com+unio kapcsolatfelvétel, kapcsolattartás, sőt lelki egységre törekvés az irodalmi közlésben is. A túlélő jó barátnak joga volt mindezt megírni, könyvvé komponálni, közreadni.

Simonyi Imre, az irodalmi fórumokról kitiltott gyulai ellenforradalmár, „durvaságig fajuló keménysége” kemény próbatétel volt Sarusi számára. Az Írás szavait Szent Jeromos megerősíti: „A barát szeretete nem szűnik meg soha”. „Sohasem volt igazi az a barátság, amely egyszer megszűnik.” A barátság áldásos érték, de megtévesztő a látszata is. Az érdek- és látszatbarátság nem lélekből fakad, de sose legyünk kishitűek, ha a barátság erénye a tét.

Körmendi Lajoshoz a borkedvelő Sarusi Mihályt nem borbarátság, nem érdekbarátság fűzte. A lelki barátság elvben mindenki számára elérhető, de csak kevesek kiváltsága. A lélek szerinti barát világképe, életmódja, habitusa hiteles, gazdag élettapasztalatból, megélt lelkiéletből ered. Élete példájából nemcsak tanulhatunk, hanem épülhetünk is. Az ember szellemi-lelki gazdagsága teszi a világot otthonossá. A lélek mélységeiből szólni tudó szeretet a legfőbb forrása a barátságnak: ismérvei, a szeretet, a lelki vonzalom, biztonság és öröm. A barátság hűsége embert minősítő ismérv: „Aki a kicsiben hű, hű a nagyban is.” (Luk. 16,10.)

Sarusit az 1956 után méltatlan helyzetben élő, a gyulai magányban alkotó Simonyi Imréhez különös viszony, sajátos „barátság” fűzte. Gyakran megtapasztalta a rendre igazítást, az indulat fölhorkanó dühkitöréseit, melyeket a mellőzött költő barátaira is gyakran rázúdított. Simonyi sokszor botrányosan viselkedett és igaztalanul. Óvta fiatal barátját az állambiztonságiak, informátorok farizeus álnokságaitól, miközben az eltúlzott „szent buzgalom, a bátorlelkű igazmondás” vétkébe esett. Intéseit bátor lélekkel, de kíméletlenül szokta megtenni. Barátaival sem párbeszédet, hanem perbeszédet folytatott. Érződik, hogy Sarusi ebben a kapcsolatában nehezen tudta megőrizni a kölcsönös tiszteletet. Saját véleményét – a bárányok vagyunk, birkák ne legyünk jegyében – szívósan képviselte.

Ördögh Szilveszterrel való ismeretsége a kötet címadásának értelmében zajlott: „Innen a rácson”. Tanulságai bevilágítanak Sarusi írói pályájának, és az aczéli kultúrpolitika díszleteibe. Rút dolgokra derül fény: egy-egy könyv, novella, folyóiratcikk megjelenéséért folytatott küzdelem buktatóira, a lektor, szerkesztő, cenzor tilalmaira, hogy mi minden miatt kellett „Szűrni, átszerkeszteni, csiszolni”, megváltoztatni – „megközelítésben, szemléletben, történet-alakításban, nyelvforgatásban!”

A „Káromkodásból katedrálist” építő Nagy László Balassi Bálint lázbeszéde című vádbeszédének kora ez: „Ördög már veletek, ti álszent hivatalok (…) Pokolé a tábor, hol vitéznél több a ringyó…”; „vétek, hogy egy hiten veletek éltem”. Balassi költő-vitéz, akit „sebein át / gyalázott, piszkolt, gyilkolt az arany Kamarilla”, de hitte: „a vers Pelikán, / valakihez pirosa áttör időn s ködön”, akinek „címere hárfa – hungarus volt, istentelen.”

Körmendi Lajos jelentette Sarusi számára a legteljesebb barátságot. Szerzőnk a levelezésükből szövegszerűen tőle idéz a legtöbbet. Dokumentumon túlmutató üzenet: a bereki írótábor baráti körének egyik kézzel írott üdvözlő lapja a könyv címlapját díszíti, rajta a névsor: Serfőző Simon, Jenei Gyula, Erdei-Szabó István, Dienes Eszter, Körmendi Lajos, Fecske Csaba, Buda Ferenc, Oláh János, Utry Attila, Szenti Ernő, Szabó Bogár Imre, Cseh Károly, Rott József, Bertha Zoltán.

A Körmendi-történetben az amicus egyben amoris custos, a szeretet őre, és animi custos, Sarusi lelkének is őre. Sarusi fia is megérezte benne „a rendkívüli – tiszta, mély, szeretettel teli, bölcs, nyomorúsága ellenére is derűs… – embert”. Körmendi Lajos sírkövére barátai a „JÓ VOLT KÖZTETEK” epitáfiumot, a Tőle vett igét íratták.

Nagy Gáspár és Sarusi kapcsolatának alakulását (1982 és 2006 között) a Gazsi írja Miskának zárófejezetben követhetjük nyomon. Az ismerkedés, a levelezés „az 1980-as évek Békéscsabáján már-már életveszélyes volt”, mégis példamutató lelki barátság jött létre. Mindketten tudatában voltak: a barátság közös kincs, de ilyen csak kevés emberrel köthető. Sarusi Miskát és Nagy Gazsit az állampárti, kádári-aczéli kultúrpolitika, az egyenirányított sajtó, a besúgó hálózat és az öncenzúra világában még vitáik sem távolították el őket egymástól, hanem inkább összehozták. A barátságot köztük éltető szeretet a tisztázásra szoruló nézeteltérések miatt sosem szűnt meg, inkább megerősödött. Hangsúlyozza: Nagy Gáspár finomsága vonzó: „segít akkor is, amikor nem tudsz róla”. Gazsi „bolsirémítő szövegeit (költeményeit), betiltották, kitiltották, miatta törtek, zúztak, bezártak, kizártak, lemondattak, nem adtak.” Sarusi következtetése: „Gazsinak és néhány társának köszönhetem, hogy a pályám kibontakozott.” Ez a távbarátság segített neki abban, hogy bátrabban vállalja önmagát, mindazt, amit fontosnak érzett.

Gáspár baráti biztatása sosem hiányzott a Sarusinak küldött levelekből, és a szakmai értékelés sem. Az egymást szeretetben tükröző baráti levél-értékelések a kölcsönös szellemi gazdagodás bizonyítékai: „A mai próza eléggé vértelen, ’szupertechnikai’ vonalától a Magyar Krisztus jó értelemben –: elüt. Neked van miről írnod, és van tétje is! Az utat meglelted, s ezen járnod kell immár, mert e könyv után lesznek igazán hűséges olvasóid. Korábbi könyveidet is szerettem, de most végérvényesen híveddé, olvasóddá szegődtem én is. Azt hiszem, valahol közös az ars poétikánk is…”; „én Benned eleitől fogva bíztam” vallomásáig.

Nagy Gáspár szinte költőien értékeli Sarusinak a Körmendiről szóló írásait: „… a Ti barátságotokat és drága barátunkat szívközelből megidézik.” Gáspár helytállása erkölcsi példát, biztatást jelentettek: „… ha ő kiállt, nyíltan, bátran, szemrebbenés nélkül, mi miért nem tesszük ugyanezt? (…) hazánkért, fajtánkért, szabadságunkért mégis kiállván.”

Milan Kundera kis és nagy halhatatlanságról beszél: a kis halhatatlanság megőrzi az eltávozottak személyes ismérveit, arcvonásait, kézmozdulatait, tekintetét, mindazt, aminek ismeretét, megőrzését a személyes kapcsolat, ismeretség, barátság lehetővé tette. A kis emlékezet addig tart, amíg az ismerős, a jó barát él, utána megszűnik, ha csak le nem írják. A nagy halhatatlanság és emlékezet keveseket megillető égi ajándék: ezt a művek őrzik, időtartama attól függ, mennyire időállók a művek.

Aleida és Jan Assmann nyomán megkülönböztetünk kommunikatív emlékezetet, amely a közösen átélt élményekhez kötődik, képes megőrizni, életre kelteni a valaha volt élményt. A közösségi emlékezet a közösség identitásának a letéteményese: történetekben, rítusokban, mítoszokban saját fennmaradásának alapértékeit, a megmaradás imperatívuszait őrzi és örökíti tovább. Tőlünk is függ, hogy Sarusi új könyvének fogadástörténetében a kommunikatív emlékezet kulturális emlékezetté váljon. (Corvinka Könyvek, Békéscsaba, 2017.)

Partium, 2017/3. 108-111.

Oláh András

Újraragasztott borítékok nyomában

Fiókok rejtekéből előbányászott levelezéseiből – pontosabban négy ismert irodalmi személyiség hozzá írott leveleiből és az azokhoz fűzött kommentárokból – állított össze izgalmas kötetet Sarusi Mihály.

A kiadvány a 70-es évek elejétől 2006-ig keletkezett – néhány kivételtől eltekintve papíralapon, kézzel vagy írógéppel írott – levelezésgyűjteményt nyújt át az érdeklődő olvasónak. A válogatás több szempontból is érdekes: egyrészt bepillantást nyújt a kádári puha diktatúrától a rendszerváltás évein keresztül a közelmúltig tartó több mint három évtized irodalmi mindennapjaiba, szembesülhetünk az irodalomra (és minden másra) rátelepedő ellenőrző rendszerek működési mechanizmusával és ezek továbbélésével, másrészt képet kaphatunk a levelek írói és a címzett közötti kapcsolat alakulásáról, a szereplők egymásról és a világról alkotott véleményéről.

Közös pont, hogy a könyvben szereplő levelek írói már nincsenek közöttünk. S ha más-más világból érkeztek is, mindannyian jelentős nyomot hagytak az irodalmi életben.

A kötet első szereplője Simonyi Imre gyulai költő (és „szellemi ínségmunkás” – mint azt önmagáról írta), az örök ellenzéki, akit ’56-os tevékenysége miatt egy időre száműztek az irodalomból (ő pedig száműzte magát a fővárosból), s akiről Sarusi Mihály már többször is megemlékezett írásaiban (legutóbb a Simonyitól Simonyiig. Három kurta beszély a vég-gyulai költőről című könyvében [2012] – amelynek utolsó fejezetében a levelezésükbe is bepillantást engedett).

Simonyi a korszak legendás alakja. Lakhelyén, Békés megyében még az enyhülést követően is megfigyelik, és József Attila-díjas alkotóként is éveket kellett várnia arra, hogy a helyi lapban publikálhasson. (Nem csoda, hisz „az akkori megyei napilap szerkesztőinek 90 százaléka volt ávós, vagy pufajkás vagy… besúgó”.) Mindemellett furcsa egyéniség, akarnok természetű, „akitől nem áll távol a másik ugráltatása”. Nem csupán szókimondó, hanem olykor a trágárságot sem kerülő őszinteséggel fogalmaz. Olyan személy, akinek a társaságában megjelenni is kockázatos vállalkozás az adott viszonyok között. Sarusi azonban Békéscsabán és később Veszprémben is felvállalja, hogy közreműködik Simonyi irodalmi estjének a megszervezésében. Kitéve magát a titkosszolgálati megfigyelésnek és a költő rigolyáinak (mindig csinos színésznőt kell beszervezni a költő mellé versmondóként [Gór Nagy Mária, Sunyovszky Sylvia], folyton követeli az estről készült hírlapi beszámolók és fotók elküldését stb.). Mindezekről ízesen fogalmazott levelek és szerzői reakciók számolnak be.

A következő fejezet főszereplője Ördögh Szilveszter író és szerkesztő. A kötet hasábjain leginkább szerkesztőként és meggyőződését vállaló magánemberként találkozunk vele. A legendás Új Írás rovatvezetőjeként és a Magvető Kiadó „Új Termés” sorozatának gondozójaként, továbbá a Tekintet főszerkesztőjeként is kapcsolatba került Sarusi Mihállyal.
A személyes találkozások sem maradtak el. Ezek megörökítése is bekerült a kötetbe. Annál is inkább fontos ez, mert az egyik ilyen találkozás a korszak emlékezetes epizódjához, a Mozgó Világ„lefejezéséhez” nyújt adalékot. Itt derül ki, hogy a hatalom Ördögh Szilvesztert is felkérte, hogy legyen az új szerkesztőség vezetője. Nem vállalta.

S bár a kapcsolatuk nem volt mindig felhőtlen, politikai nézeteik pedig kifejezetten távol álltak egymástól, szakmai szempontból mégis értő módon tudtak kommunikálni. A tisztesség, a korrektség megkérdőjelezhetetlen. Ördögh levelei aprólékos részletességgel indokolják a döntéseket, és világítják meg azok hátterét. Persze ízlés és megítélésbeli különbségek maradnak közöttük, de a viszonyukat ez hosszú ideig nem veszélyezteti, Ördögh Szilveszter rendre kér írásokat Sarusitól a lapja számára. Mígnem egy kézirat politikai felhangja nyomán – a megmerevedett álláspontoknak köszönhetően – olyan helyzet alakult ki, ami a levelezés megszűnéséhez vezetett. Mindezt tetézte egy – a szerző által markáns őszinteséggel leírt – véletlen találkozás a veszprémi színházban, ahol ártatlan szituációból teremtődött a sajgó sebet eredményező baj: az évek múlása mindkettejüket megviselte már, és Sarusi nem ismerte föl első könyvének egykori szerkesztőjét.

A harmadik szakasz a kunsági költőnek, közművelődési mindenesnek, Körmendi Lajosnak állít emléket. Kettejük barátsága egy közös könyvbemutatóval kezdődik, hogy aztán a ma is működő – s immár az alapító nevét viselő – berekfürdői írótáborig jusson. Nyilván nem véletlen, hogy a kötet borítóján egy olyan kép látható, ami egy képeslap hátoldala, és a Sarusi Mihály feleségének küldött üdvözletet a tábor valamennyi akkori lakója aláírja Buda Ferenctől Nagy Gáspárig, Serfőző Simontól Oláh Jánosig.

A Körmendi-levelek kéziratosak. Gyöngybetűsök. Mint azt Sarusi megjegyzi: „Ahogy elnézed betűvetését, arra gondolhatsz: nem véletlen, hogy időnként képkölteményekre ragadtatta magát!”

Nemcsak Körmendi személyes sorsának alakulására derül fény (pl. hogy a helyi kiskirályok éppúgy állástalanná teszik a 80-as években, mint a rendszerváltást követő időszakban; hogy új házasságot köt, kislánya születik [„Csajozok – írja –, van egy irtó fiatal, csinos, kedves, okos pipim, ennyire még senkibe nem voltam beleesve. Nyolc hónapos.”], s hogy könyveit egy idő után saját kiadó alapításával kénytelen megjelentetni), de kettejük közös programjai is terítékre kerülnek (pl. a kazahsztáni kirándulásuk), és persze az a világ, amely alkalmanként mindkettőjüket nyomorítja.

A záró fejezet a Nagy Gáspárral folytatott közel negyedszázados levelezést eleveníti fel. Az ő személye azért is fontos, mert Sarusi Mihály pályájának alakulásában elévülhetetlen érdemeket szerzett. „Gazsinak és néhány társának köszönhetem, hogy pályám kibontakozhatott” – írja a szerző. Támogatta az írószövetségi tagfelvételben csakúgy, mint a későbbi Hitel-publikációkban.

Mindemellett Nagy Gáspár sorsfordítónak bizonyult a magyar közéletben és az irodalomban is. Az 1956-ra és Nagy Imrére emlékező verseivel felkavarta az állóvizet: lapbezúzás, szerkesztők menesztése, írószövetségi titkári tisztéből való eltávolítás lett a következménye – rövidtávon. Hosszútávon pedig: megindult az erjedés, ami egyenes úton vezetett a rendszerváltáshoz. A korszak értékelésénél az ő személye és vállalt szerepe megkerülhetetlen.

Kettejük sorsközösségét és véleményazonosságát támasztják alá Nagy Gáspár 1986-ban papírra vetett sorai: „Azt hiszem, valahol közös az ars poétikánk is: csak fontos dolgokról érdemes szólni” – szögezi le. S bár 1987-ben – épp a Tiszatáj bojkottja miatt – fölmerült közöttük nézetkülönbség, ez sem távolította el őket egymástól („épp hogy összehozott bennünket” – írja Sarusi az esetről).

Érdekes és izgalmas vállalkozás Sarusi Mihályé. A múlt apró mozaikjainak elővarázsolása négy – időközben már elhunyt – alkotó segítségével.

Az egyes fejezetek olykor „összeérnek”, hiszen a levelezésekben olyan pontok is említésre kerülnek, ahol a két levélváltó egy a kötetben szereplő harmadik személyre is utal.

Minden személyessége és egyedisége mellett egyúttal egy korszak tanulságos leképeződése is ez a gyűjtemény. Különösen a rendszerváltást megelőző években írott szövegek izgalmasak. Alighanem izgalmasak voltak a rendszer működtetői számára is, hiszen a szerző több helyütt megjegyzi, hogy az ellenőrzéssel megbízott titkosszolgálatok ügyetlenkedései folytán látható volt, hogy a kézbesítés előtt a leveleket már felbontották, olvasták – s vélhetően véleményezték is a megfigyeltek szempontjából. Ily módon valódi kordokumentumokká váltak.

Bárka, 2018/2. 105-107.

Vajda Anna Noémi

Levél az olvasóhoz

Innen-onnan

Sarusi Mihály Innen a rácson c. leveleskönyvéről,
tallózva levelezésünkből is

A. S.:

Innen a rácson. Simonyi Imre, Ördögh Szilveszter, Körmendi Lajos és Nagy Gáspár küldeményei. Levelesládámból I. Miska postán küldi legújabb könyvét, leveleskönyv-tervezetének első darabját. Balatonalmádiból Kisiratosra. Mert a hosszabb lélegzetű képernyős olvasás rontja a szemem. S mert így egészen más, hogy olvasmányommal nyugodtan kiülhetek a fás kertre nyíló teraszra, ahol a hivatkozások okán csakhamar könyvtorony emelkedik fölém, számomra ismeretlen írások érdekes zamatával. Hogy kitűzzem magamnak: jó volna ellátogatnom a kun Karcagra a mégiscsak méltatlan sorsú író, Körmendi Lajos és Mándoky Kongur István turkológus, a kun nyelvemlékek hazai kutatója (meg Györffy István néprajzkutató) emlékéért. Hacsak emlékéért is! Emellett: Körmenditől elolvasnom a fia születése és szenvedése ihlette naplóregényt, melyet Miska a legkiemelkedőbb írásának tekint: a Telefax a Megváltónak avagy IV. Louis Beigliumbant. A jó monológok után szimatoló színészbarátaim felé ismertetni Öt perc az élet szociografikus vallomáskötetét, ahol igazi szerepjátékosként, nyelvi bravúrral megrázó sorsmonológokat tár elénk. (A Farkas enni után hirtelenjében nem tudok semmi mást olvasni. És nem, mert hosszú, hanem mert olyan tömören fáj, hogy időt kell hagynom magamnak helyre jönni, visszazökkenni önmagamba.) Komoly filológusi kihívás lenne: felnyalábolni, rendezni ezt a hagyatékot, és kiadatni, írom Miskának. „Jenei Gyula, a szolnoki Eső c. folyóirat főszerkesztője Lajos életművéről írt szakdolgozatot valamelyik főiskolán, meg is jelent nyomtatásban. Alulértékelte Lajost.” – válaszol azonnal… Dehát ápolni – hagyatékot is – csak szeretettel lehet. Egyébként nem érdemes. Mert torzul. Olyan ez, mint a főzés. Ha lélekkel főzöd össze az alapanyagokat – ugyanazt –, valamiféle láthatatlan úton-módon ízesebb lesz, mint amikor kutyafuttában összedobálod a recepten feltüntetetteket. Még az illat is. Ahogy a legszebb virágcsokor is értékét veszti, ha lecsapják az ember mellé egy foghegyről odavetett boldogszületésnapot kíséretében. Szóval: Körmendivel is, mint egyébként minden íróval, csak akkor kellene foglalkozni, ha értékeli az ember. Más lesz még az olvasottsága is.

Egyre emelkedő olvasmánytornyomból felmérem Sarusi Mihály kötetének alapvető értékét: éppen az értékterjesztést. Figyelemfelkeltést. Olvasásra ösztönzést. Anélkül, hogy egyetlen felhívás is elhangzana,… olvasni kell.

Tulajdonképpen a küldemény érkezte előtt választok. Miska a 2017-es évet is gazdagon zárta, hát választhatok. Nem érte be eggyel, mindjárt két kötete jelent meg. Választásom csaknem azonnali. Egyrészt, mert Csáth Géza levelezésével kezdődött az évem. Az első világháború első felében, katonaorvosi szolgálata alatt főleg testvérének és feleségének küldött magánleveleiből kirajzolódó ellentmondásos, izgága, szenvedélybeteg személyiség szöges ellentétben áll a kiegyensúlyozott, elvhű Szabó Magdával, aki a tavaszomat töltötte be, és akinek Körön kívül c. kötetébe sorolt leveleiben egy-egy fontos világnézeti kérdést fejteget: vajon tanácsos-e írónak lenni; egyáltalán feltehető-e így a probléma; mert vajon rá lehet-e beszélni valakit az íróságra, netán lebeszélni erről. Csáth öncsaló alakoskodása, Szabó Magda önleleplező őszintesége után kíváncsi voltam, most, nyár elején, hogy mit tudok meg egy olyan író leveleskönyvéből, akivel évek óta levelezem – igaz, villanypostán, mert kényelmesebb és gyorsabb. (A mindennapi, akár a naponta több alkalmi postafordulta, a röpirat jelleggel íródott pár szavas, egymondatos, amolyan egyperces levél hátránya viszont, hogy elkopott köztünk a megszólítás és elköszönés.) Olyan kérdések foglalkoztattak elsősorban Miskával kapcsolatban, mint: miket, hogy írhat másoknak. Hogy rádöbbenjek, leveleskönyvében a hozzá írt levelek, válaszok, visszautalások rejtik az általa írottakat. Máris lelepleződik az a szokása, hogy internet-számításunk előtt nem indigóval írta leveleit, nem használt sokszorosítópapírt. És lelepleződik a kor fondorlata is a foghíjas válaszlevelek által. Melyek nem elkallódtak. Melyeket elkallódtattak. Hisz valószínűbb, hogy néhányat tudatosan süllyesztőbe küldött a levélcenzúra.

Ha irodalmi levélről esik szó, mindenek előtt haza gondolok, mert el nem felejthetem Zágont. A legújabb Sarusi-kötet – a létező személynek íródott és elküldött levelek gyűjteménye – kivon a fiktív légköréből, és bevezet a misszilis levelek világába. Bújtatott Sarusi-sorok. Mert Miska ott van az előszóban, és a hozzá írott levelekben, illetve a levelek előtti, utáni lakonikus, néhol szarkasztikus vagy melegszívű (hangsúlyozottan nem meleg) megjegyzésekben, kiegészítésekben, magyarázatokban – írói ön/reflexióiban. De, mint jeleztem, nincs ott válaszleveleiben. Nem élnek már a címzettei, hagyatékuk – ezek szerint – feldolgozatlan, s ki tudja, milyen ládák alján lapulnak, lapulnak-e még egyáltalán az ide vonatkozó Sarusi-lapok. Ez a leveleskönyv azért is különleges tehát, mert egyetlen címzett más-más arcéle a négy egykori levelezőtárs, esetenként bajtárs szavaiból, közvetlen vagy távolságtartóbb, meghitt-baráti, vagy rideg-el/utasító stílusából bontakozik ki. Sarusi absconditus. A rejtjeleiben fel-felvillanó, szaggatott stílusában rejtőzködő Sarusi Mihály.

Ami még egybeköti a négy egységet: az irodalom. Nem vitás: a levelek közzététele által adalékokkal gazdagodik az irodalomtörténet.

„Megismerkedésünk után, tehát 1982 dereka óta hallgatott Lajos az idáig, 1983 böjtmás haváig? Miért, miért nem.

Kedélybeteg vala.”

Az Elöljáró beszélyben jelzettek szerint a szerkesztői terv irodalompolitikai időutazás: megidézni a 70-80-as évek kommunista Magyarországán zajló, pontosabban megbúvó, túlélés és halálra ítéltség közt vergődő irodalmi életet. Hátszeleivel és ellenszeleivel. Kopók közt egy-egy európaival. „Hogy világos legyen az irományunkat netán kézbe vevőnek, hogy s mint vala az Úr azon tizedeiben. Mivelünk. Ott… innen a rácson.” Átvezetve a századfordulón. 1977-2006. Simonyi első levele – a Nagy Gáspártól kapott utolsó. Végül a legfiatalabb íróbarát nekrológja 2007 januárjából.

A levelezőtársak születési sorrendje szabja meg a levélfejezetek szerkezetét. A négy, más-más kapcsolat kibontakozásának, közeledésnek, távolodásnak, szakmai és emberi vitáknak írásos dokumentumát. Ösztönösen más olvasási rendet követek. Megint csak kíváncsiságomra hagyatkozom. Körmendivel kezdem, a híresen legjobb íróbaráttal. Nem meglepő, hogy ez a legkönnyedebb hangvételű rész. Például közösen át- és túlélve Közép-Ázsiát:

„Kedves Mísenyka!
Túró a füledbe! Nincs kedved megírni Földeáknak a beszámolót vagy mi a francot, s nagyúri eleganciával átpasszolod nekem! Egyébként megírtam, elküldtem neki.
A könyvemet megkaptad?
Küldök néhány fényképet – most lettek készen. Te vagy rajtuk a legszebb. Meg én. (…)
Sok a baj, apuskám…
Egyébként írhatnál. Tar S. köszöni a lapot. Szia.
Körmendi Lajos”

Simonyival folytatom, a botrányosan rigolyás szókimondóval. Őt követi Ördögh Szilveszter szerkesztői mindentudással, de egyben a legalaposabb műértő kísérlettel, ha nincs is mindig konszenzus a két fél közt, mire az író duzzogva hümmög a szerkesztői, mégiscsak olvasói értetlenségen, merev elvektől körülbástyázott szűklátókörűségen. És végül befejezem Nagy Gáspár költővel. Nehéz szívvel csukom be a levelesládát, mint már magam is ismerőse, tanúja barátságuknak. Ennek az utolsó tételnek a sajátossága – mert teljességében olyan, mint egy négytételes opus: az olvasó elé tárul, amint egy felszínesnek induló, szakmaiságra szorítkozó szerkesztő?író közti munkakapcsolatból barátság lesz. Ahogy azt Miska megjegyzi: megváltozik a feladó címe is: a szerkesztőségi cím helyett már a magánember címe szerepel a borítón. Olvasód lettem most már, írja Nagy Gáspár. Elfogadó olvasója, teszem hozzá, mert ettől fogva, a captatio benevolentiae-n túl másként olvas. Nem szőrszálhasogató szerkesztőként, mert a két világkép vérere eggyé vált, s bármelyik oldalon szülessen is a mű, ezután mindkét fél vérellátását táplálja. Nagy Gáspár az évek során előre örül egy-egy újabb Sarusi-könyvcsomagnak, csemegeként várja, mint egy kisgyerek. És nincs kellemetlen meglepetés, várakozáson aluli mű, ahogy ez Ördögh Szilveszter esetében sajnos, talán a politikai nézetkülönbség miatt sem lesz soha áthidalható.

Levélmustra:

2017. június 25.
Kisiratos:

Hát, Miska, tegnap este befejeztem. Nagy Gáspárral. Ez a rész számomra a leginkább szívhez szóló. Meg is könnyeztem. Jó záradék volt. Kevés könyv marad az ágyam melletti, apró mentőcsónak-könyvespolcon lelkileg ínséges időkre, de ez ott lesz, a rácson innen. Jól kivillan a 4 kapcsolat lényege, minősége, s emellett világképed, jellemed sajátságossága, pl. hogy a jóistennek sem írod újra a szöveget, ha azt egyszer olyannak gondoltad, érezted, írtad le valamikor, amilyennek leírtad. Számomra ez a szakmai és emberi, meggyőződésbeli tántoríthatatlanságod magával ragadó, példaértékű. Hogy úgy gondolod át, járod körül, hogy közben kezdettől fogva tudod, hol, hogy, kivel, mivel szemben és mellett állsz. Ez az alapvetően szilárd talaj kell a biztos ugráshoz, biztonságos szárnyaláshoz, ép landoláshoz, úgy érzem. Életigenlő Sarusi-éleslátásod. Szeretem, szerettem olvasni, és várom, követelem az ígért folytatást! Miképp a Manhattani leveleket is. El ne felejtsd. Nekem digitalizálva is megteszi. Szép vasárnapot, jó reggelenti csobbanást, gondolom, már megkezdted...

2017. június 25.
Balatonalmádi:

Örülök, hogy tetszik, de vigyázz: hogy nem vagyok hajlandó bármit átírni, újraírni (szerkesztői stb. kérésre, utasításra), nem azt jelenti, hogy nem írom át... mindannyiszor, ahányszor érzésem szerint szükség van rá. Az általam vélt igazságból nem vagyok hajlandó engedni... Íróként. Újságíróként sokszor kénytelen voltam, mert különben vehetem a kalapot, nézhetek más foglalkozás, más kenyérkereset után. Íróként – valójában – tényleg független tudtam lenni. Legföljebb egy sorom sem jelent meg... hosszú évekig, évtizedekig. Azaz megböjtöltem... Hogy a legszélső példát mondjam: a debreceni főiskolai diákotthonban barkácsolt legelső kötettervem lassan 50 éves, és tán a fél évszázados évfordulóra megjelentetem... (Jó ötlet, most jutott eszembe!!!) (Valóban, az istennek sem tágítottam tőle, és azt hiszem, ma is vállalható...) (Sőt, egy vélemény szerint azon művek egyike, amelyek új utat mutathattak volna a nemzedéki elbeszélő-irodalomnak.) (Mert ezt a hangot keményen elhallgattatták. Egyféle beat-irodalmi kísérlet volt...)

A Vagabundkorzó IV. könyve, amelyben az amerikai írásom olvasható, nincs meg számítógépen, sajnos. Igyekszem belőle egy példányt keríteni – kiemelni a vésztartalékból, és 22-én viszem.

Ha lehet, naponta úszom egyet a Tóban... Ma vihar volt, kinn maradtam a parton.

2017. június 27.
Kisiratos:

Említed a 73. oldalon Mándoki kazak sógornőjét. Mándoky Kongur Istvánra utalsz? Nem tudod, hogy halt meg olyan hamar, 48 évesen?

2017. június 27.
Balatonalmádi:

Igen, Mándoki Istvánról van szó, aki karcagi volt, onnan az ismeretsége Körmendivel. A halála? Van, aki szerint megölték, mert útban volt – túl jól ismerte a kaukázusi népeket, majdnem valamennyi nyelvén beszélt... És azonosult velük (nem az orosz megszállókkal). A qazaqok szinte szentként tisztelik. És a hatalmas anyag, amit összegyűjtött róluk, nem akármilyen életművet alapozott volna meg... Halálával mindez semmivé vált, mert rajta kívül senki sem érti a jegyzeteit, amelyeket ezeknek a népeknek a nyelvén írt.

Ami nem akármilyen tanulság! Ne gyűjtögess hörcsög módra, hogy majd egyszer, amikor már minden összeállt, nekifogj... Dolgozd föl mindazt, ami már a kezedben van. Aztán folytasd, amikor lehet, érdemes... Ne várd a tökéleteset! Mert az, netán, valamiért, elérhetetlenné válhat. Ahogy történt az ő esetében is.

Hajdú Miska – az ELTE nyelvésztanára, mentorom – tanított erre. Csak 50 számítógépoldalt tett ki az iratosi tájszógyűjtésem, de már kiadásra javasolta. Mondtam, hogy ez még kevés, gyűjtök hozzá, folytatom. Azt mondta, tegyem, de ez már így is fontos. Mire ő a tanszékén kiadta, már 100 sz.gépoldal volt a terjedelme (200 könyvoldal), hogy ma 400 sz. gépoldalnál tartsak.

P.S.:

Amit Miska elénk tár, nem a magánlevél indiszkrét megszellőztetése.
Majdnem azt írtam: halottidézés. De nem.
Szellemidézés ez.
Négy, már nem élő (de nem is halott!) író, szerkesztő hangján.
És az ötödikén, aki – hála Istennek – köztünk él.

Agria, 2017/4. Ua. Nyugati Jelen havi Irodalmi Jelen melléklete, 2017/11. 8.

Falurajz (1987-)

Hajdú Mihály

E L Ő S Z Ó

Azért mostan meg marad az hit, az reménség, az ßeretet,
ez három, ezec között pedig leg nagyob az ßeretet.

Így adta vissza Károli Gáspár 1590-ben Pál apostol korinthosziakhoz intézett szavait (I. Kor. 13. utolsó vers). Miért is kezdem egy könyv előszavát ezzel az idézettel? Mert „ez három” nélkül meg nem születhetett volna ez a könyv! Nem írhatta volna meg a szerző, nem jelentette volna meg a kiadó, s nem olvasnák azok, akik számára készült.

Hit kell minden munkához, alkotáshoz, leginkább az íráshoz. Ahogyan megérzi a hallgató a prédikátor beszéde mögött a megalapozott hitet, az olvasót sem lehet megtéveszteni. A hit a bizonyosság tudata. Annak a biztonságérzete, hogy nem hiába teszünk, mondunk, írunk valamit. A szerző hisz abban, hogy nem hiába dolgozott: ideát, eszményt, ötletet adott. A kiadó és a könyv minden támogatója, segítője hisz abban, hogy igény van erre és az ehhez hasonló munkákra. Bátorságot, tartást, erőt ad a benne levő ismeretanyag, tudás, bölcsesség. Másik oldalról pedig az olvasó hite is elengedhetetlen. Hinni, tudni, érezni kell az olvasott szöveg igazságát. Sarusi Mihály minden könyvének alapja az igazság, ereje a hit. Ennek pedig különösen az, hiszen tudományos igényű munka: mást nem tartalmazhat, csak a hittel hirdetett színtiszta igazságot faluja népéről, annak történetéről, szokásairól, nyelvéről.

Amennyiben a hit a bizonyosság, akkor a remény a lehetőség, az óhaj, a vágyakozás. Miben reménykedik a könyv szerzője, kiadója s velük együtt mi, olvasók is? Elsősorban a jövőben. A múlt ismerete a jövő reménye. Minden történeti vizsgálat eredményének a bemutatása, megismertetése azt föltételezi, hogy hasznosítjuk a tapasztalatokat, büszkék leszünk az eredményekre, elkerüljük azokat a hibákat a jövőben, amelyeket mi magunk vagy elődeink elkövettek. Reménykedünk a múlt értékeinek, őseink megfigyeléseinek, szokásainak, nyelvi sajátságainak megőrzésében. Ha nem is lehet már fölújítani sok hagyományt, dalt, játékot, közmondást, tájszót, sokat tud ez a könyv megismertetni, s reménykedni lehet abban, hogy ezeket bátran, magabiztosan, öntudattal vallja magáénak mind a helybeli olvasó, mind pedig a magyarul gondolkodók, beszélők, emlékezők egész közössége.

A legnagyobb pedig a szeretet! Ez kellett leginkább e mű megírásához és megjelentetéséhez. Szeretni az egyes embert, aki segített: emlékezett egy-egy adatra, közölte, elmondta, elmesélte, lerajzolta, megmutatta. Még inkább szeretni azt a közösséget, a település lakosságát, az egész magyar népet, amelynek összefoglalta, elmagyarázta, leírta a szerző a maga ismereteit és a hallottakat, a látottakat és olvasottakat, a múlt eseményeit, történeteit, neveit és szavait. A szeretet, amely többszörösen adja vissza azt, amit kapott. Mint ahogyan a falu monográfusa összegyűjti, rendszerezi, érthetővé teszi, logikus sorrendbe állítja az adatokat, az egyes részleteket egésszé formálja, megírja. És az eredmény több, szebb, jobb, mint a részadatok összege: sokszorosa a kapott ajándékok együttes mennyiségének, hiszen egységessé lesz a sok apró adalék, és az olvasóban átfogó kép alakul ki általa a település népéről, múltjáról, szokásairól, nyelvéről, neveiről. És a szeretet is megduplázódik a befogadók által, akikben, ha volt mélyül, ha nem volt megszületik az érdeklődés, az értékelés, ezek által pedig a szeretet szülőföldjük, lakhelyük iránt.

Hogyan éri el mindezt Sarusi Mihály? Hogyan tölti be a könyv minden könyvek föladatát: a tudás, öröm és katarzis érzésének megteremtését az olvasóban? Érzelmileg a föntebb említett módon, értelmileg pedig tartalmával, mondanivalójával. A visszaemlékezésekkel: történeti, helytörténeti események leírásával, fölelevenítésével, újraélésével. Bárkivel is esett meg a följegyzett história, bármennyire is egyéni egy esemény, mindenkire tartozik, a közösség egészének köze van hozzá. Akár nagyszüleink koráról, akár a közelmúltról van is szó, hozzánk szól, mert akár velünk is „mögeshetött vóna”. És éppen ez a csudálatos: a nyelv, nyelvezet, nyelvjárás még akkor is, amikor történelmet olvasunk, helytörténetet, népéletet, szokásokat, eseményeket elevenít föl az író.

Éppen ezzel magyarázható, hogy a könyv legnagyobb része a nyelvvel foglalkozik. A népnyelv legkülönbözőbb megnyilvánulásaival: helynevekkel, személynevekkel, szavakkal, szólásokkal stb. Ezek készségszerű ismerete tette lehetővé, hogy olyan átütő erejű könyvek kerüljenek ki Sarusi Mihály tolla alól, mint például a Magyar Krisztus. Ennek és többi írásának legfőbb értéke az a nyelv, amely széppé, olvasmányossá, hitelessé teszi a történetet. Itt, ebben a könyvben megtalálhatjuk e nyelv tiszta forrását, a nép nyelvét a legkülönbözőbb szituációkban: ősi helynevek megőrzésében, napjainkban alkotott, új ragadványnevek sziporkázó ötleteiben, igaz bölcsességek tömör megfogalmazásaiban. A nép saját nyelvén szól hozzánk, ragad meg, bűvöl el bennünket. Akár a nyelvkutató tudós, akár szülőföldjét szerető, magyarul értő, beszélő, gondolkodó polgártársunk is tanulmányozza, olvassa a neveket, szavakat, emlékek élednek benne, s az emlékek nyomán szeretet, remény és hit.

Sic age fit!*

* Nosza legyen így!

Bárka, 2014/2. 59-60.
http://www.barkaonline.hu/kritika/4060-loenni-vagy-nem-loenni

Beke György

Megíratlan balladák a Dél-Alföldön

….A kisiratosi könyv megjelenése után Kovács Ferencet a tanügyből eltanácsolták. . írja Juhász Zoltán, aki jól ismerte az 1959-ben elhunyt gyűjtőt, Aradon közösen kutatták fel a város külső kerületeinek magyar folklórját. Címet is kapott az új kötet, Aradvégi magyar népköltészet, de nyomdába már nem jutott el. Harminc éven át rejtekezett a kézirat Juhász Zoltán lakásának kamrájában. Kisiratos .lelki fia., Sarusi Mihály békéscsabai, József Attila-díjas író bukkant rá, és Harangozó Imrével közösen, az újkígyósi Ipolyi Arnold Népfőiskola gondozásában, két kötetben megjelentette, Aradvégi mondák címmel, a népmondákat, A sánta kutya lábán forgó palota címmel pedig az Aradvégi népmeséket.

(…) Mindig kísért a képzelet képtelensége: Sarusi Miska lehetett volna itt igazán kiváló balladaköltő, ha őseinek falujában, Kisiratoson marad, és nem jön át az országhatáron, megszületni Békéscsabára. Ez az országhatár és a túlmaradt falu azóta is nyugtalanítja, mindegyre vissza-visszatér, mint vándormadarak tavasszal elhagyott fészkükre. Élhetett a Dunántúlon, Székesfehérváron vagy Veszprémben, szerkeszthette a Jászkunságot, a szíve mindig visszahúzott Csanád megyének abba a csücskébe, amelyet a nagyhatalmak 1920-ban Romániának ajándékoztak. Szépirodalmi műveihez is hoz onnan hősöket, hangulatokat, ízes szavakat és fordulatokat, de ami meglepőnek tűnhetik: még a kisiratosi nevek gyűjtését is elvállalta hűségében. A pécsi tanárképző főiskolán kapott kedvet a nyelvészkedéshez, de hogy szakszerűen végzi, annak bizonyítéka az a két tanulmány, amelyet a Magyar névtani dolgozatok rangos sorozatában a tudós Hajdú Mihály jelentetett meg. Egyik gyűjtésében Kisiratos helyneveit hordta kalangyákba, másikban a falu ragadványneveit. Ezeket a tanulmányokat családi néven Kurtucz Mihályként jegyzi, így kell keresnünk a katalógusokban, szépirodalmi műveiben pedig a családi ragadványnéven, Sarusiként jelenik meg.

Elképzelem, hogy milyen izgalommal és élvezettel kutatta fel e családi ragadványnév múltját a népi emlékezetben és az írásbeliségben s a szépíró menynyire élvezte a népi, nyelvi leleményt a névadásokban. Közben pedig lelke nyugodalmára kideríti, hogy a Kurtucz valójában Kuruc volt, ősei ilyképpen II. Rákóczi Ferenc erdélyi fejedelem katonái között kereshetők.

Íme, a Sarusi név története:

„Sarusi. Eredetileg valószínűleg ragadványnév, az egyik Kiss családot különböztette meg a többitől. Az 1882. évi földmérési térképen - talán a dédöregapám - így szerepel: Kis (Sarusi) János, ám a leánya 1890-ben már Kis Sarusi Borbálaként anyakönyveztetett, s az egyik rokon az 1911-es kataszteri felmérésen Kis Sarusi Andrásként íratott össze. Ma a faluban csak Sarusi meg Kiss család él, a Sarusiak a Kis előnevet elhagyták. Apám regéli: a Sarusiak Makó környékéről valók, sarukészítők voltak, és Kis meg Nagy Sarusiak, növés szerint. Kis Sarusi János alacsony volt, a felesége magas - rá hasonlítunk (mármint hogy mi, Kis Sarusi János unokája, Kurtucz Mihály és az ő gyermekei mind magas növésűek). Az egyházi anyakönyvekben a Sarusi családnév 1838-tól máig megtalálható, ám - hogy teljes legyen a zavar - a földmérési térképen Kis (Sarusi) Jánosként jegyzett ősömet korábban a plébános Sarusi Jánosként vezeti be az anyakönyvbe. (Kis Sarus és Nagy Sarus Árpád-kori falvak egymás mellett a zarándi Miske szomszédságában, tehát a közelben.) Ha a faluból levelet kapok, a címzett gyakran Sarusi..

Kisiratos és Békéscsaba között - ahol Sarusi Mihály él - nemcsak fizikai valójában ingázik állandóan, s ezért mindent tud édesapja falujának mai életéről, de belepillantgat a történelembe, hogy miként is esett a trianoni határhúzigálásban Kisiratos éppen az országhatárra, s így a történelem mélyébe. Miként kellett apjának felkerekednie, és 1940-ben átvetnie magát a „kerítésen”, miként az iratosi legények szokták, csakhogy ez a kerítés nem egyik portát választotta el a másiktól, hanem a bécsi döntés után is Romániában maradt falut az országtól. (…)

Tiszatáj, 2001/7. 55, 57-58.
Bartók szülőföldjén, 2002, 138-157.

Bertha Zoltán

Krónikás falurajz

Sarusi Mihály a legújabb magyar prózairodalom egyik legkitűnőbb, legeredetibb hangú egyénisége. Társadalomlátásának igazságait különleges — a népi avantgarde és a plebejus expresszionizmus forrásaiból is táplálkozó — nyelvi kifejezőerővel tudja közvetíteni és hitelesíteni; elbeszélő művészetének sajátosságai között az ironikus-önironikus szemlélet gazdag helyzet- és jellemábrázoló energiával, egyszersmind érzékletes stilizáló artisztikummal ötvöződik. A kesernyés, fanyar hang a mindenkori megnyomorított emberség és humán értékek sorsához fűződő aggodalomból fakad, az ítélő erkölcsiség szenvedélye és gondolatisága pedig a megszenvedett sorstapasztalatok egyetemessé tételének intellektuális igényességéből. Konkrét élettények, színesen empirikus élményanyag és általános, jelképes látomásformák szervesülnek katartikus egésszé közérzet- és dokumentumprózai műveinek világában.

Vérbő epikai ábrázolásmódja tapintható életközelségbe hozza régebbi és újabb korok megrendítő emberi élményeit, s szuggesztíven eleveníti meg a legutóbbi (a rendszerváltozás utáni) bő évtized felbolydult érzés- és jelenségvilágát is. „Túl-a-Gulág"-on, időben és térben, helyzetben és lelkiállapotban, miközben mégis utalással a beidegződések rejtekútjain is túlélő súlyos-keserves történelmi léttapasztalatokra. Valami aktuális és megvilágító irodalomelméleti fogalommal „posztkoloniális" életérzést téve plasztikusan — egyszerre erőteljesen és árnyaltan — kézzelfoghatóvá, élénken átélhetővé és felkavaróan valóságossá. Amiket és ahogyan ír -- családtörténet, néptörténelem, historikus epika és hasonlók —, azt leginkább és legáltalánosabban szociografikus elbeszélőművészetnek, Erdélyben pedig otthonirodalomnak nevezik — Cs. Varga István elemzése szerint is (Új Horizont, 2006/2.)., aki azt is megállapítja, hogy Sarusinál „a szavak nemcsak stílusalakzati rendben sorakoznak fel, érezzük a szépirodalmi nyelv mögöttes, titkos erejét, hogy nyelvi szépségekben is gyönyörködhet az olvasó. A jó témának ez adja meg esztétikai hitelét.”

Tényadatok, eseménymozzanatok, emlékvillanások: a klasszikus és modern, népi szociográfia, dokumentumpróza karakteres elbeszéléselemeinek tömören,, sűrűn sorjázó áradata rajzolja fel egy Arad vidéki, volt Csanád vármemegye-béli (szín)magyar falu, a Trianonban Romániához szakított, s még 1940-ben is (Dél-Erdéllyel együtt) ott ragadt, a kürtösi román—magyar határvonalhoz közeli Kisiratos utóbbi bő félévszázadának históriáját is Sarusi Mihály új regényében (Szalbek-Iratos /Hatvan év a magyar—román mezsgyén/, .4rad, Irodalmi Jelen Könyvek, 2005). Az 1818-ban — „a Szalbek uraság puszta kisiratosi földjén" (innen a régebbi Szalbek-Iratos név) — újratelepített, alig kétezer lelkes kisközség krónikás helytörténete eszméltető sorstörténetté tágul: a huszadik századi magyarság kálváriás szenvedéseinek, gyötrelmes létküzdelmeinek és megtartó életreményének a hiteles és katartikus példázatává. A hamisítatlanul valódi konkrétumokra építő, de szikárságában is összetett valóságirodalom ábrázoló eszközeiben különös feszültség rejlik itt: a történésekről látszólag szenvtelenül — vagy csak szemérmes tárgyilagossággal? tudósító leírásokban legalább morajlásszerűen mindig benne lüktet a felhalmozódott élettapasztalatok, erkölcsi és érzelmi igazságok, mélytörténelmi tanulságok mögöttes sodra. A megőrzött emberség, a gyökeres méltóság, vagyis a paraszti világ egész értékuniverzuma. Az írói megszólalás ezzel a kollektív tudattal és bölcsességtartalommal, közemlékezettel azonosul, és így fejezi ki hanghordozásában, szófűzésében és mondatfordulataiban (akár nyelvjárásias megfogalmazásaiban) is azt a bajvívásra és létszükségleti értéklátásra berendezkedett, keményen tiszta gondolkodás- és magatartásformát, amely az igazmondó egyenes szó, a kristályosan lényegmegragadó és – megnevező értelem, a tempósan kimért beszédmód és észjárás jellegzetes — s

valahonnét az ősiségből áramló — megnyilvánulásaiban válik olyannyira plasztikussá. – E „krónika a kollektív emlékezet által megrostált s az emlékezés-elmesélés szabályai szerint olykor dramaturgiailag is megformált eseményekből áll össze, pontosan dokumentálva, hogy mit őriz és mit ejt el a közösségi emlékezet" — szögezi le Erdész Ádám (Irodalmi Jelen, 2005. június).

„Ott, akkor (...) ismerhetted meg kistestvéreiddel együtt, mi az, testvér! Magyar. Ember. Embör. Magyar és ember egy és ugyanaz. Hogy aki nem jó egyiknek, másiknak is alkalmatlan. Meg hogy egyik a másik nélkül mit sem ér” — összegezi a hovatartozás humánumának kategorikus morális alaptörvényét a vallomásosan önmegszólító narrátor, rímelve is mintegy nemzeti nagyjaink axiomatikus-aforisztikus szentenciáira (a komor Ady-fölvetéstől

/mit ér az ember, ha magyar"/ a csípős humorú Tamási-féle kijelentésig /aki „embernek hitvány, magyarnak nem alkalmas"/, s az Illyésig, Németh Lászlóig, Veres Péterig és tovább nyomatékosodó üzenetekig). Személyesen az írót az édesapa famíliája, az apai nagyszülők egész rokonsága — testvér, sógor, koma —, a szinte a fél falut kitevő „drága" nagycsalád köti ide, innen tanulja a ragaszkodó hűség és tisztesség, az elidegeníthetetlen és átörökítendő identitásminőség, az összetartó otthonszeretet, a szülőföld-tisztelet múltat és jelent meghatározó, felemelő szellemi-lelki parancsát. Amikor falukutató munkájába kezdett, s a hatóságok azt firtatták, hogy ki bízta meg ezzel, mi késztette erre, így válaszolt: a szeretet. Az aradi táj népe iránt — amelyről aztán több etnográfiai, nyelvészeti jellegű, illetve szépprózai könyvet, „parasztregét" (Magyar Krisztus, Csonka-Csanád) is írt. (A harminc-egynéhány kötetet számláló életműve darabjai között.) Minddel hirdetve: „Hogy testvér; testvérnek kell lenni. Kell, mert ez a világ rendje. Segíteni a másikat, legalábbis megérteni. Bántani semmi pénzért! S hogy: gerinc, jó tartás, hit, dolog, emberség. S hogy mindez teszi a magyar embert arrafelé. Mifelénk! Odahaza, otthon... A Szalbek-Iratosból lett Kisiratoson. No meg persze szerte e drága Nagy Magyar Alföldön minden hasonlóan istenverte szegény faluban, városszélen..."

Az elmúlt hatvan év felidézése itt dátummegjelölő precizitással, kronologikus szerkezetben zajlik — de rugalmas változatossággal az apróbb-nagyobb vagy sorsdöntő időszakok életesen emberközeli megelevenítésében, az egyszeri helyzeteket és a huzamos állapotokat nem pusztán a merev naptári, hanem a sorsos élményidő szerint megjelenítő perspektívákban. Ki erre, ki amarra, akár ugyanarra — olykor kicsit más-másféleképpen — emlékezik a felbukkanó szereplők közül, s az egymást kiegészítgető történetszilánkok, sorstükör-cserepek rengetegéből valamifajta többszempontúságában rétegezett, de éppen sokarcúságában kikerekedő, mozaikosan is egységes kollektív sorsregény-konstrukció épül. (A dokumentáris-riportszociografikus „otthonirodalom" egyik legszebb, remeklő új teljesítményeként — a magyar irodalom örök térképére ezt a tájékot is felvetítve, a spirituális topográfia, a Szabó Zoltán-i „szerelmes földrajz" szellemében.) Amelynek feszes kompozíciójában szervesen illeszkednek össze a falusiak mondásai az elbeszélő szerző kommentárjaival, meg az odáig kiterjedő objektív számadatokkal, hogy mikor mennyi a termés, az állatállomány, s a pontos leírásokkal, hogy miből, hogyan él és gazdálkodik a lakosság, milyenek a házak, épületek, miféle közösségi szokásokat, hagyományos kulturális, vallási értékeket őriznek, mik a változások — és a többi. S mi minden fér ezekbe bele a kitörölhetetlen történelmi élményrészletek sokaságából is! Kezdve az asszonyokat megbecstelenítő ’44-es orosz—román megszállástól („mögpocskolták a nőszemélyeket”), az évtizedes határzártól („testvér a testvértől, szülő gyermekétől /gyermek szüleitől /

elválasztva"), az ötvenes évektől, a halálosan erőszakos kolhozosítástól a kétarcú téesz-korszakig („a téesz épít és rombol /épít nagyobb istállót, üvegházat, pusztít tanyát, szabad gazdaszellemet/"), a hetvenes-nyolcvanas években a terrorba, nyomorba, sötétségbe, fázásba, a „Kárpátok Géniuszától (a nép ajkán: „Nyikutól") hivatalosan takarékos „tudományos táplálkozásnak” becézett éhezésbe, beszolgáltatás-kényszerbe fullasztó s a falurombolásig fajuló Ceausescu-diktatúráig. Amelynek vége felé, 1989 júniusában például (a budapesti Nagy Imre-újratemetés napján) tüntetést szimatoló rendőrök és szekusok rohanják le az iskolai évzáró ünnepélyre készülő, ballagó diákokat és tanáraikat. Aztán következik a reménykeltő, ám csalárdnak bizonyuló rendszerváltás, a századvég és ezredforduló, amikor a szegény

földművesek újra elesnek az értékesebb tulajdonrészektől, s új kiszolgáltatottságba kerülnek („régön három embör élt úgy a faluban, mint ma háromszáz, hogy nem tudja, holnap mit fog önni!"). Amikor az is kiderül, nemhogy a felelősségre vonó elszámoltatást, de még a megneveztetést is megúszó egykori „rablóknak és gyilkosoknak" (mai vagyonprivatizálóknak) vannak „személyiségi jogaik" — „nekünk meg volt egyetlen életünk"

(mondja valaki); s hogy: „nem sok jót éltünk mög, fiam"; „én semmi jót nem értem”. A kommunista bűnöknek már nincs „gazdája"; „hogy lönne; nem öttek meszet”.

Pedig ezek a becsületes parasztemberek, kisértelmiségiek, e vidék lakói, egyszerűen csak: „élni szeretnének" (a regény végszava szerint). Ma is, annyi megpróbáltatás után és közepette. „A maguk uraként, odahaza" — reménykedve és kivíva mégiscsak (Kürtösről leválva) a helység közigazgatási önállóságát 2003-ban, viszont a nemzetegységet szégyenteljesen megcsúfoló,

2004-es magyarországi népszavazás botrányának tudatában („újfent, örök kisebbségben"?). Megrendítő prózavers zárja le himnikus és folklorisztikus expresszivitással a róluk szóló gazdag társadalomtörténeti beszámolót: az egyik falubeli (táncfőiskolás) rokonlegény döbbenetes hatású néptáncát elénk festve, amely a „csakazértis"-megmaradás eltökéltségét sugározza; s „Öcsi” ezt „járja, járja", „veri, döngeti", „perdül, fordul, kerül", „teszi, ropja, sürögje, forogi, csavarintja / odateszi, vágja, aprítja / bottal vagy fokossal", „a miénket / a magunkét, amely hogy ne lenne a legédesebb / anyaföld-ízű, Atyaúristen-szagú, / Boldogasszonyanyánk-érzelmű, Öregisten-erejű, Csaba királyfi-lendületű / magyar, a kutya mindenét ennek az elbitangolt anyaországnak / kurafivilágnak / mostohavilágnak / csak lassan, lassan a testtel! / szépen,

legszebben, a leszakított magyarokért / magunkért, hogy ébredjünk föl Trianon-mély, Hazugságház-meredek, pöceillatú álmunkból". - „Sarusi Mihály könyvének mintegy összegezője, esszenciája a kötet végén olvasható vers: Öcsi Iratosért táncol" (állapítja meg méltatásában /MAKtár, 2005/6-7./ Máriás József); „sorait nem verslábak, rímek kemény törvénye vezérli - amiként a legény mágikus, transzcendens erőt, mély keserűséget sugalló lép-teit sem -, hanem a tudat mélyén rejtőző belső erő, harag és indulat 'a kisantanti hullarabló hazudozók nyomán az antanti piszkos nagy rablók' ellenében, azokkal szemben, akik szerint 'szégyellnünk kell a háromszínű magyar zászlót?! / magunkba fojtani Himnuszunkat!? / restellni fajtánkat??!!"' Azoknak, akiktől egy tollvonással elvették magyarsághoz, élethez való jogát?!

Új Horizont, 2006/4. 158-160.
Sorsjelző. Felsőmagyarország K. 2006. 132-136.

Folyton növő S. M.-fa

Rideg István

Az író és a kritikusai

(Folyton növő S.M.-fa. Válogatás a Sarusi Mihály műveiről és munkásságáról írt tanulmányokból. Összeállította Kállai Gyöngyi. Hungarovox Kiadó. Budapest. 2015. 187 p.)

Kedves Miska!

Odakinn fekete a karácsony, nyílik az ibolya, a sárga körömvirág a fák körül, hajt a málna. Idebenn a fényes-bensőséges karácsonyfa előtt olvasom a Rólad szóló könyvet, amit örömmel megkaptam, és köszönöm megbecsülésedet, amellyel az én írásomat is betetted a nagyok véleménye közé.

Szép és eredményes könyv készült Rólad. A Folyton növő S.M.-fában már elolvastam a méltatásokat, kivonatoltam a számomra legfontosabbakat, és röviden széljegyzeteltem őket, hogy mit jelentenek nekem. Így jött létre ez a levélféle, az olvasatok olvasata. Most elküldöm Neked. Ha érdekel, nézd át, ki hogyan szólal meg az összhangzatban. Szerintem.

A csabai Szajnán (1981, 2011)

Simonffy András velős meglátásokkal korrajzba helyezi Sarusit (A Körös-parti Krúdy, 1981). „És hát igen, bizony mi vagyunk ez az összetört cserép-nemzet”. (7. p.)

Alexa Károly elmélkedő kritikát ír (A mi tót folyónk, 1999). „A mellérendelésre alapozott végtelen fölsorolásokkal azt az utat látszik járni, amit Esterházy vagy Kornis – csak egészen más nyelvi mezőn, erupciókban és eksztázisban.” (9. p.)

Tarján Tamás Tót és Tóth atyafiak (2011) című recenziója objektív-száraz. „Manapság már makaróni nyelvnek szokás mondani a nyelvi elegyet, mely – itt a példa – stiláris értékekben is bővelkedhet.” (14. p.)

A kaporszakállú nádvágó (1985)

Nagy Sz. Péter lelkesítő tudósító (Szociográfia, legenda, történelem, 1985). „Történelmileg hiteles szociográfia és legenda. Áchim L. András életét meséli el megszületésétől meggyilkolásáig.” (17. p.) „Sarusi olyat tud, ami páratlan mai, talán túlságosan is intellektualizálódott prózánkban. Rendkívüli pontossággal és leleménnyel, bravúrosan kimunkált stílusban vallani a nép nyelvén a népről.” (18. p.)

Magyar Krisztus (1986)

Alexa Károly pompás elmélkedése találó megállapításokat, kijelöléseket hordoz (Krónikás embörének, 1999). „Sarusit ott látjuk legkorszerűbb elbeszélőink, Mészöly, Esterházy, Csalog, Nádas, Temesi és a többiek körében.” (24. p.)

Domokos Mátyás okos fejtegető, megvilágító, viszonyító (Magyar Krisztus. Sarusi Mihály regénye, 1991): „tengerfenék-világ ez is, mint az illyési Puszták népéé”. (27. p.) „A könyv belső szerkezete, lélegzete ez az anonim, hol egyetértő, hol feleselő párbeszéd, amely a klasszikus görög tragédia kórusainak és antikórusainak a dramaturgiája szerint beszéli el és kommentálja a népélet mindennapos történéseit, ahogyan az a falusi zsellérek és parasztok élettapasztalataiból és erkölcsi hagyományaiból szőtt tudatában kommentálódik és elraktározódik.” (29. p.)

Hajdú Mihály nyelvész értékelése szerint a felvállalt szülőföldi tájnyelv használata kitűnően vizsgázott (A Magyar Krisztus nyelvjárásiassága, 2003). „Sarusi Mihály nyelvérzéke és nyelvi tudata kimagasló eredményt adott ebben a regényben is a hangulat megteremtésében, a népnyelvi fordulatok, nyelvjárási jelenségek alkalmazásában.”(41. p.)

Rónay László értő és érző recenzens (A szegények keresztje, 1987). „A történelemben élő egyedi ember azonban a maga sorsát éli át, saját nyomorúságával vívódik és a saját kurta örömét keresi.” (43. p.) „Döbbenetes és tragikus eleme a regénynek, hogy hőseit mindig csapások érik, mindig készségesen kell elfogadniuk a rosszat.”(46. p.)

Rónay László emelkedett hangú történetmondásra is vállalkozik (A Magyar Krisztusról tizenegynéhány év után, 2003). „A megértés és a lelkiség fejlesztésének igénye évszázadok örökségeként az egész magyarságot jellemezte. Meglehet, nagyon sokáig a nemesség jelentette a nemzetet. Ám a nemzettudat sokkal szélesebb körben hatott, és ezt a tudatot a betű és az imádság tisztelete jellemezte fönt is, lent is.” (49. p.)

Fönn a Jeruzsálemhegyen (1987)

Dérczy Péter az elbeszélésmódokkal foglakozik (Fönn a Jeruzsálemhegyen, 1988). „E regénynek, mint egyébként az összes Sarusi-írásnak, nincs úgynevezett cselekménye, fordulatos meseszövése. Eseményei lazán kapcsolódnak egymáshoz, a megtörténés szintjén kapnak csak érdekességet. Ugyanakkor belső, lélektani rajzokat sem vetít ki Sarusi.” (56. p.)
„A Fönn a Jeruzsálemhegyen három elbeszélésmódból ötvöződik össze. Mindhárom első személyű: találkozhatunk igazi perszonális elbeszéléssel, mint például a főhős belső beszéde, vagy az egyes szereplők dialógusai, de az utóbbiak nincsenek elkülönítve a regény egyéb szövegeitől; éppen ezért nem mindig állapítható meg, hogy valójában ki beszél, ez tehát az előzővel szemben egy első személyű, közelebbről meghatározhatatlan, nem konkrét perszonális beszéd; s végül elkülöníthető még a regény tulajdonképpeni elbeszélőjének-narrátorának az első személyű közlései.” (57. p.)

Árva ima (1989)

Rónay László Az a bizonyos többség (1990) című ismertetése szelíden figyelő és figyelmeztető. „Sarusi Mihály pedig arra vállalkozott ebben a három kisregényben (is), hogy az >igazi< történelmet írja meg, a hallgató többség történetét, melyről nem szólnak az írások, amely a lelkekben >történik<, s amely mégis egy nemzet karakterét adja.” (61. p.)

Vagabundkorzó I-III. (1993), IV-VI. (2001), VII. (2014)

Vasy Géza szintén szelíden közelíti meg ezt a „regényfolyamot”(Vagabundkorzó,2006). De felfigyel a „peregrinációs csavargások” egyik szép hozadékára. „Hiszen a beolvadók >megmaradnak<, csak éppen nyelvet-kultúrát váltanak. Szegényedik-e ezáltal a nagyvilág? Bizony igen, és a könyv szemléletének folytonosan megnyilatkozó, hol szemérmes, hol kimondott hazaszeretete, magyarsághoz kötöttsége mindegyre amellett érvel, hogy meg kell maradni magyarnak, s hogy érdemes megmaradni.” (69. p.)

Eszterberke (1993)

Czére Béla A túlélés és a halál zsoltára (1994) című karakán, robbanékony írásában nagy erkölcsi erővel ír, gyönyörű empátiával a karakán regényről, az „ahogy lehet” izgalmas életéről. Kitűnően érezteti a küzdelem heroizmusának nagyszerűségét. Szinte megszületik az olvasóban a vágy: nem lehetne az Eszterberkéből filmet csinálni?! „A regény elején tatárhordát enged rá a török a Fekete-Körös partján fekvő Dobozra. Tűzcsóvák a házak zsindelyén, a családokat védő férfiakat lemészárolják. S az öregek, gyerekek, asszonyok jó részét is. Miután az asszonyokon végigment a kiéhezett tatárhorda. S persze a lányokon, gyermeklányokon is. Aztán a rabok megindulnak láncra fűzve a közeli gyulai embervásár felé. Az egyik, asszonyával menekülő dobozi férfit a Körös-parton érnek utol a tatárok: az őrület dimenziójából, a halál másodpercéből hasítja ki Sarusi ezt a döbbenetes időszeletet. (…)Mert itt, az őrület tölcsérében, a férfi szerelmes, utolsó öleléssel hátulról szíven szúrja asszonyát, s ő maga írtja a reájuk támadt tatárokat, a fehér asszonyi hús zsákmányát már a markában érzett tatárokat, őrült, emberfeletti erővel, amíg szét nem szaggattatik.” (72. p.) „Békésben, a Körösök mentén nincs haza. Csak szétrombolt, és a rejtekhelyeken újjáépített magyar otthonok, búvóhelyek vannak. A dobozi bíróvá választott Sámson ezt a kicsiny, megmaradt magyar otthont védi. Az ő népét. A bibliai Sámson erejével, a régi pusztai birodalmunk táltosainak talentumával és a korabeli végvári vitézek elszántságával. A nép, a jobbágyember fenntartja verejtékes munkájával a hazát, amelyet a kiváltságot élvező nemes viszont a kardjával köteles megvédeni.” (73. p.) „A magyar életet megtartó szerepet testesíti meg a dobozi bíró, Sámson. Ésszel, csellel védi övéit, amíg lehet.” (73.p.) „(…) szerelme, Eszter inkább az öngyilkosságot választja, mint azt, hogy a dobozi >társbíró< martalócai az aga számára elhurcolják.” (74. p.) Czére Béla olvasata csupa-csupa felemelés. „Küzdelem a megszálló török ellen, s még kíméletlenebb leszámolás az idegenvezető, hazát áruló magyarok tömegével.” (75. p.) Czére olvasatában Sarusi „a békési-bihari magyar élet 1660-ig történt szinte teljes elhalásának döbbenetes krónikájával” emlékeztet: „Maradt mára a területét és magyarságtudatát tekintve egyaránt csonka ország.” (75. p.)

Decebál Gyulán (1995)

Márkus Béla Ellenutópia a fiókból (1996) című mértéktartó ismertetésében megállapítja, hogy „A Decebál Gyulán műfaja szerint antiutópia: abból a feltevésből indul ki, hogy Trianon után a Békés megyei Gyula is a románok kezére került (…) 1985-re, a jelen idejű események korában, mindössze négy-öt százalékra apad a magyarok lélekszáma a városban.” (76. p.) Kiderül: „Az Almássy-kastély lesz a dákok királyának, Decebálnak a mauzóleuma, hogy a Szent István utat a Fölszabadítók Útjának keresztelik át.” (77. p.) Az >Itt maradni, alkalmazkodni, de megmaradni< a mindennél nehezebb feladat./Aki e feladat megfogalmazója, az egyben a regény elbeszélője, egyes szám első személyű történetmondója: Kiss Aranka özvegy Farkas Józsefné nyugdíjas tanárnő.” (77. p.) Márkus Béla megállapítja, a naplóírás egyfajta recept. „Önmagát foglalja le – s a Decebál Gyulán sok helyütt humoros-gúnyos hangjára ezért is érdemes odafigyelni. A diktatúrák elviselésének egyik lehetséges módjaként tételezi azt befelé forduló ítélkezést, azt az önerősítő magába zárkózást, amit a naplóírás jelent.” (78. p.)

Szökőélet (1997)

Vasy Géza Sarusi Mihály ajándék élete (2006) című fejtegetésében először eljátszik a címek értelmezésével. (A mű alcíme: Egy szegénylegény vallomása.) „(…) nemcsak az elszökés, az elmúlás s így a folyamatos kifosztódás tartozik bele, hanem a felszökés, felemelkedés pozitív tartalmú fogalmai is színezik azt.” (79. p.) „A Szökőélet nemcsak egy 1944-ben született ember vallomása, hanem egy magyarságába zárt emberé is, aki visszatalál kereszténységéhez is, s ezzel is egy közösséget vállal, amely egyetemes és magyar is.” (84.p.) Fontos - formára vonatkozó - észrevételt tesz. „Esztétikai szempontból pedig az e mű kapcsán a fő kérdés, hogy tényszerűség és fikcionalitás, személyesség és tárgyilagosság, elbeszélő és reflektáló jelleg, folyamatosság és mozaikszerűség milyen arányai, változatai lehetnek egyszerre korszerűek és olvasóbarátok.” (85. p.)

Csavargó ének (2001)

Bencsik Máté kedélyes alaphangú rajza ráhangoló ajánlás. Jó olvasni ezt a kedves, baráti humorú figyelemfelhívást (Sarusi tér 33., 2001)

„A vers más. Ha költő vagy, meztelenné válsz, pőrére vetkőzöl, mert önmagadról beszélsz. Ismerve őt, nem hiszem, hogy véletlen: az életmű 33. kötete, a Csavargó ének 66 dalból áll. Hatvanhat kérdés és válasz arra, hogy ki lehet-e törni a szegénységből, a tudatlanságra ítéltségből, az ismeretlenségből, a mama majdnem eltitkolt halálának sokkjából, a megcsalatásból, az aczéli kulturistálló megtűrtjeinek boxából, az újkori irodalmi szekértáborokból, az öregedésből? (…)/ Sarusi hol sírva, hol bruhaházva, hol csak amúgy, nyeglén, máskor acsarkodva, de legjobb tudása szerint, megválaszolja valamennyit.” (87.p.) „Túl lehet-e élni a halált? (…) Ahogy tekintete fölsuhant, egy pillanatra megállt az utcatáblán, amelyre az volt írva: Sarusi tér 33.” (88. p.) Ilyen kedvesen fejezi be köszöntőjét a barát, egy álombeli tér víziójával.

Fekete-Zaránd (2002)

Vasy Géza okos felvezetéssel, a magyarellenes vádak felemlítésével kezdi ismertetni Sarusi írói nyomozását („Magyarnak számkivetve”, 2006). És jönnek az ellenérvek. „A nagy világégések idején ezeken a szórvány magyar településeken is átvonultak a hadseregek, s a hódítók, a visszahódítók nyomában jöttek azok a hordaszerű csapatok, amelyek tömeges kivégzésekkel és fosztogatással álltak bosszút a civil lakosságon.” (91. p) Alapvető kijelentés: „Sarusi Mihály nem a történettudomány nyomdokain halad, hanem a megíratlan népi történelmi emlékezetet faggatja.” (91. p.)

Vasy gyönyörűen indokolja meg az adekvát balladás-siratós regölés műfajválasztását. „Ami megtörtént, nem emberszabású, nem normális mértékű, hanem végzetszerűen különös. Se epika, se líra méltóképpen meg nem örökítheti, csak olyanféle kevertség, ami a regölésnek is jellemzője lehetett, ami a balladára üt vagy a siratóra. Mert ezek a sors-emlékmorzsák egy nagyszabású siratóvá lényegülnek: a balladás sorsú magyarságszigetek pusztulásának tapasztalata teszi oly hosszan és oly zaklatóan hangzóvá ezt a siratót. S nem az eredeti beszélők sírnak és siratnak, ők már legfeljebb csak kivételesen, hanem ennek a műnek az elbeszélés-énekmondója, az a vándor-énekes, aki bejárta az ezredfordulón a Köves-Körös vidékét, túl a határon.”(92. p.)

Nagyon fontos kontrasztot tartani az emberek elé ebben a sokféle érdekből átpolitizált, manipulált, agymosott világban. Vasy Géza égbekiáltón, számon kérőn áll az író mellé. „Aki ezt a 101 >regéből< álló siratót olvassa-hallgatja, óhatatlan Herder hírhedt jóslatára, meg Kölcseyre, Adyra, Illyésre gondol, s szorongatja az érzés, hiába szeretné >rendezni végre közös dolgainkat<, ha nincs kivel.” (93. p.)

Körmendi és Sarusi szabadcsapat (2006)

Rideg István helyén való összevetéseket tesz a Körmendi Lajos posztumusz kötetei> (2014) című ismertetésében. Például: „Fontos kérdésekre adott fontos válaszokból alakul ki Sarusi pályaképe. Sarusi éppúgy „népi sarjadék”, mint Arany János, akarom mondani: Körmendi Lajos.” (97. p.) A Kúrlapok Lajzsannak (S.M.-től) kapcsán megemlíthető kijelölés: „A három részből álló mű csupa-csupa játék. Mondhatni: távolról esterházys stílusra emlékeztető, de nem liberális, nem kozmopolita, hanem nemzeti polgári-paraszti, parasztos-intellektuális beszédű.” (99. p.)

Kurta Miska levelei Zaránd vármegyéből AZ MÁI LABANOKRÚL (2007)

Réhon József Sarusi kópéságára való ráérzés jegyében magyarázza a Sarusi-írásokat ebben a szellemes, felvillanyozó szemlében (Sarusi, Kurtával, Zarándban, 2008). „Kemények, kíméletlenek, talán kegyetlenek is ezek a Zarándban íródott levelek, sikerült pamfletek.” (110. p.)

„Arról azért mégis szólnom kell, kiket tekint Kurta Miska mái labancoknak, akik arról híresek, hogy szeretnek gyűlölni. Kurta Miska szeretné őket is szeretni, de azok nem engedik. Miska legalább azt megpróbálja, hogy gyűlölködésüket ne viszonozza. Ez így kereszt(y)ényi.
Lássuk, kik is azok a mái labancok?
Könnyen felismerhetők.
Azt vallják, hogy nem szabad nemzeti alapon >domborítani<.
A nemzeti az nacionalizmust jelent. A nacionalista rögvest soviniszta, fasiszta is.
A nacionalizmus úgy elvetendő, ahogy van.
A hazafi csak hazaffy lehet.
Úgy tartják, hogy mi, magyarok a ganyéból jöttünk.
Ők világpolgárok, szabadgondolkodók, humanisták…” (108-109. p.)

Pinceszer (2009)

Balogh Elemér újságíró barátja Sarusi Mihálynak. Amikor „szépecskén kiebrudalták” a Veszprémi Naplóból, „Egyetlen ember akadt ebben a sunyi és szolgalelkű társaságban, aki ki mert állni mellettem, és elkergetésem ellen szavazott: Sarusi Mihály.”( 112. p.) Balogh Elemér esszéjéből (Sarusi Mihály: Pinceszer, 2009) érezzük, jó dolog igaz magyar embernek lenni, és így összefogni.

Tarján Tamás Olajolaj (2009) című írása kedélyes hangnemű összegzése is jól illik a témához. „A Pinceszer rövid írások gyűjteménye. Borfélék játékos jellemzésétől félperces borocskanovellákig, A részegség 13 neme derűs lajstromozásától régi szőlőmívelési annalesek felütéséig, a baráti tőkegondozás himnuszozásától cégérnek is beillő termelő- és fajtadicséretig sokféle szöveg váltogatja egymást.” (114 – 115. p.)

Kaiser László esszéje (Az ivás (és az írás) méltósága, 2011) arról értekezik, hogy „A Pinceszer tehát visszaadja az ivás méltóságát. S mivel vérbeli író munkája: élvezetes olvasmány is, sajátos, szaggatott szövegkezelés: villanó gondolatok, események, emlékek.” (120. p.)

Hun fohász (2011)

Ujj János Sarusi Mihály két könyve (Hun fohász, A csabai Szajnán, 2011) című ismertetése azokat a mozzanatokat emeli ki, amelyekkel az író „oda-odaszúr a rendszernek.” (124. p.) „Ezekért volt Sarusi Mihály csak Tűrt. Én büszke lennék e minősítésre.” (125. p.)

Simonyitól Simonyiig (2012)

Csanádi János cikke, a Vigyázó szemetek Simonyira vessétek (2012) több Simonyi Imre-féle bölcsességet is kiemel a Sarusi-könyvből. Az egyik így hangzik: „A valóság nem érték, csupán tény. Az igazság: érték, amit a valóság dudvája koronként eltakar.” (129. p.)

Négy kicsi mérges avantgard (2013)

Bakonyi István röviden ismerteti Sarusi korai írásait (Négy kicsi mérges avantgard (Négy beszély az 1960-as évekből), 2014).

Kopóirat (2013)

Márkus Béla Irodalomelhárítás (2014) című írása hosszan fejtegeti a regény szereplőinek kapcsolatrendszerét, csűrés-csavarásos szövegeit. Az eltemetett Varga Mátyás író elképzelt, de el nem készült regénye a Kopórege. A két fő kopó azonban Németh András-Vári Béla és Kocsis György-Baráth Mihály. Márkus igen lényeges megállapítása róluk. „Hogy múltjukkal szembesülve – érezzék bár kiközösítve magukat – nem hatja át őket a szégyen érzete, hogy önvizsgálatuk sekélyes volta miatt a mély megbánás is idegen tőlük, ehhez nem fűződik elbeszélői kommentár, hiányzik a lélektani elemzése. Megvan ellenben a nyelvi magyarázata: az a bőbeszédűség - beszéljenek bár magukról, maguknak -, amely önmagában is jele, bizonyítéka annak, hogy lelepleződésüket korántsem élték meg traumaként, s amely inkább indít jópofaságra, poénos fogalmazásokra, mint viviszekcióra.” (139. p.) Márkus megemlíti: „múlhatnak az idők, Varga továbbra is az >éppen megtűrtek közé tartozik<, hiszen 2011-ben is elutasítják az ösztöndíj-kérelmét, a kopóregény tervezete a legnagyobb állami alapítványtól nem kap támogatást.” (141. p.)

Márkus Varga elhárító gondolkodásmódját idézi. „Különösen a >mögélhetési szörkesztők< vannak a bögyiben, bár utoljára említi őket, ám első helyen állnak a becsmérlettek között. Nemcsak az ávó vett részt >az irodalomelhárításban<, részt vett a párt, az állam, a helyi vezetés is – írja, magában, pályája emlékezetét Varga, s úgy látja, az >irodalmi szerkesztés< >kiemelt szerepet< játszott az egészben” (143. p.)

Márkus Béla olvasatának sikerült érzékeltetnie: Sarusi Kopóirata rémregény, olyan értelemben, hogy félelmetes volt az ávósok, vagyis a régi magukat átmentő tartótisztek primitívsége, ez az egész vízfej-szervezet, amint fontosnak tartotta és fenntartotta magát, és mereven akadályozott minden szabad gondolatot.

Tiszta betű (2014)

Oláh András recenziója, a „Ferdítés nélkül” (2014) is igen lényeglátó. „Az életút, a pálya fontosabb állomásai villannak fel. Emlékek, emlékfoszlányok. S mögöttük magyarságtudat, hit, erkölcs. Minden, ami megtartó erő lehet ebben a kiábrándító globalizációs világban. Kapaszkodókról olvashatunk. A megmaradás esélyéről.” (147.p.)

S. M.-más (2006)

Körmendi Lajosnak az S. M.-más (Folyton növő S.M.-fa) (2006) című esszéje könnyeden kezeli a megírandó anyagot. Szellemes, mikszáthos csevegéssel vezetgeti olvasóját a barátja sokoldalúságának megismertetése közben. Körmendit üdülés olvasni. Ilyeneket kérdez: „Hogy jön ahhoz egy porban poroszkáló prózaíró, hogy felugatoljon az magas Parnasszus ormára?” (154. p.) Így világítja meg: „S. M nem kellemkedik, nem riszálja magát, nem bókol, nem teszi a szépet se a hatalomnak, se az olvasónak. Ő ugatol.” (155. p.) S így fejezi be mondókáját: „A magyar írói középnemzedék egyik legmarkánsabb alakjának írása önmagáról, életművének összefüggéseiről majdani széptani tanulmányok tájékozódási pontja lehet. S. M.-térkép, ítészeknek. Hogy eligazodjanak. Hogy leírhassák azt, ami a lényeg: S. M csabai író. S. M. alföldi író. S. M. magyar író. S. M. európai író. Már megint ennyi minden egyetlen bőrben.” (158. p.)

Apor Zoltán a Sarusi Táncsics-díja (2005) című cikkében azt a „mérnöki pontossággal fogalmazó újságírót” mutatja be, akit ő javasolt Táncsics-díjra.

Somi Éva tanári precizitással sorolja fel Sarusi műveit, jellemzőikkel együtt, majd eljut az író besorolásához (Sarusi Mihály és az Eszterberke, 2007).

„De ha ma azt jelenti a népiség, hogy az elesett emberek millióit valakinek képviselnie, támogatnia kell, helyettük kell kimondani, ami nagyon fáj, akkor viszont a népiség, a realista szemlélet, a valósághűség, soha nem megy ki a divatból. Mert nem divatfüggő. Inkább valóságfüggő./ Sarusi Mihálynak így tehát be kell látnia, hogy a XXI. században ő már, ezzel a konok következetességgel, nem tartozik az élvonalba, s talán a divatos kánonba sem. Ez bizonyára érzékenyen érinti, mert gyakran tesz pejoratív kijelentéseket a posztmodernekre és a globalizátorokra. Pedig megvan a helye, mert beletartozik a mindenkori kánonnál sokkal tágabb fogalomba, a magyar irodalom egészébe. Az olvasók széles rétege kedveli, különös tekintettel a Békés megyeiekre, ez azért nem kis dolog.” (165. p.)

Vágner Szabó János fontos újságírói tudósítást ír a barátjáról (Sarusi és a Teljes-Magyarhon. Egy magyar író hűsége – Dél-bihari találkozások, 2011).

„Tenkén, ezen az erősen elszórványosodott dél-bihari településen 2009. február végén látták először vendégül Sarusit.” (167. p.) „A könyvből - amúgy rögtönzésképpen - jól felkészült helybeliek olvastak fel részleteket döbbenetes hatással. A történelem egyszeriben megelevenedett, s a jelenlévőkre rázuhant a túlélők felelőssége.” (168. p.)

„Tavaly Sarusi két frissiben megjelent könyvét, a Hiábahaza és a Pinceszer címűeket ismerhették meg a körösvölgyiek – ekkor a szilágysomlyói ifjúsági citerazenekar játszott a felolvasások között. Idén március 3-án szintén megtelt a gyülekezeti terem: Meleg Vilmos, nagyváradi színművész tallózott a gazdag életműben, A csabai Szajnától a Köves-Körözsig címmel Sarusi kilenc könyvéből hangzottak el részletek, citerán és tekerőlanton Balla Tibor kunszentmártoni népművész működött közre. / Igazi író-olvasó találkozó volt ez a három tenkei este az íróval és műveivel a középpontban. Az estek alapján bízvást kijelenthető, hogy ez a régi, az olvasókörök világát is felidéző, közösségi művelődési forma ma is életképes. (És távolról sem anyagi kérdés, amint azt az elpuhult hivatalosságok állítják.)” (168. p.)

Bertha Zoltán zászlóvivő, lelket adó és lelkesítő, egekbe emelő, az író mellé odaálló laudációja, Az MMA Illyés Gyula-díjával kitüntetett Sarusi Mihály köszöntése 2015-ben hangzott el a pesti Vigadóban.

„A nemzet lelkiismeretét a huszadik században oly csodálatos elkötelezettséggel és erkölcsi-szellemi tisztasággal megszólaltató népi írók örökérvényű hagyományát gazdagítja ő tovább, amikor munkásságának lankadatlan gyarapításával évtizedek óta tartja ébren a magyarság éltető öntudatát és önbecsülését.” (169. p.)

Lönni vagy nem lönni (Kisiratos írói falurajza) (1987-)

Beke György kedvesen-érdekesen ír, ahogy a földiek szoktak szólni egymáshoz (Megíratlan balladák a Dél-Alföldön, 2001). „Harminc éven át rejtekezett a kézirat Juhász Zoltán lakásának kamrájában. Kisiratos lelki fia, Sarusi Mihály békéscsabai, József Attila-díjas író bukkant rá, és Harangozó Imrével közösen, az újkígyósi Ipolyi Arnold Népfőiskola gondozásában, két kötetben megjelentette, Aradvégi mondák címmel a népmondákat, A sánta kutya lábán forgó palota címmel pedig az Aradvégi népmeséket.” (172. p.)

Bertha Zoltánnak valósággal száguld a gondolata, amikor Sarusi „otthonirodalmának” jellemzésébe kezd (Krónikás falurajz, 2006). „Sarusi Mihály a legújabb magyar prózairodalom egyik legkitűnőbb, legeredetibb hangú egyénisége. Társadalomlátásának igazságait különleges – a népi avantgárd és a plebejus expresszionizmus forrásaiból is táplálkozó – nyelvi kifejezőerővel tudja közvetíteni és hitelesíteni: elbeszélő művészetének sajátosságai között az ironikus-önironikus szemlélet gazdag helyzet- és jellemábrázoló energiával, egyszersmind érzékletes stilizáló artisztikummal ötvöződik.” (174. p.)

Hajdú Mihály bölcselkedő, felkaroló remeklése az esszé-előszó (Előszó Sarusi Mihály Lönni vagy nem lönni című falurajzához. 2014). Ennek utolsó mondatai: „A nép saját nyelvén szól hozzánk, ragad meg, bűvöl el bennünket. Akár a nyelvkutató tudós, akár szülőföldjét szerető, magyarul értő, beszélő, gondolkodó polgártársunk is tanulmányozza, olvassa a neveket, szavakat, emlékek élednek benne, s az emlékek nyomán szeretet, remény és hit.” (182. p.)

Kedves Mihály!

Azt hiszem, az író és az írót vizsgáztató kritikusok egyaránt jól vizsgáztak ebben a Rólad szóló könyvben.

Sajnos, egészségi okból nem tudtam ott lenni 2015. december 15-én a könyvedet bemutató Vathy Zsuzsa előadásán. Ismerem viszont Vathy Zsuzsa A kert* című novelláját, amelyben a saját íróvá levése pillanatát ragadja meg. Ilyen kulcsmondatokat ír le: „mintha az élet vergiliusi idill volna. Nem volt az”, „vad kalandokra vágyik”, „minden hiányzik belőle. Minden, ami fontos”, „lök egyet rajta, a díszkötésűn, a század egyik büszkeségén: rossz, gondolja. És diadalmasan fölkiált: ez egy rossz könyv!”, „rátalált az igazságra”, „először látja valós, igaz voltukban a dolgokat – az egész világot”, „Ápolónő leszek, mondta neki, jógi Indiában, talán szerzetes”, „Hej, élet, rikkantotta!’, „Egy nap négy férfi jött, robbanószerkezeteket helyezett el itt is, ott is, és a házat kertestül együtt a levegőbe röpítette”. Aki ilyen empátiával tudja megragadni a novella sorsdöntő, sorsfordító lényegét, mint ő, az, gondolom, kellő empátiával tudja interpretálni Sarusi világát is.

Kedves Miska!.

Kinn fekete a karácsony. Boldogabb új esztendőt kívánok Neked, Nektek, de legalább ennél rosszabb ne legyen!

Baráti üdvözléssel: Rideg Pista.

Karcagon, 2015. december 25-én és 26-án.

* Vathy Zsuzsa: A kert. In.: Novellisták könyve, 2005. 68 novella, portré, (ön)életrajz, miniesszé. Összeállította és szerk. Kőrössi P. József. Novan-Kiadó Kft. Bp. 2005. 456 p. 423-427. p.

Agria, 2016/1. 250-258.

Igen, a haza

Ványai Fehér József

Öcsi Iratosért táncolt

Sarusi Mihály József Attila-díjas író költő is. Tudtuk ezt? Kevesen, talán csak az irodalmi közélet belterjesebbjei. Bevallom, én is „csak” pár évtizede szembesültem evvel, amikor kezembe foghattam Sarusi Ugatoló című, fekete-fehér, szokatlan formájú és különös beltartalmú versfüzetét. Azóta figyelem az ismert író költői megnyilatkozásait is.

Sarusi legújabb, költőkénti megnyilvánulása könyv formában Igen, a haza címmel jelent meg a Corvinka Könyvek sorozatban Békéscsabán, 2018-ban, a helyi önkormányzat és „egy magyar” támogatásával. Hogy a műfaji meghatározással ne legyen sok baj, a szerző már a címoldalon segítségünkre siet alcímével: „Költemények, versbeszélyek és hasonneműek (az új évezredből)”.

Az Elöljáró beszélyből rögtön az elején megtudhatjuk, hogy az író-költő felfogása szerint a napkeleti gyepű mellől jőve a „magyar” és a „nemzet” szavak még a XXI. században is jobban értelmezhetőek, mint a Kárpát-medence más fertályain. Vagy legalábbis jelenthetnének „valamit” e fogalmak, ha a szemek, fülek, szívek nyitottabbak volnának a régi-újra.

A törzsanyag két prózaverssel indul: Ördögolvasó – Erzsébetvárosligeti őszike. Előző mű publicisztikának is elmenne, de drámaisága és emelkedettsége miatt nevezhető lírának. Az Ördögolvasó Sarusi stílussziporkája, melyet „Lelé Löllével átellenben” az „újfönt meggyalázott Krisztus urunk 2002-dik évének Szent György havában”. Ha arra gondolunk, miket produkált azóta az emberiség, azon belül Európa történelme, beláthatjuk, az alkotó aggodalmai a Sátán térhódítása miatt nem alaptalanok. Még demagógnak sem kell lennünk ahhoz, hogy belássuk, (sajnos) már megint igaza volt.

Igen a hazára, sőt egyenesen hazafias líra az Úr 2018-as esztendejében? Miért ne? Ha van objektív és szubjektív líra, avantgarde és hiperrealista, posztmodern és sültrealista, és így tovább, megannyi jelzőjű, miért ne lehetne hazafias is? (Persze, tudva azt, hogy az esztétikai kategóriák nem keverendők össze tartalmi és hitbéli kérdésekkel). Ha az alkotó hisz önmagában és hitvallásában, s van munkásságának közönsége, miért ne volna létjogosultsága ma a hazafias költészetnek? Sőt, a történelmi idő, sajnos vagy hála Istennek, mintha újfent kedvezne ennek. Ráadásul azt nem állíthatja senki, hogy a magyar irodalomban nem volt előzménye a hazaszeretet kifejezésének, itt (a teljesség igénye nélkül) elegendő talán csak Balassi, Berzsenyi, Kölcsey, Petőfi, Ady, Illyés Gyula nevét említeni.

Hát igen, hogy Sarusi miért kellemetlen figura a finoman esztétizálók körében, azt azért megsejtjük, amikor az első, valóban versformában írott szövege címét olvassuk: Három/per-sok. „III/1 – mindegyre megmeredj,// III/2 – kettőnként tekerendő,// III/3 – harmadában falra hányom,// III/4 – Fölnégyelni!// Kardélre hányni!// Sütögetni// III/5 – összetört, meghasad,//III/6 – tönkre, főre,// III/7 – hétszer-hét,// III/sok – sokktalan is épp elég. // Ölég!// Ölég vót.// Már AKKOR// Belőletek.”

Sarusi imát, könyörgést ír Új-Zarándért, de behelyettesíthetjük ide akár az egész Kárpát-medencét, Csonka Boldogasszony neve napján pedig közös ünneplésre kér bennünket.

Csonka, csonka-bonka, épp hogy magyar
Magyarok Asszonyanyja,
Boldoganyánk!
Édes Asszonyanyánk,
Mianyánk,
Szűzmárja.
Kenyérszelő drága kezed
Nyújtsd felénk!...

Itt bővség lehet a bőség, illik a szerzőhöz és a textushoz, s a kulcsszavak is kijelölik az értékeket: élet, család, tűzhely, asszony, ember. Mi pedig a térképrajzoló mutatványosok kerítésére feszített nép gyermekei vagyunk.

Érezzük és értjük, miért íratik régiesen Bucsu Szent László neve, Szent László király eleven kapocs a Hun fohászig, amely vers Istentől kér segítséget e szanaszét irdalt nemzet megmaradásához. Megértjük, hogy a „Sarusi-féle logika” alapján Bendegúztól Atilláig, Csabától Leventéig, Álmostól Árpádig, Szent Istvántól Hunyadi Jánosig, Mátyástól – Bocskain, Bethlenen, Rákóczin át – Kossuthig, majd ötvenhat népéig juthatunk – így érünk a mába, ahol túlélésünk csöppet sem tűnik egyszerűbbnek, mint a vérzivataros századokban.

A Ja, ja, a haza! című írásban megtalálhatjuk a könyv címének (Igen, a haza) magyarázatát: „Nekünk, mindenesetre, még van (mármint hazánk – a cikk szerzőjének betoldása). Hát óvd, lelkem, szeresd. Szeresd, s tégy érte, míg megteheted. Hogy gyermekeidnek, ükös üködnek is jusson valamicske belőle. Haza: haza… És már megint: Márczius Tizenötödike.”

Mihály, ne politizálj!, szólít meg az ironikus, mégis komolyan is veendő verscím, s talán mondani sem kell, hogy a címbéli név az íróé, tehát tulajdonképpen önmegszólításról van szó. Sarusi érzékletesen foglalja össze, mit gondol ő közéletiségről, politizálásról ma. Az igaz, hogy Móricz Zsigmond tényleg azt mondta egy ízben: „Hadd a politikát, építkezz!” - de milyen volt az ő passzivitása? Egész életműve vád a magyar elmaradottság ellen, s kiáltás a jövőért.

Mindszenty bíborosnak is azt tanácsolták, hogy „Csuhás, ne politizálj!”, de a csuhás csak azért is politizált, és a mártírsorsot is kész volt választani a nemzeti érdek képviseletében. Hogy Sarusi verssé tördelt sorokban fejtegesse kérdésről vallott nézeteit, jó helyszínt biztosít és alkalmat ad a Vajdaság, Észak-Bácska, Szabadka.

A hosszú költeményt, fajsúlyos mondandót kiválóan ellenpontozza a rövid vers (Nagypéntek), bár a lényeg itt sem pehelykönnyű.

Te haltál
Hogy égbe szállj
Én születtem
Hogy elmerüljek
BENNED

A kötet egyik kiemelkedő alkotásának tartom az Öcsi Iratosért táncol című verset, és nem azért, mert az ihletet adó eseményen tudósítóként jelen lehettem Kisiratoson, hanem önmagáért. Történt, hogy Sarusi Mihálynak könyvbemutatója volt a partiumi faluban, családja egyik ágának származási helyén, s ebből az apropóból meghívta fellépni néptáncos rokonát, lánytestvére fiát, Farkas Tamást, azaz a címbéli Öcsit. Tamás szakmája, hivatása tehetséges, sokra hivatott művelője, s mondhatom, produkciója a megjelentek számára felkavaró élménynek bizonyult. Öcsi beleadott mindent, próbálta legjobb formáját hozni – és sikerült. Megkoreografált, dinamikus mozgásába beleláthattuk Trianon tragédiáját és az egyes ember fájdalmát, az egymástól erőszakkal elszakított családtagok szomorúságát – de még azt is, hogy minden nemzeti tragédia ellenére mi nem lehetünk vesztesek, mert végül mégiscsak „a kő marad”.

Nem csoda, hogy Sarusi az élményből mesteri szabad verset faragott, a mondatokat szimmetrikusan, középső tengelyre tükröztetve, a tartalmat legoptimálisabbra, lényegre törőre szerkesztve. A versnek, akár a táncnak, egyszerre van kötött és szabad ritmusa, a táncos perdül, fordul, kerül, a befogadóban pedig megszülethet a katarzis.

…jár a lábad
értünk
- Kis
- Iratos
- Csanádvármegye
- Arad

Szép gesztus, hogy Sarusi prózában és lírában is ápolja két, számára (és számunkra) fontos alkotótárs, Körmendi Lajos és Nagy Gáspár emlékét. Az Innen a rácson című könyv a prózai emlékezésre adott alkalmat, most a versen a sor. Az író (és költő) távpapírt ír Körmendinek, Nagy Gáspárral kapcsolatosan pedig a Vérmezőre tett útjaikat eleveníti fel, ahová azért jártak (és ez sokat elmond a korszakról), mert ott nem érték el őket a spiclik – vagy legalábbis azt hitték.

A vers mintha verssorokba tördelt publicisztika lenne Sarusinál, de hol a magasztos gondolatok, hol éppen a humor, az irónia teszi mégis lírává az anyagot. A mondanivaló egyszerre valami nagyon régi, ősi, hétköznapi és magasztos, a stílus mégis eredetien mai – ez a jellegzetes, összetéveszthetetlenül eredeti Sarusi-vers titka, ha van titok egyáltalán. A végeredmény könnyen érthető és „fogyasztható” szöveg, amely ugyan feszültséggel teli, befogadása mégis a lelki megnyugvásig vihet el . Na, végre, valaki kimondta, megmondta helyettünk! – gondolhatjuk, érezhetjük.

A Szürke, szürke című verssel a szerző saját népi avantgarde korszakához nyúl vissza, de úgy, hogy közben jellegzetesen huszonegyedik századi hangulatot sugároznak a sorok. Hozzá olyan használati utasítást mellékel a szerkesztő és a segédszerkesztő, hogy akaratlanul beindul a fantáziánk: vehetjük ezt a gesztust, mármint magát a műalkotást csasztuskának, lakodalmi gajdnak, csatadalnak, és így tovább, kedvünk szerint.

Sarusi Mihály Igen, a haza című munkájával megint bebizonyította, hogy mindig kész a megújulásra, a magyar kultúra számára kiapadhatatlan forrás.

Partium, 2018/4. 119-121.

Nyelvkiakadásban

Vajda Anna Noémi

Nyelvöltés

”…ajánlom szeretettel anglomániával nem vádolható könyvecském.”

Kissarusi Miska nyelvkiakadásban. Gúnyirat a magyar nyelv védelmében. Kiáltvány idegenmajmolás ellen. Anyanyelvápolás Sarusi módra. Mondhatnám. Ha egy-egy mondatban kellene összefoglalnom 2019-ben megjelent Nyelvkiakadásban… nyitva az OPEN c., villany- és hangoskönyveit nem számítva, hatvanadik könyvét. 75 év - 60 könyv. Szorgos író. Az aradinak iratosi, a békéscsabainak csabai, a balatoninak almádi Sarusi Mihály. A pestinek - széliránytól függően. Ő maga ezt írja nemrég levelében: „Sokáig úgy éreztem, Pesthez semmi közöm. Ám az elmúlt jó fél évszázadban annyiszor megfordultam ott, néha éltem is ott pár hónapot, tanultam évekig, tartottam a kapcsolatot szerkesztőségekkel, meg a családom oda került tagjaival, ottani barátaimmal - s laktam is már Pest-Budán tucatnyi helyen -, hogy mára eléggé otthonosan érzem magam. Ott, ahova 50 éve nem nagyon kívánkoztam. (A feleségem mondja erre: ez jó!) Tanyán, faluban, kisvárosban, középvárosban... meghúzódni, s közben nem feledkezni meg arról a helyről - azokról a helyekről -, amelytől (amelyektől) valamennyire mégis csak függünk. Függetlenségünket megőrizve... tagja lenni a közösségnek. Persze, nem könnyű…”. Erdélyben, Székelyföldön nem nagyon tudunk róla. Csak Aradon, Nagyváradon - Csanádban, Zarándban. Pedig! S nem csak, mert mézesheteit Sepsiszentgyörgyön töltötte.

Író író. Prózát, lírát, drámát, falurajzot - tájszótárt is. Nem csoda, hogy egy egész könyvig terjedően fennakad a szavakon. Elidőz a szépnél, a tájnyelv szókimondó pontosságánál. „Szögedi szobrász, a csanádapácai születésű Mihály Árpád említi, hogy ha megjött a leány havija, így mondták: Möggyütt a virágja... Azt is hallotta: Mönnyé(l) lányom, mozsd mög a kutacskád, (oszt) mönny aludni! A kutacska mi más. Az, amit máskor néven nevez az apácai asszony: (málékészítés közben mondja, olvassa rá a kukoricalisztből-kukoricadarából való málé sütésekor:) Málé, málé, édös légy, / Mint a p...m, olyan légy! (Azaz nem mindegy, hogy kicsi leány, vagy már „mindenen” – mindazon – túl lévő asszonyszemély-é az illető.) Hol ez, hol amaz. Hun így, hun sëhogy. Finoman, magyarul. Magyarán, azaz keményen. Pontosan! (…) Miszerint nem azért nevezzük néven a dolgot, mert csúnyát akarunk mondani, hanem mert úgy hívják. Az a neve. A böcsületös. Miközben ugyanazt tudja másképpen is... Fínoman! (…) Persze ez még az ember bűnbe esése előtti nyelv. Annak maradéka. Üzenete.” És háborog azon, ami jobb is lehetne. Ma „(…) a durvaság teszi föl a koronát e mái nyelvrontásra. A söpredék bazmegnyelve.”

Úgy ápol, hogy közben újít. Újítana. Nyelvújítása nekimegy az újmódinak, mely nemcsak új módi, mindig is az volt, ami a világháló kelepcéjében ma látványos méreteket ölt: a (kelet-európai?, magát túlontúl-büszkesége legmélyén alacsonyabb rendűnek tekintő, naiv-jóhiszeműen mindenre talán mégsem nyitott kisnépi?) hajlam ösztönösen engedné beözönleni - használt ruhamód, tonnaszám - más nyelv(ek) (el?)használt szavait. Minden író nyelvész. Még ha oklevele nincs is róla. Új szavak után kutat. Sarusi Mihály e könyvében még nem létező szavakat keres már létező fogalmakra. Érthető, nyelvünkhöz köthető, nyelvünkből gyökereztetett szavakat. Készen kapott, érthetetlen-berögzöttek helyett.

Kisországnyelv. Szétszakított ország folyékony és tört nyelve. A határokon túl főleg a többségi nyelv szórványosítja. Ma már határon innen és túl (onnan nézve) a világháló világnyelve is alaposan, mely laza nagyvonalúsággal rátelepszik, szétterpeszkedik, szétfolyik, befolyja magát — átlényegíti. A kölcsönzésbe amaz - mert sokan beszélik, írják, rögzítik - szókincsétől függetlenül sem pusztul bele. Sőt, az angol örökösen gazdagodik (1 millió szó - hozzávetőleg, mert). Lepusztulás sem fenyegeti. Mint a mi kisnagy nyelvünket, holott árnyalataiban egyik leggazdagabb nyelv (csak tőszónk van 1 millió). Még akkor is az, ha a nyelvek szókincsének összemérése valójában lehetetlen, miután az is kérdés, az eltérő logikájú nyelvekben mi minősül egyáltalán szónak. Akárhányadik is!

A szerző attól tart, fölösleges bemutatnia könyvét Erdélyben, Kisiratoson, az aradi szórvány tömbmagyar szigetén, édesapja szülőfalujában, mert itt nem időszerű. Mármint a nyelvromlás. Sajnos, e tekintetben haladunk a korral, kórral. Rajtunk is fogott az átok. Ki átka? Kik átka? Átka-e. Csak az open társadalom átka-ragálya-e, hogy örökösen fel akarunk zárkózni. Hogy hová vagy mihez. Az újhoz, a Nyugatról jövőhöz, bármi is legyen az, amit szél, divat, diktatórikus áldemokráciák hoznak. Rosta alig. Öncenzúra se nagyon. Se közösségi, se egyéni. Hacsak.

Sarusi nyelvkiakadását olvasva - bár újat nem mond, dehogynem! -, azt veszem észre, hogy tudatosabban kezdem keresni a szavakat. Veszem a fáradtságot, és megkeresem saját szavainkat. Mert ösztönösen, zsigerből, ha szégyellem is, a mindennapok gyorsnyelvén nekem is az a másik jönne, az újmagyar - janicsárnyelv. Olyan mondatokon kapom magam, villámgyorsan fogalmazott villámlevélben, mint: Nincs infóm. Holott írhatnám: Nem tudom. Egyszer csak félelem tör rám: ha nem figyelek oda, és napi szóhasználatomban lassacskán az átlagos random lesz; és szótáraznom kell kamasz gyermekem szavait, hogy értsem, a krindzs kínos, a szpojlerezés lelőni a poént, az összesípeltek összeboronálódtak - például -, miközben nincs túl az Óperencián, csak a saját szobájában, a gépe, telefonja társaságában, bloggerek és voggerek számomra láthatatlan közösségében, mint kortársai: ki-ki egymagában a kütyüs barlangjában, hús-vér barátok hiányában, a hús-vértelen társas magányban, akkor. Mellé ülök. Mesélek. Nézd, mit ír Miksa bácsi: ha én magyarul csak, te csak-csak… Jaj, mondja komolyan. Egy kisnagy nyelv észrevétlen halála. Van, aki észre sem venné. Én - patetizmus nélkül - megszűnnék. Miközben eszem ágában sincs kokárdát tűzni tollam hegyére, de még szívem fölé sem - na, persze, hogy szíven szúrjon! Kokárdátlanul magyarul.

Mert Sarusi öltögetőse után - véletlen? - egy másik, egészen más gúnyiratot olvasok. Hogy gondozzam a magyaromat. Hogy nyelvkiakadjak én is, igaz, másképp, és azonnal bajlódni kezdjek a magam módján a vonalhúzogatással: meddig humor, mettől meghasonlás; meddig olvasom, mettől hagyom, hogy jó vastag, majd-mácsai (magyar?) por ülepedjék rája. Holott annyira szeretem, míg olyan könnyen bánik - s nem elbánik - a magyarral.

Sarusi tömör nyelvhasználata akkor is szigorúan szerető, ha tájnyelven káromkodik. Nyelv iránti törődése nem csak jelenidejű. Felfogásában a nyelv - mert jövőbelisége, kilátása múlik ezen - nem elválasztható annak a népnek a sorsától, kultúrájától, döntéseitől, aki beszéli. Mikor a nyelvi migrációáradat veszélyeire figyelmeztet, a maga gunyoros módján szemléltet. Kifiguráz. Nem a használót - janicsárt -, hanem a használatot. A majmolásszámba menő túlzottat. Közben olyan elgondolkodtató kifejezéseket hoz be a köztudatba, mint nyelvi önismeret, nyelvi érzékenység, s ez még inkább ráébreszt a szavak súlyára.

Mindenek után séta otthon. Annak is a csücskében. Egyik utca sarkán befordulok. Ösztönsen olvasom a cégéreket. Békebeli saroképület, Ganésha. Nincs akadálya, pedig. Nem értem a szanszkrit isten jelenlétét a Székelységben, ráadásul olasz konyhával bolondítva. Talán az emeleti - hallomásból tudom - éjjel-nappali istennőkre való rejtett utalás. Mennyei hely ez. A maga nemében. Egyeseknek. A következő felirat a szomszédos kis faház-kocsmán: MÜNKÉ. Mükéné? Még jó, hogy nem Parthenon! Próbálom megfejteni, honnan ez a görög csengésű szó, mi jutott, hogy juthatott az eszükbe. Vajon itt is valamiféle Aphroditék bujdákolnak még azon is felüli szolgáltatásaikkal a kültéri vécé mögött? A változatosság kedvéért. Ha már egzotikum! Még, ha fapados is. Münké, há’ nem érted?! - hangsúlyozza darabos székely nyelvjárással a férjem, hogy világos legyen: münké, miénké, miénk. Nocsak. A tekintélyt parancsoló Visnu-ház szomszédságában helyére tették a helyet. Köznyelvben tájnyelven. Akár. Ahogy Sarusi szorgalmazza. Igaz is… A kutyafáját!

Erdélyi Előretolt Helyőrség, 2019/10. 7.

Öreg-hegyen innen, Öreg-hegyen túl II.

Ircsik Vilmos

Tudósítás a tó mellől

Öreg-hegyen innen, Öreg-hegyen túl II.

A magát modernnek és mérvadónak tartó irodalmi kánon itthon és idegenben már régóta tagadja azt az elkötelezett szerepfelfogást, amely szerint az író felelősséggel tartozik népért, nemzetért, hitért, erkölcsért. Amivel önmagában nincs semmi baj, hiszen az irodalom feladatairól mindig is megoszlottak a vélemények. Ám ez a kánon nemcsak elutasítja legfőbb ellenlábasát, a nálunk manapság modern népiségnek vagy újnépiségnek mondott irányzatot, hanem még provinciálisnak, elavultnak is nevezi, képviselőit pedig mélyen lenézi.

Néhány éve magam is ott voltam a Tokaji Írótáborban, amikor Kukorelly Endre ilyen szellemben provokálta a magyar népdalokat éneklő írók egy csoportját, mire Csender Levente ököllel az arcába sújtott. Az esetnek országos visszhangja támadt, és persze nem Csender Levente jött ki jól belőle. Régen az ilyen sértést elegánsabban intézték el még irodalmi berkekben is. Például párbajjal. A párbajok ideje azonban lejárt. Sarusi Mihály könyvét olvasva aztán eszembe jutott, hogy az esztétikai pökhendiségért, a népi kultúra, a nemzeti ereklyék, a trianoni tragédia, a határon túlra rekedt magyarok vagy éppenséggel 1956 gyalázásáért az író a párbajnál is elegánsabban vehet elégtételt, mégpedig a szó erejével, a mi esetünkben a publicisztika, a pamflet, a riport, a tudósítás fegyverével. Ráadásul ezekben a műfajokban is alapkövetelmény az eseményekre való gyors reagálás, hiszen egy nevelő célzatú pofon akkor csattan igazán nagyot, ha in flagranti sújt le a provokátorra. És természetesen kell hozzá némi kurázsi is, ami úgyszintén megvan szerzőnkben.

Ilyen írásokból áll tehát Sarusi könyve, amely rögtön egy jól elhelyezett felütéssel kezdődik: „E tudósítás (nem a Toronyból), csak innen a Tó mellől...” Igen, a zárójeles megjegyzés Csoóri Sándor Tudósítás a toronyból című szociográfiájára utal, és arra inti az akadékoskodókat, hogy „nekünk is van ám kikre hivatkoznunk”... Egyébként ezek a zárójeles vagy beékelt megjegyzések és a bennük rejlő hangnemi lehetőségek, így például a gúny, a szarkazmus, az irónia, a sejtetés, az elidegenítő hatás kiaknázása, továbbá a rapszodikus, szaggatott előadásmód, a mélyen ziháló mondatok a kötet talán legjellemzőbb stilisztikai eszközei.

Az Öreg-hegyen innen, Öreg-hegyen túl II. első része, a dokumentum-kisregénynek nevezhető Balatoni fiúk nemcsak a könyv legterjedelmesebb, de egyben a legkatartikusabb írása is. Témája annak a hat Balaton-felvidéki tizenéves fiúnak a sorsa, akiket 1952–53-ban ítéltek el, és közülük kettőt ki is végeztek. A retrospektív szerkesztés, a dokumentumok, levelek, jegyzőkönyvek, személyes beszélgetések elemi erővel idézik fel a Rákosi-diktatúra éveit. Az irodalmi előzmények között kutatva az embernek elsőre a fikciónak még a látszatát is kerülő szovjet-orosz lágerirodalom és Szolzsenyicin Gulagja jut eszébe.

A második rész, a Bakonyi–balatoni jegyzetek egyik írása, az ’56 a Balatonnál mind terjedelmében, mind témájában a Balatoni fiúk szerves folytatása. A két történetet összekötő kapocs az a Tolner István, aki az 1953-ban elítélt hatok egyikeként tizenkét évet kapott, majd 1956 nyarán amnesztiával szabadulva októberben nemzetőr lett az 1956-os forradalomban. Íme, az ötvenes évek magyar történelme egy szuszra és kicsiben!

A Bakonyi–balatoni jegyzetek ezenkívül harminc hosszabb-rövidebb riportot, tárcát, pamfletet, tudósítást tartalmaz, amelyek – akárcsak a harmadik rész, a Magyar tenger – Gyalog-Bakony húsz hasonló műfajú írása – a Balaton-felvidék kultúrtörténetét, tájait, történelmét mutatják be, vagy olyan rejtett zugait, mint az agyonparcellázott tóparton érintetlenül maradt lozsántai dűlő, olyan nevezetes személyiségeit, mint Egry József, olyan mártírjait, mint Bódi Magdi. A Balatontól a Bakony felé távolodva egyebek mellett a polányi passió ürügyén szóba kerül magyarok és németek együttélése, Horn Gyula ajkai választási kampányával kapcsolatban pedig felrémlik a tömegember világába makacsul visszajáró kádári múlt kísértete.

Ezek a rövid írások a szerző egyedi hangján, az ő sajátosan egyéni és leplezetlenül elkötelezett látásmódjával, így hadba gyűjtve erősítik meg egymást, és együtt érik el igazán a hatásukat. Ahogy az Tolsztoj egyik tanmeséjében áll: a fűzfavessző egy szál magában gyenge és törékeny, de nyalábba kötve erős és törhetetlen lesz.

Séd, 2020/4. 24.

Hun a Szeret szompolyog

Vajda Anna Noémi

Pruton innen, Szereten túl

Kocsmagőzben lehet írni, vallják, akik néhány tíz centin, monoton zajongásban képesek. A babaszoba ennél harsányabb, és legtöbbször tíz centi sincs az írásra, nemhogy napi minimum három, épeszű, ép idejű óra. Csudát! Ibsen Nóráját egykor megvetettem, ma már, ha nem is lépnék a nyomába, elítélni sem merem. Azaz: a babaszoba éppenje még mindig nem kedvez az írásnak, írom, aki innen alig. És ez nem felrovás a sorsnak, hogy is lehetne, mikor épp kegyeltjének érzem anyaként magam. Nem is magyarázkodás, pusztán tény, ami fölött mégis nehéz szemet hunynom. Miközben tudom, hogy a babaszoba érdekében érdemes nem megelégedni, hanem elégedett lenni azzal, ami van. Anya, olvass nekem mesét! A fejedből olvass! Hát nagyrészt olvasok. Mesét olvasok. Lekerekített szögletünkben, mely valószínűtlenül kapcsolódik a külvilághoz. Ha csak nem azokban a pillanatokban, amikor fel-felröppentjük és fogadjuk a képzelet és emlékezés papírrepülőit. Mint most Sarusiét.

Csavaros útikönyv, csavargókönyv, tudósítás, vallomás. Középkori, szabófalvi, sziszegős magyar olykor. Ima, hun a Szeret szompolyog.

Az ima kapcsolatteremtés, s ha kapcsolatteremtés, útkeresés is. Az útkeresés pedig ima nélkül, ha sikeres is talán, nem mindig áldásos. Ahogy a sikertelen sem feltétlenül áldatlan. Az út végén (végén?) Sarusit sem az várja, amit feltétlen sikerként tartana számon, tartanánk számon, útját mégis áldásosnak látom. Lépteit valamifajta nyugalmas mérték, bizonyosság kíséri, az a meggyőződés (mint minden írását), hogy a leírt szónak - akár a megtett kilométereknek - értelme van. Szent Erzsébetről maradt fenn az anekdota, hogy képes volt puszta jelenlétével megáldani a környezetét, lelket lehelni a lélektelenbe. Így látom Sarusi útját is. Léptei, leírt szavai nyomán életerő, hit fakad, ha nem is annyira az etelközi pusztaságban, mint inkább az olvasóban, akit a kihalás felmutatása éberré tehet.

Népmeséink csavargó hőséhez hasonlóan Sarusi Mihály is bejárja a maga Vagabundkorzóját. De sem a mesebeli királyfi, sem Csavarga Miska nem igazi csavargók, mert úti céljuk van: a csavargás leple alatt utaznak. Hogy aztán az utazás leple alatt csavarogjanak mégis. Akár így van, akár úgy; akár így is van, akár úgy is, több ez, mint a megtett kilométerek öröme.

keresem azt, ami van

Szabófalva. Lábnik. A még mindig hiányzó Csöbörcsök az elért szegletek közt. Valaminek utána járni, nyomára bukkanni, jó szerencsével az életnek, a történőnek, zajlónak, s hogy neki ez mit jelent… Csavarga Miskánkat oda húzza a szíve főleg, ahol magyarjainkat felfedezni reméli; ünnepelni a felkutatott magyar szót, borúsan örülni a bukovinai magyar öregembernek, akinek - anyanyelve és önazonossága híján - sejtése sincs eredetéről.

Nemcsak csavargása - csavaros észjárása okán Csavarga. Például olyan fortélyokat mível akarva-akaratlan, tudatos-öntudatlanul, hogy már a könyvborítón elárulja, mit gondol arról, hol van tulajdonképpen Etelköz. A címben rámutat a szompolygó Szeretre, a hátsó borítón meg a Prut-kóstolásra. Azokkal szemben, akik a Donig szaladnának Etelközzel…

Sok helyre nem jutottam el - mondta néhány éve belenyugvással -, de hogy Csöbörcsökre nem - feszült vágyakozássá hangja -, azt bánom, oda még elmennék.

Tágra nyílt szemmel kerestem Csöbörcsököt a térképen, a legkeletebbre eső csángó települést, ahol ma már talán nyoma sincs nyelvünknek, legfeljebb néhány vezetéknévben, meg a magyarul is fennmaradt helységnévben, a környező tájegységnevekben. (Hogy Ó- és Újcsöbörcsök is van, azt ebből a könyvecskéből tudom meg végül.)

Aztán most, évekre rá elküldi frissen megjelent könyvét: útikönyv - a Kárpátok túloldalára vezet. Rá jellemző furfanggal éppen abban a koronázott évben adja közre, mikor vagy tilos, vagy csak nem javallott utazni. Ha nem lehet, is lehet, mutatja. Vezet. Majdhogynem tilosba. Sok tilossal szegélyezett útján. Oda, ahová nem szabadna gondolnunk. Azokhoz, akiknek nem szabadna ránk gondolniuk. Úgy önmagukra, mint részeinkre - nem. Megint túl sok a nem. A Sarusi-csakazértis dacára. Vagy éppen azért. Mert nincs vége a nemnek. Nem gyakorlatias útikalauz ugyanis. Nem azt tudom meg belőle, melyik szálláson érdemes foglalni, melyik étteremben mennyiért lehet jót falatozni. Filozofikus útikönyv inkább, személyes útirajz, melyben arról ír, ami felötlött benne, miközben nyomunkat kereste a Szereten túl. Akaratlanul is Bölöni Farkas útikönyve jut eszembe. Hisz ő is Keletre vágyott, magyar morzsák után keresni, még ha tudott is a távolabbi Keletre törő Körösi Csomáról. S mert nem szabadott beutaznia Cár apuska birodalmába, nem maradt más hátra végül világlátó vágyának, tettre kész, elszánt szellemének, mint a Nyugat.

Sarusi sem jut el olyan mélységig a Kárpátokon túlra, ahogy szeretné - itt is a politika -, a beutazási engedély megtagadása húzza át, módosítja a tervet. Aztán később mégis lehetővé válik egy másik utazás, nem éppen oda, mégis oda, keleti magyarjaink nyomdokába. Tudósítván Etel-közünkből. Drága fajtánk előhazai utómozgásáról? Életjeleiről, melyekkel magához ölel bennünket.

keresem azt, ami már nincs

Mint tavalyi könyvében, a Nyelvkiakadásban, Sarusi megállíthatatlanul hallgatja - művelése mellett - nyelvünket, és annak romlását. Zárójelbe is teszi, mint nem (feltétlen) ide tartozót, mert hogy lehetne elhallgatni. Annyira zsigerből hallgatja a nyelvet, hogy bele-beletántorodik. Szerethető szédülése. Csirës. Azaz cseres, cserfás. Ő így hallja. Egyéni nyelvi tűnődések, nyelvfilozófia, nyelvi spekuláció. Kérdőjelekkel jelezve a keresést, a lehetőségekben való tapogatózást. Kalugyerek - milyen gyerek? És hirtelen megvilágosodásom, csapok a homlokomra, hogy ez a călugăr, a román szerzetes. Sarusi-etimológia! Már megint. Ahogy Bukur, Bukurvár Bukarest, sajátos Sarusi-nyelven. Bodzavár Buzău lenne? Rumun orosz a moldáv.

Útikönyve érteti meg velem hiányában is Csöbörcsököt; hogy Tiszán innen, Szereten túl mintha hasonlóak lennének a gondjaink, ha arányaink - számunk, nyelvünk állapota (még?) - nem is összehasonlítható. Nálunk a Maros-Tisza. Náluk a Szeret-Prut. Itt a nyolcvanezernyi, aradi szórványmagyarság, ott a sokkal kevesebb - ugyanolyan mértékben fogy. Két generációt jósolt nekik ott. Én nem merek ilyenfajta jövendölésbe bocsátkozni itt, a beolvadás huzatában. A létszámcsökkenésnek nincsenek távlatai, csupán léptéke van… Kapaszkodunk, kapaszkodnunk kell, hogy megmaradjunk.

A ma tiszta román Csöbörcsök kétszáz éve félig magyar, félig román volt, négyszáz esztendeje tiszta magyar.

Bucsákország, írja a csavargókötetben, és szeget üt a fejembe: olyan hasonlóan cseng, hogy köze lehet ennek a szögletnek az aradi Buzsákhoz s a dél-magyarországihoz. Lehetséges lenne, hogy Buzsák leg(?)keletebbre, a gagauzok földjén Bucsák? Sejtelmemet Király Lajos igazolja: a szláv eredetű helynév köznévi jelentése az átadó nyelvben: ’sarok, szeglet’. Meg Sarusi: Besszarábia: Moldva-szeglet. Bucsák, Butschak a tatárnak szeglet. Ahogy Kisinó a magyarnak Kisjenő. Csöbörcsök annyira van Jászvásártól keletre, mint Csöbörcsöktől Nikolajev keletebbre, ahová nagyapámat hurcolták fogolytáborba. A föld alatt Csöbörcsöknél jóval távolabbra rugaszkodtunk vissza keletre, igaz, nem önszántunkból, bár kitettük, ha nem is érte - mert fogunkkal együtt hagytuk ott -, lelkünket. Bizonyíték erre ma már csak a számos világháborús tömegsír. Vagy éppen Csöbörcsöktől Dnyeszterfehérvár dél-keletre, az Árpád-kori külső gyepű végében.

S ami maradt, Csöbörcsöktől nyugatabbra, Kisjenő sugarában, azt Sarusi bejárja a nyolcvanas, kilencvenes években. Hírt ad. És vall. Mert önvallomás ez az úti rege, mint az úti rege általában. Önvallomás, hogy az embert mi izgatja, mi bántja, mi vonzza, mi sarkallja tovább menésre. Emellett tényleges önvallomás is. A vére, származása százalékos lebontása, kisebbik fele - a román - lélektestvéri felfedezése a Prut mentén, a moldovai román ember szabadságszeretetében. Mintha jobban értené - mert maga is hasonló sorsra jutott - az erdélyi, partiumi, bánsági magyar akaratot, a csakazértist.

Azokkal az erdélyi románokkal tudok azonosulni, akik nem tűrik nemzettársaik rémuralmát bármelynyelvű honfitársaikon. Ők testvéreim, az Erdélyt (s a hozzácsapott Magyarországi Részeket) eltipró balkániakhoz semmi köze a magamfajta alig románnak.

Ha Valachiára gondolok, elhatárolom magam, ha meg a moldovaiakat látom, testvéreimnek érzem őket… Csak nem azért, mert türelmesek, megértőek a köztük élő kisebbségekkel? És: Érdekes, itt érzem jó szívvel, hogy van bennem egy kis román vér.

Sarusi autón érkezik Kisjenőbe, Bucsákországba. Hozzánk Kisjenő jön autón az ügynök halálával. Igaz, ez más ügynök, és más halál. Születésnapom volt a napokban. Az udvar közepén, a filagóriában orchidea. Én kaphattam. Az orosztól, pontosít a férjem. A mi oroszunk Temesváron élő, kisjenői román. 90 km-t autózik, hogy felköszöntsön. Ügynök, mit neki az a 90 kilométer, mikor egész nap autózik?! De így, hogy be se jön a házba?! A férjem nincs itthon, persze, hogy nem ront be. Nem, nem az, amire gondolni tetszik: a férjemmel szeretne barátkozni. Nem, arra se tessék gondolni! Ez a furcsa felköszöntés, távolságtisztelő közeledés az ügynök magányáról szól. Kiskamasz volt, amikor anyját Temesvárra hívták tanítani. Vele együtt költözött a család is. Miközben az anya az egyetemistákat oktatta matematikára, fiait az iskolában kiközösítették - beszédes másságuk miatt a felismerés-kirekesztés azonnali volt: büdös moldáv! Behemót oroszunkat ma biztos nem gúnyolnák teli szájjal, a címke mégis a lelkében ragadt, azóta sem tud a déliekkel egy követ fújni. Adott szó, gerinc itt nincs - háborog -, ahogy olvasó ember sem nagyon. Nem így náluk! Ahol a fehérek Szentpétervárhoz húznak, a vörösek Moszkvához, ma is. A moldovai, kisjenői román ma meg sem Moszkvához, sem Romániához, inkább Európához húzódna. (Dosztojevszkij és Turgenyev, a 19. századi Oroszország kulturális belharca jut eszembe rögtön, az orosz istenre esküvő vagy épp az Európához alázatosan felzárkózó, egymásnak menő ördögök.)

Oroszunk magyarokkal otthon nem találkozott. Csöbörcsökről nem hallott. Kicsi falu, hogy a mai, moldáv városinak akár, jelentékeny legyen. Úgy látszik, nekünk azabb. A sorsunkat, mert az övé is hasonló, a két, sőt többsorsúakét, az itt bozgorként, ott oláhként beazonosítottakét pontosan érti, érzi a megvetettséget, mint megítélésünk zérus pontját. Azt, hogy aki vagy, a mögé szorul, hogy honnan való vagy. A kiféle a miféle mögé. Trauma. Sebzettség. Megbélyegzettség. Fájdalompecsét. A kisebbségi sorsba toloncoltság vagy születés épp úgy, mint a csonkahonba való átköltözés. S miközben az anyaországiak közé olvadás majdnem lehetetlen, a szórványban riogató a beolvadás. Mert a beolvadás nem trauma. Annak nem, aki beolvad. Az észre sem veszi, annyira természetesen szivárog át - bele az életébe. A halál nem annak trauma, aki meghal, hanem annak, aki látja. A túlélőnek trauma a beolvadás. Nekünk, akik magunk körül látjuk. Akik (még?) a szivárgáson innen. Halljuk az egyre inkább tört szót, a nyelv fölött, alatt, -ben eluralkodó idegent, a meg sem szólalást. A sorstárs (?) beolvadása trauma. A lehetséges beolvadás félelme. Mint járvány idején a még nem fertőzöttek félelme. Itt lebeg a levegőben, beólálkodik mindenhová. Persze, hogy maszkot teszek. Persze, hogy védekezem. A szkepszis dacára is. Az összeesküvés-elméletek dacára is. Persze, hogy imitt-amott rám nehezedik a transzilván gond és pecsét. Újabb megbélyegzettség - idejétmúlt nemzeti sirámok! Pfúj erre, fúj arra! Ugyanolyan ki nem beszélhető, soha nem abbahagyható, mint a holokauszt túlélőké. Mondjuk és mondjuk. Fújjuk a magunkét. Más hogy is érthetné. Hacsak nem érintett valamiképp. Mint. Aki oda is tartozik, ide is. S mert tudja, hogy ide és oda közt valójában nincs határ, amoda is kötődik, amarról is hírt ad - árnyék födte eleinkről.

Egy kívánsággal ér véget az írás-olvasás: ne legyen itt a vége, fuss el véle Csöbörcsökig.

Irodalmi Jelen (Nyugati Jelen havi melléklet), 2020/11. 3., 8.

Életszomj

Oláh András

Levelekbe zárt titkaink

A mű különlegességét az adja, hogy párhuzamosan futó szövegeket olvashatunk, hiszen az eredeti levélbe betoldva találkozunk a szerző megjegyzéseivel, az érintett téma tágabb bemutatásával, az esetleges következményekre való utalásokkal. Nem minden esetben kerül elénk az irományok teljes szövege, de tartalmi eligazítást így is kap az olvasó.

Az első levelek, képeslapok keletkezésekor Sarusi Mihály még szabadságvágyó gimnáziumi diák. A levelezésben érintett fiatalokban a lezserség és a kötelességtudat verseng egymással: a tudásszomj természetes kiegészítője a bulizás, a csajozás, és persze nem maradhat ki a foci sem. De a szövegbéli utalásokból kiderül, hogy a kor tisztítótüze hamar megérintette ezt a korosztályt is. Ugyanakkor a megélt hétköznapok őszinte és közvetlen bemutatása révén szociografikus pontosságú képet kaphatunk a 60-as évek elejének kádári világáról, a benne élők szemléletéről, hozzáállásáról – különösen a vidéken élők helyzetéről.

Amellett, hogy a levelekben érthető módon különleges hangsúlyt kapnak a magánéleti és családi gondok, problémák, finom árnyalatokban beleláthatunk, belekóstolhatunk az évtized sorskérdéseibe, a gulyáskommunizmus éveinek magyar valóságába, a keleti blokk sajátos életformájába, életstílusába. Mindezt kíméletlen őszinteséggel, a szembenézés igényével teszi a szerző – miként azt maga is megfogalmazza a könyv borítóján olvasható ajánlásban: a kötet „nemzedékemről mutat föl őszinte összegzést (nem ritkán szabad szájú, nyers hangon fogalmazott, keresetlen szavakkal papírra rótt képet) arról, milyenek is voltunk jó fél évszázada azokban az útkereső, nem csak számunkra oly fontos hatvanas években. Mellébeszélés, toldás-foldás, forrókása-kerülgetés, köntörfalazás nélkül.”

Ha csak a családtörténeti oldalát nézzük a műnek, már az is rendkívül színes és mozgalmas, fordulatokkal teli. Sarusi valóban ködösítés nélkül nyúl a legszemélyesebb részletekhez is. Megható a korán elveszített – de az életsors későbbi pontjain is sokszor megidézett – édesanyához fűződő viszonya. Ugyanakkor kertelés nélkül tárja fel azt a furcsa kapcsolatot, ami az apa és a család többi tagja között alakult ki. (Az apa megbocsáthatatlan tette, hogy – bár gondosan ápolta halálosan beteg hitvesét – mégsem maradt teljes szívvel mellette, új társat talált, erősen rányomta bélyegét a család életére.) A testvérekkel – illetve az apával és annak új párjával – folytatott levelezés ezt a traumát is kendőzetlen őszinteséggel ábrázolja.

A sors különös kegyetlensége, hogy a szerző édesanyja halálakor katonaként szolgált, s még a temetésről szóló táviratot sem kapta kézhez. Nem csoda, hogy minden érzéke lázadt, s hogy hamarosan elege lett a hadsereg lelket nyomorító merevségéből, és megszökött a kaszárnyából. (A sors fura fintora, hogy elfogását követően a Petőfi Laktanyában egy utcabeli ismerőse lett az őrzője.)

Amellett, hogy folyamatosan nyomon követhetjük az édesapa és a testvérek sorsának alakulását – különösen húgához fűzi eltéphetetlen szeretet –, a baráti levelezések révén betekintést nyerünk a korabeli fiatalok mindennapi életébe is.

Akadnak laza, vidám eseményekről tudósító híradások, hangulatos pillanatképek villannak a gimibálokról, sörözésekről, koncertekről, focimeccsekről. De szó esik az ábrándokról, kísértésekről, rivalizálásokról, kibicsakló szerelmi kapcsolatokról is. A 60-as évek valósága a fiatalok szemével láttatva.

Eltérő világok, eltérő reakciók. Láthatjuk a helyét nem találó (a teológiát ott hagyó) barátot, aki olyannyira nem bírja elviselni az álarcot öltő kádári rendszer álságos voltát, hogy disszidál – hogy aztán egy autóbalesetben rövidesen életét veszítse. Vele szemben fölbukkannak azok a figurák is, akik megtalálni vélik helyüket a gulyáskommunizmus bőségtálja mellett, s akik a rendszer kiszolgálói (talpnyalói) lesznek, pozíciót szereznek – s közben akár besúgóként, spicliként, beépített ügynökként használják fel a társaiktól szerzett információkat.

Láthatunk leamortizálódó haveri kapcsolatokat, és nyomon követhetünk örökéletű – egymást mindenben és mindenkor segíteni kész – barátságokat is. És persze a szerelmeket.

A viharos ifjúság korában egymást váltják a rövid élettartamú, hirtelen fellángolások, sorjáznak a kitartóan levelezni vágyó lányok nevei (pl. egy vonaton meglátott szépség, aki 8 oldalas levelekkel ostromolja az akkor még pályáját kereső szerzőt), de berobbannak mély érzelmi háttérrel induló kapcsolatok is. Köztük egynek majdnem tragikus vége lett. A debreceni kollégium 2. emeleti ablakából lépett ki a bohó ifjú – kockára téve mindent. (S ezzel persze az állambiztonsági szervek figyelmét is magára irányította, mert az esemény november 4-én történt, ami az 56-os szovjet beavatkozás évfordulója.) Lám, mekkora vihart tud kavarni egy női szájból elhangzó – szerencsétlenül megfogalmazott – mondat.

Egy rendkívül fordulatos – mondhatni regényes – élet epizódjai tárulnak az olvasó elé. Ha csak azt soroljuk föl, mi mindennel foglalkozott Sarusi Mihály, máris belátható: nem lehetett unalmas az élete.

Persze akadtak bosszúságok – például a sikertelen felvételi (illetve eredményes, de hely hiányában mégis el lett utasítva). De ez is csak tovább színezte a történetet, hisz így válhatott belőle kiváló hölgyfodrász. Dolgozott a közművelődésben is. Matróz is volt fél évig a Dunán. Útlevelet nem kapott, tengerre nem mehetett, így ebből a hajóból is kiszállt, hogy aztán újságíró és író legyen.

Mindeközben látjuk a Honvéd Kórház elmeosztályán ápolt szökött katonaként, majd az öngyilkossági kísérlet után talpig gipszben fekvő ápoltként, hogy aztán elolvassuk egy halálból megmentett asszony levelét, aki az életét köszönheti neki, mint véradójának.

Feltárulnak megrázó, szívsajdító pillanatok, és megörökítődnek nevetésre ingerlő vidámságok is. Találkozhatunk például az Arad közeli Kisiratosról származó apai nagyszülőkkel, akik – lám, ismét egy regényes fordulat –, egyazon a napon haltak meg. De olvashatunk egy csacska ötletről is, amikor a szerző csibészkedésből a barátja esküvőjére egy csabai fodrászlány fürdőruhás fényképét küldi el „Mindig visszavárlak: Zsuzsa” felirattal.

Összességében egy rendkívül élvezetes, olvasmányos anyagot gyűjtött össze Sarusi Mihály. 1961 és 1971 között keletkezett levelek segítségével tárja fel, hogy „hogyan élt, miként gondolkodott, mit érzett, mire vágyott, mitől tartott, miről ábrándozott, miben reménykedett eme évtizedünk ifjúsága”. A saját emlékeit is ébresztgeti ezekkel a levelekkel, de alapvetően mégis az adja az alaphangot, ahogy a barátok, ismerősök – tehát az átlagpolgárok – akkor látták a világot.

Sarusi Mihály: Életszomj (Kortárs Kiadó, Budapest – 2021)

Kortárs, 2021/12. 110-111.

Ványai Fehér József

Levélrege a hatvanas évekről

Lapszéljegyzetek Sarusi Mihály: Életszomj c. könyvéről

Életszomj – ezzel a címmel jelent meg Sarusi Mihály legújabb könyve, levélregénye, levélregéje a Kortárs Kiadónál. A mű a sokat emlegetett hatvanas évek hangulatát igyekszik felidézni főleg a szerzőhöz írt levelek segítségével, azok fontosabb részleteinek nyilvánossá tételével, de mindezt sajátosan egységes szerkezetben, irodalommá nemesítve a hozott és kapott anyagot. Ráadásul a levéltitok sem sérül, és a felvezetések, kommentek csatolása különleges szerkezetet kölcsönöz a szövegnek.

Sarusi szokásához híven megint nagyobb egységben gondolkodik, ugyanis az Életszomj/Levélregény 1961-1971 a „Levelesládámból” címen nyitott leveleskönyv-sorozata második darabja. Emlékezzünk: az első kötet törzsét a Simonyi Imrétől, Nagy Gáspártól, Ördögh Szilvesztertől, Körmendi Lajostól hozzá érkezett levelek megidézése adta. (S már a bevezetőben ígéretet kapunk arra, hogy a Levelesláda III. majd a szerkesztőktől, íróktól, költőktől, tudósoktól, újságíróktól, olvasóktól származó levelekből áll össze).

Az Életszomj összeállításának technikai részleteibe maga a szerző avat be minket: az anyag a baráti, rokoni, szerelmes, hivatali, szerkesztőségi küldemények számbavétele, illetve azok érdekesebbeknek tartott soraiból szerkesztődött. Hogy összeálljon a kép, jó tudni, hogy a textus szerves részét képezik a címzett reájuk fél évszázaddal később adott válaszai – mert az eredetiek nincsenek meg.

Az Életszomjra könnyű volna ráfogni, hogy szociografikus jellegű korrajz, de érzésem szerint több is, kevesebb is annál. Több, mert – fogadjuk el a szerző álláspontját, mert mégiscsak ő látja legjobban - a szemléletes levélrege meghatározás fejezi ki leginkább a lényeget. És kevesebb abban az értelemben, hogy nem mond ki nagy igazságokat a kor társadalmáról, megmarad a levelezés adta kereteken/korlátokon belül.

Az azonban egészen bizonyos, hogy egyfajta kordokumentumnak megteszi az összeállítás. Régi tételem, talán már kezd unalmassá és közhelyszerűvé is válni (bár nyilván nem egyedül gondolom így), hogy a kádárizmus története még mindig nincs hitelesen, ugyanakkor magas művészi színvonalon megírva. Meglehet, pár jó művet citálhatunk ugyan, de az a bizonyos asztal még nem szakadt be a produktumok súlya alatt. A kísérletezők között említhetem (a teljesség igénye nélkül) Dragomán György, Temesi Ferenc, Garaczi László, Kukorelly Endre, Zalán Tibor, Bereményi Géza nevét – Sarusi Mihály prózájának, könyveinek tekintélyes hányada szintén e kort veszi górcső alá, köztük immár a levélregény. Ez a műfaj a korhangulatot plasztikusan nem adhatja vissza, viszont feleleveníti a szóhasználatot, a divatos kifejezéseket, a levelezési stílust, és ez sem kevés. A családi levelezés megidézéséből olyan titkokat tudhatunk meg, melyeket eddig csak az író legszűkebb ismeretségi körében ismerhettek, például anyja halálának körülményeit. Mindez ízlésesen tálalva, éppen eltalálva az egyensúlyt, amely a magántitok és a túlzó általánosítás között kialakulhat. Az Életszomj még azok számára is hoz újdonságokat, akik pedig jól ismerik Sarusi életművét, például a „Vagabundkorzó” köteteit.

A korabeli levelek olyasmikről is tanúskodnak, amely kérdéseket talán nem is akarta centrumba helyezni a művész. Ilyen problémakör számomra az alkoholizálás mint (nép)szokás elhatalmasodása a magyar társadalomban, főleg a katonacimboráktól és a haveroktól érkezett irományokban részletezik ennek örömeit és bánatát. Jóllehet, a borivó nemzet titulus nem véletlenül ragadt ránk az évszázadok során, de a kádári haspolitika részeként megvalósuló össznépi ivászat ekkoriban kezdett elburjánzani minden szinten. De mit tehet erről Sarusi, aki most is „csak” dokumentál? Természetesen semmit. Legbeszédesebb talán a régi idők szlogenje: az értelmiség előtt két út áll(t), már ami az alkoholizást illeti – a másik járhatatlan.

Formai szempontból egy-egy bejegyzés szinte műfaji újítást hoz, mert a szerkezet általában így áll össze: dőlt betűs, olykor ironikus közcím, némi felvezetés, idézet a levélből, komment, az olvasókat eligazító magyarázat, gyakran humoros megjegyzések. A külcsín módot ad a belbecs részletezésére, a szűkebb család életeseményeinek ábrázolására, az ifjúsági szubkultúra szokásainak felelevenítésére (bulik, csajok, némi ellenállás az éppen regnáló hatalom ellenében).

A levelek egyediek (és utólag is jól szerkesztettek), kommunikációs panelek nincsenek, a mondandó nem fullad hétköznapiságba, sőt némelyik filozófikus magasságokba emelkedik, lévén az írójelöltnek érdekes, egyéni hangú barátai. Hiába, nem volt még net és mobil, így a mában is élvezhetjük az írásban a társalgási stílusra hajazó kommunikációt, kicsit a szlenget, szerencsénkre a hivatalos világ szóhasználata alig hatott rájuk. A vagánykodó ifjak törekedtek rá, hogy üzeneteikben az egyszerű, közérthető beszéd uralkodjon.

Ahogy haladok a befogadásban, egyre inkább kirajzolódik számomra a címzett általam részben már ismert portréja, persze a többi szereplőről is sok mindent megtudok, de ami leginkább pozitív, hogy fogalmunk lehet a történelmi közösség sorsáról.

Felmerülhet a kérdés, hogy szükséges volt-e rövidíteni, szerkeszteni a leveleket? Természetesen nem ismerhetem az eredetieket, de talán nem túl merész vállalkozás megkockáztatni az igent. Hiába, nem született minden levélíró titkos Hemingway-nek, másfelől a közhelyeket, helyesírási hibákat, ordító képzavarokat a nyilvánossá tétel gesztusakor muszáj kiiktatni.

Sarusi megint bebizonyítja, hogy nem tud nagyot hibázni, rosszat csinálni, mert az ötven-hatvan évvel ezelőtti anyagokból kihozza a legtöbbet, legjobbat. Leghangsúlyosabban mégis talán az író személyes élete van itt jelen, kis túlzással azt is megtudhatjuk róla, amit eddig nem. Élet és irodalom, író és életmű egybeforrt.

Bárka-honlap, 2022/jan. 11. Bárka-honlap:
http://www.barkaonline.hu/olvasonaplo/7899-sarusi-mihaly-eletszomj-cim--kotetet-

Oláh András

Végenincs Corvinka

Az emlékek kutatása, a kötődések feltárására való törekvés, a múltidézés folyamatosan jelen van Sarusi Mihály munkáiban. Legújabb könyvében is hajdanvolt időkből előbukkanó békéscsabai képeket villant fel, s egy ma már nyomaiban is alig fellelhető világot elevenít meg a kötet lapjain. A mű egy három részből álló sorozat középső darabja. Az első rész (Végig a Corvinkán) 2010-ben látott napvilágot.

A sajátos elbeszélőmodorban megfogalmazott, szociografikus ihletésű leírások azt a környezetet mutatják be, ahol Sarusi Mihály ifjúéveit töltötte, s ahol a világra rácsodálkozó gyermeki tekintete körbefényképezte az élet legapróbb zugait is, hogy aztán évtizedek múlva egy sötétszobában előhívja ezeket a felvételeket.

A szerző egy sajátos életérzést örökít meg, amely a boldogságpillanatoktól fájdalmakig, a mosolyt fakasztó életajándékoktól az örömtelen vívódásokig minden részletet érzelmi pontossággal közvetít – természetessé és bizalmivá téve a kapcsolatot az olvasóval. Stílusa, elbeszélőmodora egészen egyedi. Egy őszinte diskurzus részesévé avatja az olvasót, amelyben a hangosan gondolkodó szerző a derűre okot adó mókás pillanatok mellett a kétségeket, a szorongató riadalmat, az elharapott félszavakat, a félelmeket, visszafojtott nyugtalanságot, de még a legutolsó grimaszt is lejegyzi.

Az ironikus – néhol önironikus – megjegyzések, a gesztusok, a közvetített reakciók nem csupán az ábrázolt korról nyújtanak tökéletes jellemzést, de az elbeszélőt is intim közelségbe hozzák. A múlt, a történelem így válik egy pillanatra jelenvalóvá az olvasó számára. Beavatottként kíséri végig a szerzőt az emlékek dzsungelében.

Meglepetéseket is tartalmaz a gyűjtemény. Ilyen mindjárt a kötet nyitó alkotása, az 1914-es eredetű bolondos leszerelő levelet és annak háttértörténetét megvilágító írás, amely a szomszédban élő idős néninek az édesapjától örökölt katonaládájából került elő. A bő humorral telített tartalom azonban groteszk – s ugyanakkor fájdalmasan szomorú – fordulatot vesz, hiszen a leszerelés előtt álló, s magát a civil viszonyokba visszaálmodó katona mégsem térhet haza, mert kirobban az I. világháború, s előbb az olasz, majd az orosz fronton vetik be, s csak 1918 decemberében láthatja viszont családját – közülük sem mindenkit, mert testvérét és sógorát is elviszi a háború.

A kötet további írásai viszont már Sarusi Mihály konkrét emlékei és a családban fennmaradt visszaemlékezések köré épülnek. Ilyen például az a háború idején játszódó történet, amikor – miközben a házukat tankágyúk tették rommá – az édesanyja a konyhaasztal és egy fateknő fedezékébe rejtette csecsemő gyermekét, hogy megóvja az életét.

Sarusi Mihály nagy világjáró, csavargásainak történetét is több kötetben tette közzé. Ebből a könyvből azonban megtudhatjuk, hogy a kalandozási hajlam már egészen ifjú korban megmutatkozott: első elbitangolása kétéves korában történt, de négyéves koráig többször is megismétlődött a dolog. Első alkalommal egy út menti árokban szundikálva leltek rá a szülei, a későbbiekben viszont már jóval messzebb merészkedett, a település határában lévő körgát környékén akadtak rá. Az óvodából is sikerült megszöknie mindjárt az első napon.

Számos személyes élményt villant fel írásaiban. Beszámol Mindszenty hercegprímás békéscsabai látogatásáról, felidézi az amerikai fogságból hazatért szomszéd fiú történeteit, a kitelepítés időszakát, szóba kerül a családi disznóvágás, a vörhenyes megbetegedés, és feldereng egy kislány emléke is, akivel titkon papás-mamást játszottak. De az önvédelemre nevelés jellegzetes epizódja is előbukkan, amikor apja biztatására megvédte magát egy őt ért sérelem után. Az eset máig ható következményét így fogalmazza meg a szerző: „megmaradt bennem, hogy nem szeretek adós maradni”.

Külön színt ad Sarusi Mihály történeteinek az a tény, hogy a család katolikusként él az evangélikus tótok által lakott környezetben. No és az édesapa foglalkozása is, aki fodrász volt (miként később a fia is), így nem véletlen, hogy a lányok ez idő tájt Figaróként emlegetik.

S ha már a neveknél tartunk, amellett sem mehetünk el szó nélkül, hogy a család eredeti neve sem Sarusi. Kurtucznak hívták az édesapát, aki a Romániához csatolt Kisiratosról költözött át a határ innenső oldalára.

A kötet további fejezetei más-más aspektusból világítják meg a Corvin utca hétköznapjait. A Klejn a Gorvinkán a szülőház környékének ismert épületeit veszi sorra. A Neumann-méteráru üzletet, a Klein-kocsmát, a Löbl-portát, a szikvizet árusító Markovits Andor házát. Mindegyik épület magán viseli a zsidóüldözések bélyegét, hiszen a tulajdonosait elhurcolták, s egyikük sem tért haza.

Fájdalmas azonban az a megállapítása is a szerzőnek, hogy ez a városrész napjainkra gyakorlatilag élettelenné vált. A nagyarányú odairányított teherforgalommal tönkre tették az utcát, a házak egy része ma már lakatlan.

A következő rész (Tót Corvinka, szlovák Csaba) egy tágabb – térben és időben is messzebbre nyúló – történeti áttekintést is ad. Itt derül ki, hogy az 1717-es összeíráskor mindössze 22 magyar családot regisztráltak a térségben. Ekkor kezdődtek a szlovák betelepítések, amit őriznek a szlovák utcanevek, valamint a fennmaradt dalok és dalszövegek.

A magyar és szlovák nyelv keveredésének is színes példáit mutatja fel Sarusi Mihály – érzékeltetve az ízes nyelvhasználatot. Ilyen történet a Ferenc József csabai látogatását megörökítő legenda, amelyben a falu nagy tekintélyű paraszt-bírája köszönti sajátos stílusban az uralkodót.

Az 1947-es kitelepítési hullám ezt a térséget is érintette. Az I. világháború idején még itt élt a legtöbb szlovák – több, mint Pozsonyban! A Beneš dekrétum következtében bekövetkezett népességmozgás azonban jelentős változást eredményezett ezen a vidéken is, de – mint azt Sarusi Mihály konkrét példával is igazolja – a Corvinkáról csupán két család költözött el. De példaértékű, hogy ezekből a családokból is ott maradt egy idős nő „ahhoz a házhoz ragaszkodva, amelyben világra jött”.

A valahova való születés és tartozás sokakban „átigazította” a családnevekből esetlegesen lekövetkeztethető az identitástudatot. Sarusi Mihály az egyik barátját idézi példaként, aki „kikéri magának, hogy ő tót lenne”, pedig az apai név alapján mindenki szlovákként könyvelte volna el.

Az Ó-(Magyar-) Csaba címet viselő fejezet a történelem még régebbi bugyraiba nyúlik vissza. Szóba kerülnek a római és kelta leletek, és az a legenda is, miszerint a település Attila hun király fiáról, Csabáról kapta volna a nevét. A szerző felidézi, hogy a lakótelepek építésekor valóban bukkantak ókorra visszavezethető leletekre, de ezek hiteles feltárása elmaradt.

A fejezet központi témája az Ábrahámffy család egykori kastélyának (és magának a családnak) a kálváriája. Előkerülnek a középkori legendák is, a Mohács után három részre szakadt ország politikai csatározásai, az álnok cselvetések, melyek következtében a Bécs-párti gyulaiak legyűrték az Erdély-párti csabaiakat. De előkerülnek családi emlékek is, szomorú szerelmi történetek.

A záró rész – bár címe alapján (Zsilip) akár egy új nyitást is jelképezhet, amit a bevezetőben már beharangozott harmadik Corvinka-kötet bizonnyal igazolni is fog – a település határában (az Alvégen) lévő Körös-zsiliphez és a Körös-parti homokfövenyhez kötődő emlékeket mutatja be. Itt kap ismét fontos szerepet a család, a szülők – különösen a szerető édesanya – emléke. Fölvillannak a gyermekkori vasárnapi fürdőzések, előkerülnek a régi cimborák, a kocsmaképek, s beágyazódik a történetbe egy közelmúltbeli baleset emléke is.

Múlt-navigáció a jelenben – így összegezhetnénk Sarusi Mihály emlékgyűjteményének üzenetét. A történelem velünk és bennünk él. A szerző szuggesztíven eleveníti fel a megrendítő élményeket, az időt túlélő tapasztalatokat, a kapaszkodót jelentő családtörténeti emlékeket. Ez a historikus epika – amit a két világháború között az erdélyi folyóiratokban közölt írói szociográfiák alkotói otthonirodalomnak neveztek – azokhoz a gyökerekhez, kapcsolódási pontokhoz vezet vissza, amik napjaink zűrzavaros világának labirintusaiban, katakombáiban az elbizonytalanodó lélek számára is eligazodási pontok lehetnek.

Roppant élvezetes olvasmány Sarusi Mihály sajátos nyelvezettel megírt könyve. A szavak játéka, a tájnyelvi elemek beépítése izgalmas színt ad a műnek, az elharapott félmondatok pedig szinte cinkos összekacsintásnak értelmezhetők, amellyel beavatottá teszi a szerző az olvasót.

Páskándi Gézától átvett fordulattal élve írói utcarajzként aposztrofálja munkáját Sarusi Mihály. Ám a mű mégis több ennél, hiszen közben számtalan személyes és családi emlék is felbukkan, erősítve a kötődést, az odatartozást, az emlékek kiolthatatlanságát. A szülőfölddel mindmáig élő kapcsolatot ápoló Sarusi így joggal mondhatja, hogy „itt is, ott is otthon” van.

Műbírálat, elemzés

A csabai Szajnán (1981, 2011)

Simonffy András

A Körös-parti Krúdy

Élet és Irodalom, 1981. nov. 7. 11.

Alexa Károly

A mi tót folyónk

Kritika, 1982/5. 31. A szerecsen komornyik. Kortárs K., 1999. 178-181.

Tarján Tamás

Tót és Tóth atyafiak

http://www.kultura.hu/main.php?folderID=1174&articleID=315119&ctag=articlelist&iid=1 2011. aug. 21.

A kaporszakállú nádvágó

Nagy Sz. Péter

Szociográfia, legenda, történelem

Új Írás, 1985/9. 127-128.

Magyar Krisztus (1986)

Alexa Károly

Krónikás embörének

Kortárs, 1987. 3. 159-161. A szerecsen komornyik. Bp. Kortárs K., 1999. Krónikás embörének 182-185.

Domokos Mátyás

Magyar Krisztus

Mozgó Világ, 1987/3. 117-118. Varázstükrök között. Bp. Szépirodalmi Kk., 1991. 17-22.

Hajdú Mihály

A Magyar Krisztus nyelvjárásiassága

Jászkunság, 1989/5. 26-32. H. M.: Válogatott tanulmányok. Bp. ELTE., 2003. 459-466.

Márkus Béla

Sarusi Mihály: Magyar Krisztus

Szabó István

Sziget

Átalvető, 2016/1. 38-39.

Fönn a Jeruzsálemhegyen (1987)

Dérczi Péter

Fönn a Jeruzsálemhegyen

Új Aurora, 1988/1. 118-121.

Árva ima (1989)

Rónay László

Az a bizonyos többség

Új Írás, 1990/3.124-126.

Vagabundkorzó I-III. (1993), IV-VI. (2001)

Vasy Géza

Vagabundkorzó

Jászkunság, 1994/4. 11-12 Későmodern prózaírók. Széphalom Km., 2006. 427-431.

Eszterberke (1993)

Czére Béla

A túlélés és a halál zsoltára

Magyar Élet, 1994/6. 44-46.

Decebál Gyulán (1995)

Márkus Béla

Ellenutópia a fiókból

Hajdú-bihari Nap, 1996. jan. 9. 12. Polisz, 1996 szept. (21.) sz., 48.

Szökőélet (1997)

Vasy Géza

Sarusi Mihály ajándék élete

Bárka, 1998/3. 15-19. Későmodern prózaírók. Bp. Széphalom Km. 2006. 432-439.

Csavargó ének (2001)

Bencsik Máté

Sarusi tér 33.

Békés Megyei Nap, 2001. okt. 13. 7.

Fekete-Zaránd (2002)

Vasy Géza

„Magyarnak számkivetve”

Bárka, 2002/5. 133-135. Későmodern prózaírók. Széphalom Km. 2006. 440-444.

Alföldi képek

Kovács János

Sarusi Mihály: Alföldi képek

(Mesterszállási) Falufigyelő, 2020/7-9. 13-14.

Körmendi és Sarusi szabad csapat

Rideg István

Körmendi Lajos világa III…

Sarusi Mihálynak

Rideg István: Körmendi Lajos világa III. Karcag, 2014. 496-502

Pinceszer (2009)

Balogh Elemér

Sarusi Mihály: Pinceszer

Búvópatak, 2009/1. 13-14. ÚAÚ 2009/1.12.

Kaiser László

Az ivás (és az írás) méltósága

Agria, 2011/2. 244-246.

Tarján Tamás

Olajolaj

Kritika, 1982/5. 31.
A szerecsen komornyik. Kortárs K., 1999. 178-181.

http://www.kultura.hu/main.php?folderID=1174&articleID=315119&ctag=articlelist&iid=1
2011. aug. 21.

Kortárs, 1987. 3. 159-161.
A szerecsen komornyik. Bp. Kortárs K., 1999. Krónikás embörének 182-185.

Mozgó Világ, 1987/3. 117-118.
Varázstükrök között. Bp. Szépirodalmi Kk., 1991. 17-22.

Jászkunság, 1989/5. 26-32.
H. M.: Válogatott tanulmányok. Bp. ELTE., 2003. 459-466.

Jászkunság, 1994/4. 11-12
Későmodern prózaírók. Széphalom Km., 2006. 427-431.

Hajdú-bihari Nap, 1996. jan. 9. 12.
Polisz, 1996 szept. (21.) sz., 48.

Bárka, 1998/3. 15-19.
Későmodern prózaírók. Bp. Széphalom Km. 2006. 432-439.

Bárka, 2002/5. 133-135.
Későmodern prózaírók. Széphalom Km. 2006. 440-444.

Búvópatak, 2009/1. 13-14.
ÚAÚ 2009/1.12.

http://www.revizoronline.hu/hu/cikk/1534/sarusi-mihaly-pinceszer
2009.06.01.

Búvópatak, 2012/5. 16-17.
Életünk, 2012/2-3. 78-80.